TÚLOLDAL

A frissen elbitorolt székben, aminek immáron kényelmesen hátrahajthattam a támláját, pont úgy aludtam mint egy blokktégla.
A hajnal fényei azonban kiverték az álmot a szememből, és egyre szélesebb mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy bizony egy pompás esőerdőben kanyarog az utunk. Ekkor már tudtam, hogy ez az, megérkeztem, pontosan erre a zöld bujaságra éhezett a szemem a Kanári szigetek remek kis kősivataga után. Néhol feltűnt egy-egy a régi idők khmer építészetét idéző viskó, ami előtt nem postaláda, hanem a buddhizmus térhódítását megelőző animizmus ősi hiedelmeinek megfelelő kis szellemházikók posztoltak és ló, kecske vagy tehén helyett inkább elefánt álldogált a kertben.
Folyamatosan jöttek a hasonló lehengerlő impulzusok. A dohogó légkondicionáló miatt ugyan a bőrömön nem éreztem, de látszólag a nap első sugarai is elég melegnek bizonyultak ahhoz, hogy a hatalmas folyondároktól terhes óriásfák nedvességét, azonnal gomolygó párafellegekké alakítsák és bodros fehér felhőket hízlaljanak a ragyogó smaragd táj fölé.
A telefonom aksija annak rendje s módja szerint az utolsókat rúgta, aztán már nem is  nagyon rugdosott tovább semmit, hanem egyszerűen elsötétült, így fényképezésre sajnos nem nagyon nyílt alkalmam. Ráadásul evvel az aljas szabotázzsal a végső célállomásra vonatkozó információkat is szépen a sötét memóriájába zárta és elejét vette a Hajnival való kommunikáció bárminemű lehetőségének is, szóval csak remélni tudtam, hogy a megfelelő helyen fog kitenni a buszsofőr. Hiába is próbáltam előre tájékozódni, sajnos azt nem árulta el a jó térkép, hogy ez a Khao lak dolog, nem csak úgy egy hagyományos település, hanem, egy mintegy 20 kilométer hosszan az út mentén elnyúló kisebb nagyobb épületegyüttesek sora. Erre az remek tulajdonságára persze csak azt követően derült fény, miután a busz porozva továbbrobogott. Kicsit tétován álltam a megállónak kinevezett két szép szál pálma árnyékában és nem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, hogy melyik irányba lenne érdemes indulni.
Egy, a buszról velem együtt lekászálódott, thainak tűnő srác, megkérdezte honnan valósi vagyok, és a válaszadás után legnagyobb megrökönyödésemre azt mondta: én beszélek kicsit magyar. Nagyjából egy kezemen meg tudom számolni ahány magyarul beszélő külföldivel egész életemben találkoztam, szóval ez a dolog meglehetősen szürreálisan hatott így kora reggel a dzsungel peremén, megörülve a furcsa szituációnak harsányan nevetni kezdtem majd egész sokat beszélgettünk, és mivel a magyaron kívül a helyi nyelvben is jártas volt, ezért a segítségével egész egyszerűen bejutottunk egy környező  házba. Ahol is sikerült némi elektromosságot kuncsorogni, hogy a telefonom felélesztésével kideríthessem hová is lesz a séta.
Az elektronikus térképeken megfigyelhető látszólagos távolság újfent megviccelt, mivel úgy tűnt erre a rövid szakaszra igazán nem érdemes tuk-tukot fognom, hiszen gyalog is ott leszek hipp-hopp. Ami a valóságban persze, inkább 6-8 kilométer talpalásnak felelt meg.
Mindenesetre nem bántam, hiszen eddig még soha nem volt szerencsém Thaiföld déli részén sétafikálni. Bár a csomagjaim nem voltak túl kényelmesen elrendezve és túl sok árnyék sem akadt az út mellett, így biztosan fogytam vagy három kilót, mire végre sikerült Hajnival összetalálkozni.
Óriás finom ebédet csaptunk, majd déli pusztító hőséget inkább a ventillátorral felszerelt kis szobában fetrengtük végig. Majd természetesen a várva várt tengerparti szerelmes séta következett…
Este pedig a helyi rumból készült kubalibrenyakalás a teraszon, (illetve függőfolyosón) hármasban Mike-al (Hajni volt kollégájával), aki ugyancsak itt keres most boldogulást a Balin elvégzett búvároktatói tanfolyama után.
Már most imádom ezt a helyet!