TÚLOLDAL

Mivel az űberfaszkalap, és egészen rosszindulatú kikötői személyzettel sehogyan sem sikerült zöldágra vergődni.
“Titokban” otthagytuk a pontonon Albatrost és csupán egy szabadkozó e-mailt hátrahagyva elindultunk a nagy útra.
A közel huszonhárom órát kitevő repkedés és légikikötők váróiban veszteglés első állomása Madrid volt.
A négyes terminálról átbuszozgatás az egyesre, ahol sajnos kiderül, hogy Etiópiába és Tanzániába nem engednek be, ha nincs visszafelé repjegyed. Hiába bizonygatjuk a vonattal és egyéb szárazföldi valamint vízi közlekedési eszközökkel való továbbutazási szándékunkat (amikre az afrikai viszonyoknak megfelelően, nem lehet az interneten, csak a helyszínen jegyet vásárolni.) nem elégednek meg vele, így a leendő főnökeink sebtiben foglalnak nekünk egy kamu repjegyet, amit szuperhivatalos módon elég volt megmutatnunk az ügyintézőnek a telefon kijelzőjén és lám máris engednek becsekkolni.
Jósok értelme van az efféle szarakodásnak…

Innen hat és fél órát repülünk Addis Ababa-ba (baa-baa-ba) Etiópia festői fővárosába.
Ugyan a repülőn egy percet sem sikerül aludnom, cserébe a gépmadáron félálomban unatkozva gazdagabbá válok három felejthető filmélménnyel és pár doboz langyos etióp sörrel.

Földet érvén a zöld-arany-vörös lobogó árnyékában agonizálunk még négy röpke órát a reptér zsúfolt és nem is annyira tiszta várójában, majd elméletileg elindulunk Daar es Salam irányába. Amikor az előttem lévő ülés hátuljába süllyesztett kis kijelző, a repülő célállomásaként Arusha-t villantotta fel, kérdezősködni kezdtem, hogy jó járaton ülünk-e egyáltalán ha Unguja szigetére készülünk, a kedvesen mosolygó, zöld és arany virágos egyenruhába bújtatott stewardess teljes természetességgel adta tudtunkra, hogy a várakozásokkal – és a jegyen szereplő, a légitársaság által nyomtatott adatokkal -ellentétben, a gép nem a fővárosba, hanem a Kilimanjaro nevű kis reptérre megy, ahol viszont átszállás nélkül folytatjuk utunkat egészen Stonetown-ig, vagyis Zanzibár legnagyobb településéig. Ez az információ bizonyára hidegzuhannyal vegyes erősáramütésként hatott volna az agyamra, ha bármi dolgom akadt volna a Tanzán fővárosban, így viszont csak konstatáltam, hogy Afrikában így mennek a dolgok.
A repülés innen ugyancsak kényelmes volt, de valamilyen oknál fogva egyszerűen képtelen vagyok légi járműveken aludni így áttértem a rövid animációs filmek bámulására és a vodkanarancsra.
Az óriáshegy lábánál fekvő aprócska légikikötőbe érkezve úgy érezhettük magunkat mint a Lilliputba vetődött Gulliver, ugyanis a monstre Boeing 777 300ER testmérete szinte kétszeresen meghaladta, az egyébként nagyon kedvesen, virágokkal, pálmákkal és egyéb mutatós zöldségekkel körbeültetett terminál épületének területét.
Csoda, hogy le tudott egyáltalán szállni erre a zsebkendőnyi reptérre
Itt vesztegeltünk egy másfél órácskát, majd a széksorok erdejében elszórtan ücsörgő elhanyagolható menyiségű utassal a fedélzeten megindultunk Zanzibárra.
A sziget reptere, ha lehet még kisebb és sokkal lepattantabb volt, mint az imént elhagyott Kilimanjaro. Szerencsére nem is időztünk rajta túl sokat. Miután betereltek minket egy félig nyitott bádogtetős helyiségbe és kitöltöttük, a némi nehezítésként minden irányból betörő szélrohamok által lobogtatott különféle beutazási papírokat, majd legombolnak rólunk száz dollárnyi vízumpénzt, már mehetünk is a dolgunkra.
Főnökeink már várnak ránk és némi Tanzán shilling csencselése után (Amitől látszólag gazdagnak érezhettük magunkat, hiszen a pár zöldhasúnkért kaptunk egy alkarvastag lila pénzköteget, amit alig ért át a befőttesgumi amivel össze volt fogatva. Ehhez persze érdemes tudni, hogy egy dolcsiért olyan kétezer háromszáz TZS- et (Tanzán schilling) adnak és a tízezres a legnagyobb címletű bankjegy, de mi zömében ötezreseket kaptunk… )már robogunk is a szállásunk irányába. Közben vásároltunk némi alap élelmiszert a “temérdekpénzünkből” és ittunk egy welcome kókuszt. (Ez itt is nagyon finom ital/csemege, bár a Thaioknak mondjuk volt érzéke hozzá, hogy behűtsék a szép nagy terméseket, mielőtt lemachetézik a tetejét. Lehet persze, hogy érzékük itt is volna hozzá a helyieknek, csak ugye épp nincs náluk jég, ami nem is annyira meglepő, lévén szinte az egyenlítőn vagyunk, valamint az elektromosság mint olyan, látszólag igen nagy luxusnak számít errefelé…) Röpke két óra autózást követően, megérkezvén Jambianiba, örömmel vegyes csodálkozással konstatáltuk, a helyi viszonylatban, nagyjából az istenkirályoknak kijáró rezidencián való elszállásolásunk tényét, ugyanis az út mellett eddig szemügyre vehető, sárból tapasztott, bádogból tákolt vagy pálmalevélből font, nem túl magas komfortfokozatról árulkodó épületválaszték látványától kicsit megszeppenve, ez minden várakozásunkat felülmúlta.
A környéket viszonylag biztonságosnak mondják, bár ennek az információnak a megbízhatóságát valamelyest erodálja, a területhez tartozó bástyaforma őrbódé és a ház körül húzódó, közel öt méter magas betonfal, aminek tetején, nem biztos, hogy kizárólag csak esztétikai célzattal futtatták végig, több sorban a színes üvegcserepeket…
Mivel ezen a szélességi körön igen hamar alászáll a nap, ezért a villámgyors kirámolást követően (Ez nem volt túl nagy kihívás, ugyanis a magunkkal cipelt cuccaink túlnyomó részét a búvárfelszerelés teszi ki, az meg úgyis a dive centerbe kerül.) egyből a tengerpart felé vettük az irányt, hogy bámészkodhassunk egy kicsit, mielőtt természetes fényforrás híján maradnánk.
Majd leballagtunk egy Nyamkvy-nak nevezett, remek tengerparti bárba, ami csak pár lépésre van a kecótól, Kilimanjaro és Safari nevű sörök kortyolása és némi kellemes hangulatú beszélgetés céljából.
Holnap már rögtön merülünk is.
Nagyon várom.