Újra egy kellemes délután a böszme völgyzáró gátnál, a zöldes vizű duzzasztott tónál (ami a különösen forró nyár és az elmúlt két év csapadékszegény tél után nem tűnik túl “ducinak”) és úgy amúgy a környéken.
Most végre a mélység és távolság valódi érzékeltetésére alkalmas objektíven keresztül szemlélve és kiváló fényképezőgéppel rögzítve.
Ezeken a képeken végre tetten érhető a hatalmas műtárgy valódi monumentalitása. Az én öreg fotoapparátom ugyanis kicsit szűklátókörű ahhoz, hogy hitelesen mutassa a 132 méteres betontestet amivel ez a monstrum Soria csodás völgye fölé magasodik.
(Érdemes a képekre kattintva elveszni a részletekben, ugyanis elég tűrhető a felbontás…)
A nap legnagyobb felfedezése, hogy a jelenleg elég alacsony vízszinttű tavacskában (most csak 82 m mély) élnek a kedves kis Poecilia reticulata-k, minden kezdő akvarista első halacskái, azaz a szivárványos guppik. Eleddig azt hittem, hogy ezek a kis lények csak Dél-Amerikában működnek természetes vízben, de úgy néz ki, ez a környezet is kedvező számukra, hiszen százszámra fickándoztak a partközeli sekélyesben. Amikor némi süteménymorzsával megpróbáltuk közelebb csalogatni őket, akkor derült csak ki, hogy a helyi plázák akváriumaiba lábat lógázó túristáknak eladott fish pedicure-höz használt halacskákat (Garra rufa) megszégyenítő igyekezettel rontanak rá az elhalt bőrsejtekre, és az emberi végtagok vízbeáztatása sokkal jobban érdekli őket mint holmi sütidarabok.
fish pedicure
“vérguppik”
TÚLOLDAL 