zombi címkéhez tartozó bejegyzések

marketing

Keddenként mindig igyekszem elkerülni a délelőtti órákban való partraszállást.
A hét második napja ugyanis a piacnap Arguineguinben, a kacatárusok portékája pedig messziről vonzza a zombikat.
Ilyenkor a kis halászfalu, általában csendes utcácskái megelevenednek. Már amennyire elevenségről beszélhetünk persze, egy a nyugdíjasothonok és elfekvők világtalálkozóját idéző esemény kapcsán…
Korán keltem, a pitymallati úszás, gyors kávé és reggeli torna után realizáltam, hogy nemhogy semmiféle gyümölcs nincs a “háznál”, de egyéb ehető dolgoknak is híján vagyok, ami egy laza frühstück-re elfogyasztható lenne.
Korgó béléssel sebtiben dingibe vágtam magam és a nagy sietségben elfelejtettem milyen nap is van ma. Szinte hallottam, ahogy kattognak a koponyámban a fogaskerekek, miközben a parton elintézendő dolgaimat vette számba a kialvatlanságtól kicsit még darabosan funkcionáló hardver.
Csak a kikötő kapujában realizáltam a hibát, mikor majdhogynem beleütköztem a vidáman csoszogó élőhalottak hordáiba. Az évek hozzáedzettek ugyan a spanyol mañana üzemmódnak a fekete kontinens időtlenségével súlyozott, lusta lassúságához, és sietni sem szeretek sehova, de mikor a lábaim hosszából következő könnyed lépéstávolságot megfelezve, majd megnegyedelve és a komótos sétatempót szinte a mozdulatlanságig mérsékelve is úgy tűnök, mintha egy frissen olajozott csapágyú görkorcsolyán suhanó gyalogkakukk lennék egy jókora, ACME feliratú rakétával a hátamon, akkor valahogy akadályoztatva érzem magam.
Mire a nordicwalking botok, viszerek, és banyatankok sűrűjében botorkálva, lassított felvételben elverekedtem magam a körforgalomig, akkor dobta le az agyam igazán az ékszíjat. A gyalogátkelőnél rendőr irányította a forgalmat, olyan volt a tömeg, mintha mondjuk a Glastonbury fesztivál két nagyszínpadát állították volna fel az úttest egymással szemben lévő oldalain, a látvány csak annyiban különbözött gyökeresen, hogy ott nem fújják le az összes résztvevő fejét ezüst festékkel.
Türelmes ember hírében állok, de ez egy kicsit már sok volt nekem is, átdobtam magam a korláton és magasról szarva a sípját vörös fejjel fújó zsernyákra (úgysem hagyhatja ott a posztját) átcikáztam az autók között…
A supermarket bejáratánál megintcsak nyuggerfalba ütköztem, balga fejjel arra számítottam, hogy a skandináv biszbaszturizmus leginkább a partmenti nagy parkolóban felálított limlomosstandok köré öszpontosul, de nagyot tévedtem.
A vitális északi koporsószökevények légióiból bőven jutott elegendő katona egy kedélyes kedddélelőtti “blackfridaybattle” lebonyolításához.
Nem is igazán értettem mi történik körülöttem, mindenki úgy pakolta púposra a bevásárlószekereket, mintha egy atomháború földalatti átvészelésére készülne. Pedig se közelgő munkaszüneti vagy ünnepnap, küszöbön álló katasztrófa vagy belengetett élelmiszerembargó, mégis kifosztott pultok, lerabolt polcok, maradtak utánuk. Az árufeltöltők és pénztárosok alig győzték az ipart.
Furán is éreztem magam, a kosaramba szemezgetett pár zöldséggel, úgy tűnt, mindenki mindent egyszerre akar megvenni, de a mindenből is lehetőleg sokat, és azonnal…

Soha többé ki nem teszem a lábam kedd délelőtt, az hótziher.

Pedig zömében kedves, mosolygós öregemberekről van szó, (Olyanokról amilyen nyilván sosem lesz belőlem.) élvezik a meleget, a busás nyugdíjukat, vackokat vásárolgatnak és vidáman szürcsölik az aquavitet a skandináv bárok zsúfolt teraszán.
Összességében egész vidám kép rajzolódik ki a sokaságukból
(Mennyivel jobb ez, mint egy fűtetlen lakásban halálrafagyni, vagy olcsógyógyszeres, vasárnapi csirkefarhátas nyomorultként belesavanyodni az utolsó évekbe és harsányan bezzegazénidőmbenezni a süket TV-nek.)
Mégis rém kényelmetlenül éreztem magam, úgy tűnik egy igazi hikikomori lett belőlem, aki képtelen elviselni az emberek közelségét.
Ez igencsak megrémít, bár sosem voltam tömegkedvelő típus, de ha a saját fajtársaimat elkezdem személytelen, nyüzsgő rovarok hadának érzékelni, az leginkább azt jelenti, hogy én vagyok az, aki lassan kezdi elveszíteni az emberi mivoltát.
Nem is tudom mi történne velem egy igazi nagyvárosban, ha már ettől kikészülök.

A gyors bevásárlást, az utcai harcokkal együtt, röpke három és fél óra alatt sikerült lezavarni, így könnyedén átlendülve a reggeli idősávján, jobbnak láttam rögtön az ebéddel kezdeni…

Sajnos a bolt vörösbab készletei egyszerűen elpárologtak, a sáskahadak áldásos tevékenysége nyomán, ezért a legendás csilisbabom elkészítéséhez kénytelen voltam nagy, puha, fehér lóbabokat használni. Evvel a típussal eddig még nem kísérleteztem, mondjuk az ízélményt nem is módosította különösképpen, csak az állaga volt szokatlan, de az összhatás így is egész finomra sikerült. Szinte soha nem csinálom ugyanolyanra, a jelenlegi kompozícióban a bab színeváltozásán kívül a füstölt kecskesajt bevetése volt a titkos fegyver, ami egész jól rímel a chipotle karcos aromájával.

Mire nagynehezen eljutottam az étkezésig, a standok is bezártak és szétszéledt a massza. A reggel óta várakozó sötét felhőkből elkezdett szitálni a tipikus kalima utáni saraseső, ami az utcákon maradt pár embert is hazakergette.
A piacos tülekedés platformját hirtelen szellemfaluvá varázsoló nedves szürkeség amolyan igazi pocsékdélutáni hangulattal járult hozzá a magányos mexikói menürágcsáláshoz és sikeresen elejét vette a hasznosan tölthető idő szabadtéri kifejeződéseinek. A hajó gyomrába visszavonulva, megszereltem a mosdó felőli víztartály kivezetőcsöveit, és egy új elosztóval egészítettem ki a rendszert, ami majd a seggmosó reciklált szivattyúját fogja édesvízzel ellátni.
Valamint belekezdtem Chaplin életrajzi regényébe de úgy tűnik a burleszkfilmek nagy nevettetőjének sem volt csupa móka és kacagás a története.

Címke , , ,

impressziók

A helyi viszonylagos nyomor okán, és nyilvánvalóan annak köszönhetően is, hogy a nyugati világban népszerű cukorzsíros szemétevés nem annyira divatos errefelé, dagadt embert csak nagyon ritkán látni, akkor is csak néha.
A fekák amúgy is elképesztően szerencsés testfelépítéssel rendelkeznek, úgyamúgy genetikusan, de a mindennapi betevő, jobbára fizikai munkával való megkeresése kiemelten félistenszerű atlétakinézettel ruházza fel őket.
A fitnessmodellalkaton kívül van még egy elképesztő szuperképességük, mégpedig a sérthetetlen talpbőr. A sziget tulajdonképpen egy korall atoll, ami azt jelenti, hogy jobbára a régen elhalt kis korallpolipok mészvázának maradványaiból, valamint ennek, a hosszú évek eróziója nyomán cakkosra maródott törmelékéből áll az egész. (Aki mászott már ki a vízből a Horvát tengerpart borotvaéles mészkőcsipkéin vérző lábbal, az nagyjából el tudja képzelni miről is beszélek.)
Én már vagy kilenc éve élem a cipőnélküli, jobb esetben is csak flipflopos “mesztíláb” emberek életét, ennek ellenére elborzadva nézem, ahogy ezek a figurák, ugrándozva, teljes erőbedobással rohanva, vidáman focizgatnak fedetlen talppal, azokon a rögökön, amik nekem papucson keresztül is a komfortzónám határain belülre türemkednek. Ez azért furcsa mert, látszólag nem csak, az idegek vannak ehhez a kihíváshoz hozzászoktatva (kiölődve) hanem valószínűleg a felhám egész struktúrája is, ugyanis nem csak az éles-hegyes göröngyökön taposás nyomán elvárható, heves fájdalomérzet látványa hiányzik az arcukról, de még csak rubinpiros artériás vér sem spriccel belőlük a lépéseik nyomán.
A csodatalpbőrfejlesztést már egészen kis korban kezdik, ugyanis nemigen látni gyereket akinek lenne cipője/papucsa vagy bármiféle lábbelije. (Ilyesmit az iskolás lányokon látni csak, amit viszont nyilvánvalóan, inkább a “műintézményben” viselendő uniformis részeként hordanak, és nem a járás komfortfokozatának javítása céljából.) A kisgambók már nagyjából attól a pillanattól kezdve, hogy képesek megállni a lábukon, gyakorolják a korallszilánkokon való vérnyomhagyás nélküli játékot, ugyanis másfél-kétéves apróságok már önállóan ténferegnek a bozótban.
Felcseperedve persze más hasznos dolgokat is elsajátítanak, a tinédzserkor hiperaktivitásra ösztönző hormontúltermelésének lecsendesedésével szinte egy időben, alkalmassá válnak, a felnőttek kedvenc, és előszeretettel gyakorolt időtöltésére, vagyis az árnyékos helyen való, magányosan vagy közösségi módon előadott, de mindenképpen látványos semmittevés művelésére. Ez valamelyest érthető is a helyi klímaadottságok fényében, és láttam már máshol is ilyet, hisz a mediterrán népek is élnek hasonló tevékenységgel, azonban, amit ők sziesztának szoktak nevezni az általában nem terjed ki a nap minden egyes órájára.
Akik mindezt a lassú bambaságot haladó szinten csinálják, azok még éjszaka is képesek egyhelyben állva, mozdulatlanul bámulni a sötétbe. Ez a jelenség különösen szembetűnő, (és nemmellesleg elég ijesztő is) amikor a ritka éjszakai autóvezetések alakalmával, a reflektor fénykévéje olyan alakokra vetül, – az amúgy sem túl nagy települések közti bozótos senkiföldjén -akik modernkori zombifilmek kiégett statisztáiként, jól begyakoroltan kifejezéstelen tekintettel fixírozzák a pusztaságban a nagy fekete semmit.

Címke , , ,

reunion

Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)

Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.

Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.

Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.

El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)

A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.

Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.

A vas.

buszunk

optikai tuning cicával

buszunk2

Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…

buszunk3

Fényvisszaverős pimp.

buszunk4

Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.

Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.

Itt tétovázunk.

tétováz

Itt meg már hasítunk…

hasítunk

Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.

A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.

Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…

Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!

Címke , , , , , , , , , , , ,

on the road again

Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.

Avokádócipelő Mayák

advocat

És egy merülésben megfáradt búvár Maya

IMG_5494

Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.

Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok

sellőbébi

A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.

Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.

örül

( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.

Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…

cuccos

Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.

Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé,  a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában.  A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp  a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.

A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.

A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.

A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem.  A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.

Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek.  Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3  Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.

A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.

Címke , , , , , , , , , , ,

túlparty

A drága ecsémmel Brüsszelben átiszogatott éjszakát követően, fejemben egy, a Richter skálán kb 3-as erősségű másnapossági szinttel, cseppet kialvatlanul indultam neki a transzatlanti kiruccanásnak. Szerencsére öcsi nagyon készségesen rááldozta a szabadnapjának délelőttjét, a nagyvárosi közlekedéstől elszokott bátyjának kísérgetésére, aki minden bizonnyal eltévedt volna a hideg, ködbe burkolt téglaházak, villamosok, metrók, vonatok, erdejében, és jól lekési a járatát.

Szóval nagyon jó volt találkozni vele, kicsit röstellem is, hogy a délelőttöt, bambán, szinte szavak nélkül nyomtam a zombiság miatt.

Sikerült megérkezni a reptérre és a mérete ellenére pompásan megtaláltam ott mindent, ami kell az induláshoz. Azt nem nagyon kedvelem ezekben a repülős kalandokban, hogy a nagy részük semmi egyébből nem áll, mint unalmas várakozásból. Szerencsére három kedves barátom segített a reptéri unalom elviselésében, persze csak közvetve, egy válogatás verseskötet lapjairól, ami pompásan belefér a nadrágom oldalzsebébe.

A gépen persze megpróbálták elvonni a figyelmünket a hosszú út egysíkúságáról és néha hoztak valami kaját mutatóba. Persze csak épp annyit, hogy ne dögöljünk éhen, azt viszont gondosan becsomagolva, amitől úgy éreztem, hogy a madáreledelnyi mennyiségű táplálék beburkolására felhasznált papír, műanyag, alumínium és egyéb instant hulladék legalább olyan tömegű, ha nem több, mint amit ki lehetett belőle majszolni. Ez után mivel a fáradtság ellenére nem voltam képes elaludni, jobbára bámultam az óceánt és a felhőket az elektromosan módosítható átlátszóságú ablakokon keresztül. Arra aztán szükség is lett, hogy az üvegek elsötétíthetőek mert hiába a kint uralkodó -56 fok de 13000 méter magasban a kis ablakon betűző nap elkezdte felforralni a légkondival erősen hibernált bal oldalamat. Sötétben az maradt az egyetlen lehetőség, hogy az előttem lévő szék támlájába süllyesztett kis érintőképernyő, unatkozó utasok számára készült kínálatából válogassak. Mire meguntam a tetriszt, a pókert, és a kvízjátékokat, ráfanyalodtam a mozgóképes összeállításokra is. Kilenc órába sok minden belefér, még az életem talán legpocsékabb filmművészeti alkotásainak tekinthető amerikai blockbusterek is, mint például a sokadszorra újratöltött Godzilla, vagy a minden nap másként meghaló, agilis, űrlényaprító Tomkrúz jövőbeli kálváriája. Ezekkel átvészeltem nagyjából hat órát, talán egyet szenderegni is sikerült. Aztán már meg is érkeztünk a Yucatán félsziget harsogó zöld erdői fölé. Amiből sajna a földön már nem sokat láttam, mivel a hosszú vízumos-vámos sorban állás közepette rendesen rám sötétedett. A Playa del Carmen felé való utazáson rögtön sikerült megtapasztalnom a mehikói tempót. A buszra 2 órát kellett volna várni. Ezért, a csak pár dolcsival drágább “közösségi” taxizásra voksoltam. A tipikus, kicsitduci, kerekfejű, fekete olajoshajú, mindegyik pontugyanúgynézki taxis közül, akik természetesen tömegesen rohamozták meg a világosbőrű, nagy hátizsákkal álldogáló jómagamat, kiválasztottam az egyiket aki persze dettó ugyanúgy nézett ki mint a másik. Vettem tőle taxijegyet. Aztán eltűnt. Majd előkerült, de nem mernék rá megesküdni, hogy ugyanaz a figura jött vissza.Ezt eljátszották egy párszor. Röviddel ez után, mikor másik pár emberre is sikerült kivetni a hálójukat, bezsúfoltak mindenkit egy eredetileg 9 személyes kisbuszba. Nos ebben 12-en voltunk + a tizenkét szerencsés útimálhái. Ezen a ponton némi szolidaritást éreztem a műanyagvödörbe préselt ruszlikkal és elgondolkoztam rajta, hogy talán jobb lett volna mégis megvárni a buszt. A kényelmetlenségtől eltekintve csak akkor kezdtem el igazán parázni, amikor jó sofőrünk lehajtott az aszfaltútról, és a mindenhol burjánzó erdő felé vette az irányt. Persze kiderült, hogy nem ki/elrabolnak vagy elföldelnek a dzsungelben, hanem a kicsit túltöltött busz utasait szétosztják a közelben várakozó másik taxik között. Gondolom bevállalják a túlterhelést pár kilométeren, hogy ne kelljen kifizetni a reptéri parkolóhelyeket, elég élelmes megoldás, de azért meg kell hagyni, hogy kicsit megfagyott bennem a vér amikor a figura szó nélkül behajtott a sötét fák közé…

Innen már zökkenőmentesen elértem a kompot és megérkeztem a festői Cozumelre, amiből persze épp nem látszott semmi sem, de a ferry óriáskivetítőjén megmutattak minden amit épp nem látok a sötéttől. A kialvatlanság és a jetlag következtében összezavarodott elmémnek nagy szüksége volt a pihenésre, szóval a kiváló mexikói eledel és egy sör után eldőltem mint egy liszteszsák…

Címke , , , , , , , , ,

Télifagyi

Véget ért a nyár… Persze nem meteorológiai értelemben. Egyáltalán nem lett hűvösebb, a levelek sem hullanak. Csupán megtörtént a szezonváltás, az augusztus végéig bezárólag szabadságolt jónép nyaralása befejeződött, hazatértek a kontinensre. A suli is elkezdődött, úgyhogy a fiatal csácsók is kevésbé virgonckodnak a partokon.

Ez az átmeneti időszak, most óriás a nyugi.

Hamarosan megjelennek a kedélyesen lassú és jól öltözött, járókeretes, kerekesszékes, mankós, hátilélegeztetős, shoprider-es, Skandináv és német ajkú zombihordák, hogy itt a jó melegben vészeljék át a közelgő cudar sarkköri vagy kontinentális telet, kinek mid dob a szülőhazája…

Csak az én téli barátaim nem akarnak megérkezni…

Vagyis az Atlantico csodás domborulatai, amin végre használni lehet a birtokunkban lévő vízi sporteszközök porosodó halmait.

A jó hír viszont, hogy amíg befutnak ide délre a szép ívű, méretes hullámok, addig is gyakorolhatom a mozdulatokat a szárazföldön, ugyanis hozzájutottam a rég áhított aszfaltszörfök egy különösen vagány darabjához. Egy 38″ -as Globe fairlane cruiser, fiber carve deszkához.

Így néz ki a drágám.

deszkám

Úgy megy mint a vihar!

(csupán a gyártó cég “United by faith” mottója nem passzol igazán a világképemhez, de ez legyen a legnagyobb problémám 🙂 )

Szóval amíg nincsen rendszeres habokban fuldoklás, addig kophat a hús a betonon!

Címke , , , , , ,