Rögtön a kapunyitás harminc perces eltolásával letehettünk róla, hogy a gép pontosan induljon, ezt a beszállítás után még pluszban megfejelték egy bő negyven perces betonon vesztegléssel, valami rejtélyes probléma miatt, aminek mibenlétét nem tartották túl fontosnak az utazóközönség orrára kötni.
(Talán ennek a misztériumnak köszönhetően száműztek minket a kifutó legdélebbi sarkába, ami már a reptér katonai részén húzódik, így a várakozás közepette legalább volt alkalmam közelebbről szemügyre venni, az íves betonhangárok árnyékában lapuló, szürke lódarazsakat, amiket az utóbbi időben, bizony előszeretettel túráztattak a kikötő fölött, különféle formációkban, de a levegőben való részletesebb megfigyelésükre csak annyi esély kínálkozott, mint amennyi sanszod van rövid záridővel villámot fotózni.)
A hat órás utat a mellém sorsolt zsírdisznó hája által a falhoz szorítva, és a közvetlen mögöttem lévő széken elhelyezett emberivadéknak, egy élve nyúzott sakál keserves üvöltésére emlékeztető hangszálkoncertjével kísérve élveztem végig. A mérsékeltnek mondható komfortfaktorhoz hozzájárult, az alsó végtagjaim, szűkös hely miatti összegyűrődése nyomán ébredő zsibbadás, felrázott hangyafarm efektusa, és a kötelezően viselt maszk szoros pántjai által lokátorernyővé feszített fülkagylóim lüktetése.
Ebben a formában nem nevezhető kifejezetten pihentetőnek az utazás, de legalább az ablak mellett ültem és a lemenő nap sugaraitól súrolva még megcsodálhattam Fuerteventura marsbéli kősivatagának keleti oldalán, a közelgő alkony homályában kigyúló fényeket.
Miután a látványt elnyelte a sötétség, a lassan vánszorgó perceket jobbhíján avval töltöttem, hogy elképzeltem egy ősi buddhista kolostor, csendes zen kertjét, ahogy ott lebegek a közepén, pár centire a szigorú rendbe fésült fehér murva felett, a hűvös ég alatt tavaszi illatokkal játszik a szél és az elmémtől távoltartott rideg külvilág irányából támadó ingerek közül semmi sem hatolhat át a lezárt szemhéjaim mögötti rezdületlen ürességbe…
rezdületlen ürességbe…
ürességbe…
Kivéve persze azt a szűnni nem akaró, bántóan magas hangfekvésű kínzottcsecsemő sikítást.
Mivel az evolúció a babák visításának frekvenciáját a fajunk fennmaradásának praktikus okaiból olyan tartományba lőtte be, hogy azt élő ember ne legyen képes ignorálni, ezért bármekkora jedimesternek is képzeltem magam, a tudatom sajnos képtelen volt hatékonyan kirekeszteni a zajt.
Ehelyett inkább, a fogaim csikorgatása mellett, avval kezdtem szórakozni, hogy képzeletben különféle kalandregénybe illő forgatókönyveket vázoltam fel, az osztrák pandémiahatóságok karmai közül való kikeveredésre..
Bécsbe nagyon sokára értünk be, és a reptéren már egy teremtett lélek sem volt rajtunk kívül, de talán pont a sok bosszantó, kanári totojázás miatti óriáskésés mentette meg a bőrömet a labanc víruskommandótól, akiknek bizonyára már rég lejárt a munkaidejük és szépen hazamentek ahelyett, hogy a fertőzésmentességemet igazoló teszteredmény híján alkalmatlankodni kezdjenek, bevakoljanak klórmésszel, karanténtömlöcbe vessenek, kerék alá/ sós kútba tegyenek, vagy csak az egyszerűség kedvéért ott helyben erőszakkal lecseréljék a véremet…
A telefonom valamiért semennyire sem akarta megtalálni a helyi hálózattal való kapcsolódási pontokat, (Lehet az a legutóbbi dingis-fürdős kaland a hangszóróján kívül mást is sikeresen átrendezett a belsejében.) így nem igazán sikerült kommunikálnom senkivel. Bár még mielőtt a takarítóbrigád kiszorított volna az épületen kívülre, sikerült elcsípnem a reptérwifit és sebtiben letölteni legalábbb egy vonatmenetrendet és egy szülinapi partynak a koordinátáit, amire elméletileg hivatalos voltam. A kanári időjárás után, nem meglepő módon csípősnek tűnt a klíma és mivel kaptam a pofámba rendesen a bécsi szelet, a viharkabátom is gyorsan előkerült.
Bőven elmúlt már éjfél, elérhető tömegközlekedésnek nem látszottak nyomai.
A böszmeteg óriástáskám DIY gurulósbőröndségét ugyan megszüntethettem volna, ha kiveszem alóla a longboardomat, de az sem segített volna túl sokat, hisz viszonylag könnyű volt belátni, hogy a két kurvanagy pakkal a hátamon, még akkor sem jutottam volna túl messzire, ha történetesen nem lenne rendkívül életveszélyes gördeszkával felhajtani az autobahn-ra.
Egyéb opció nem lévén, bérkocsival jutottam el az üres Weimar kávézóig, aminek “rejtett” pincehelyiségében zajlott, a tízórási vendéglátóipariegységzárat trükkösen kijátszó illegális összejövetel.
Na ja, csakhogy ez így kívülről egyáltalán nem látszott a helyen, ők bent voltak én meg kint, a kommunikációs egységem képernyőjén pedig, a hálózati regisztráció sikertelenségének félreérthetetlen jeleként, továbbra is lázasan pörgött a mindig a saját farkába harapó karika.
Az utca üres volt sehol egy ember, stílusos lett volna talán, még pár, az előtéren lomhán átgördülő ördögszekér. Megkísértett lengén a nyilvános telefonfülkék XXI. századi szórványhasznosságáról szőtt gondolatok anakronisztikus víziója…
Aztán már láttam magamat valami, deprimáló, súlyosan TarrBéla ízű jelenetben, ahogy a Währinger strasse bágyadt, sárgás fényei fokozatosan átúsznak feketefehérbe és a hosszú svenk lassan megáll a csomagok súlyától terhelt alakomon, amint a sötét kirakat üvegében tükröződő arccal sugárzom a kilátástalanságot a szemerkélő esőben.
Ez csak egy pillanat volt.
Még szerencse, hogy viszonylag gyorsan kapcsoltam és utánarohanva a taxisnak, – még mielőtt eltűnik az éjszakában, én meg kívül várhatom meg míg véget ér a buli – meg tudtam kérni egy telefonhívásnyi szívességre
A hívás után kisvártatva feltűnt a kapuban az ünnepelt…
Viával már vagy hat éve nem találkoztunk akkor, pedig igény az lett volna rá, de valahogy mindíg úgy hozta az élet, hogy elkerültük egymást.
Amolyan amerikairomantikusfilmes ugrósölelős reunion jelenetet rendeztünk a kihalt utcán.
Kevés embernek örültem életemben ennyire, és azt hiszem ölelés még soha nem esett ennyire jól.
Ebbe persze az örömteli viszontlátás mellett vastagon belejátszott a régóta halmozódó érintésdeficitem és az is, hogy nem, hogy kapni nem kaptam ilyesmit eónok óta, de arra sem volt lehetőségem, hogy az érzéseimet kimutathassam valaki felé. Adni pedig sokszor még sokkal jobb mint kapni…
Ugyan azok az idők már messzire lebegtek, de mégis ő volt az egyetlen nő, a valóság akadályokkal teli szlalompályáján negyven éve dübörgő verseny közepette, akit a házasság intézményének elvi szintű elutasítása ellenére, valamiért mégis feleségül akartam venni. Az ilyesmi pedig nyilván nem múlik el nyomtalanul…
Csakugyan maradhatott némi halovány vibrálás kettőnk között, aminek megléte lehetővé tette, azt a pár itallal katalizált időutazást, amivel a távolság, a megváltozott viszonyok és lepergett évek dacára, úgy tudtunk egymásra nézni és beszélgetni, mintha még mindig valami pesti füstös kocsma mélyén volnánk fiatalok.
Kellemes, puha kis érzés ez, ha akár csak vakuvillanásnyi is, de emlékeztet rá, hogy nem voltam mindig felesleges.
A mulatság egészen nemzetközi környezetben folytatódott, zömében ugye német nyelven – amivel sajnos nekem a mai napig sem sikerült igazán megbarátkoznom – de örültem neki, hogy emberek vesznek körül és végre valami más történik velem, mint az a metsző nihil, ami az utóbbi két esztendő során belenőtt a mindennapjaimba.
TÚLOLDAL 