utazás címkéhez tartozó bejegyzések

Emlékreflux

Ha csak ideiglenesen is, de találtam egy hajójavító melót Las palmasban, jövő héten ott fogok dolgozni. A provinciák közti utazás mostmár lehetővé vált ugyan, de hogy a helyzet mégse legyen olyan egyszerű, a tömegközlekedésen bevezettek egy rendkívül okos módosítást, hogy a buszvezetőt megóvják a koronavírus ármányától. A rendelkezés úgy szól, hogy a pilóta nem fogadhatja el az egyszeri utazó “fertőző” készpénzét, mint ahogy a pénztárosok, fizetőpincérek, benzinkutasok vagy bárki más igen, szóval csak a bérletesek utazhatnak, vagy azok, akiknek előre váltott jegyük van.
Jegyet és bérletet azonban nem minden faluban lehet ám vásárolni, szóval ha fel akarok jutni a fővárosba, akkor át kell sétálnom Puerto Ricoba, hogy ott valakinek odaadhassam ugyanazt a pénzt a jegyért, ami a buszvezetőkre különösen veszélyes, hogy aztán visszasétálva, itt felszálhassak a buszra és átnyújthassam azt a bilétát, amit a szomszéd település pénztárosa ugyanavval a kezével adott oda, amivel a vírusgazdag valutámat elvette.
Én egyébként még egész jó helyzetben vagyok, mert közel másfélórányi járóföldre innen, akad olyan település ahol jegyet vásárolhatok, de mondjuk a hegyekből szinte képtelenség így, az egyébként menetrend szerint üzemelő járatokat igénybevenni.
Áldom a spanyolok kifinomult észjárását…
A kimozdulás lehetősége viszont adott, úgyhogy a közeli Playa del inglesig inkább stoppal mentem. Kell egy kis változatosság mert iszonyúan pontba szűkült az életem és ez nem gyakorol túl kedvező hatást a mentális stabilitásomra, úgyhogy ha ilyen kicsi keveset is de mindenképp mozgolódok.
Hónom alá csaptam a longboardot a rettentő fontos játékmaszkommal együtt és kiáltam az út szélére. Forgalom alig akadt szóval az út felét legurultam már, mire valaki felvett.
Playa del ingles a délvidék legnagyobb turisztikai központja, ami most ugye egy ürességtől kongó szellemváros. Mondjuk nekem így sokkal jobban tetszik és a hetvenes évek letagadhatatlan stílusjegyeit magukon hordozó, ormótlan szállodák közti autómentes utak tüköraszfaltján remekül hasít a deszka.
A homokdűnéken senki sem sétál, halott az egész környék, mint ha neutronbombát robbantottak volna a közelben.
Keresztül kasul csapattam az egész települést.
Céltalanul, csupán örvendezve a sima utakon hangtalanul sikló kerekek pörgésének. Egyszercsak besiklottam a partmenti sétányon éktelenkedő tropical bevásárlóközpont mellé és nem is sejtettem, hogy jobb lett volna, ha elkerülöm ezt a környéket.
Az eget borító szürke felhőpaplanból szitálni kezdett az eső és bemenekültem a buszmegálló teteje alá, hogy szárazon átvészeljem azt a pár percet, amíg a híresen gyér kanári csapadék abbahagyja a szemetelést. A száraznakmaradásra nem is annyira nekem volt igényem, sokkal inkább a vadonat csapágyaimat akartam megóvni a berozsdásodástól.
Ahogy ott ültem a néma buszváró szürkés csendjében, az esővel együtt a könnyeim is peregni kezdtek. Sajnos az agyam hajlamos a dejavu jellegű helyzetekben a spontán időugrás előidézésére, hajszálvékony asszociációs kapillárisok is elegendőek a memóriaviharok kitöréséhez és az emlékmozik egy harckocsidandár lánctalpainak finomságával szaggatják fel az érzelmi stabilitásom szappanbuborékhártya vastagságú, sérülékeny burkolatát.
Akármennyire határozottan küzdök is a múltam flashbackjei ellen, ha durván fejbe kólint a melankólia, nem tudok ellenszegülni az emlékek diavetítésének.

Látom magunkat ugyanitt, tíz éve, ahogy épp megérkezünk a turistaváros színes fényei közé.
Egy új élet kezdetén, izgatottan és kicsit tanácstalanul ültünk, az – első és azt követően kb. másfél évig az utolsó – esőben, és vörösbort szürcsölve, vihorászva találgattuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát.
A környék változatlan, csak a szereplők számában van némi eltérés.
Hiába próbálok menekülni, ha a film peregni kezdett nem áll módomban leállítani, szóval inkább csak sodródom a képekkel és próbálom megélni amennyire csak lehet. Igyekeztem a víziót kiegészíteni a valóságban azokkal a hozzávalókkal, amik a jelenemben elérhetőek és rímelnek a káprázat hullámhosszával.
Bementem hát a vásárlók híján épp zárni készülő “éjjelnappali” boltba, épp úgy, mint régen és megvettem a sajtot, az olajbogyót és a palack bort, majd lesétáltam a partra, immár fittyet hányva a bőrigázásra.
A nedves nyugágyak, az ismerős ízek és az erős spanyol bor bódító hatása mit sem változott azóta, az alkony szinte tökéletesen beleillett az emléklenyomatba, amit a fejemben őrzök, mégis, most minden tökéletes ellentéte annak a hajdani estének.
Akkor szerelmes voltam és harsogóan boldog, valamint, ami talán a legfontosabb, volt társam az életnek nevezett kalandban való helytálláshoz. Annak ellenére, hogy a levegőben lógtunk semmit sem tudván a szigetről és minden annyira bizonytalan volt amennyire csak lehetett, mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova…
A bortól kótyagosan végigjártam annak az ominózus estének a színhelyeit, olyan volt, mintha az életem filmforgatásának elhagyott díszletei közt bolyonganék, az álomszerűségre még rá is erősített a hely mozdulatlan kihaltsága.
Talán, ami a környezeten kívül ugyanaz, mint akkor, az maga a változás közelségének érzése, csak sajnos most félbe vagyok tépve és öregebb vagyok tíz esztendővel, amit valahogy inkább húsznak érzek, magányos vagyok és reményvesztetten keserű. Az idő szemcséit sajnos lehetetlen visszagyömöszölni a homokóra felső szekciójába, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ez a küszöbön álló változás nem taszít még mélyebbre a szeretetlenség elkeseredésének mocsarába.
Ha minden jól megy hamarosan magam mögött hagyom ezt a szigetet és soha többé nem jövök vissza, talán ha térben is eltávolodom ettől az életszakasztól, akkor könnyebben békére lelhetek, és ezt a nyavalyás “kivertkutya” érzést is levetkőzhetem valahogy. Nem hagyhatom, hogy az a hideg üresség töltse fel az életemet, amit a múltban átélt boldogság és a jelenem sivársága közti diferencia dermeszt az agyamra.
Ha rám tör a depresszió, akkor szinte tökéletesen használhatatlanná válok, egy üres kataton burokká, aki a saját avas zsírjában való sistergésen kívül semmi másra nem képes. Az elmúlt másfél évben ugyan nagyon sokat sikerült lefaragni az összeomlásaim utáni rehabilitálódás idejéből, de még így is, minden egyes roham a szemétdombra hány egy vagy két napot az értékesnek vélt létezésemből…

Címke , , , ,

Afrika felé

Mivel az űberfaszkalap, és egészen rosszindulatú kikötői személyzettel sehogyan sem sikerült zöldágra vergődni.
“Titokban” otthagytuk a pontonon Albatrost és csupán egy szabadkozó e-mailt hátrahagyva elindultunk a nagy útra.
A közel huszonhárom órát kitevő repkedés és légikikötők váróiban veszteglés első állomása Madrid volt.
A négyes terminálról átbuszozgatás az egyesre, ahol sajnos kiderül, hogy Etiópiába és Tanzániába nem engednek be, ha nincs visszafelé repjegyed. Hiába bizonygatjuk a vonattal és egyéb szárazföldi valamint vízi közlekedési eszközökkel való továbbutazási szándékunkat (amikre az afrikai viszonyoknak megfelelően, nem lehet az interneten, csak a helyszínen jegyet vásárolni.) nem elégednek meg vele, így a leendő főnökeink sebtiben foglalnak nekünk egy kamu repjegyet, amit szuperhivatalos módon elég volt megmutatnunk az ügyintézőnek a telefon kijelzőjén és lám máris engednek becsekkolni.
Jósok értelme van az efféle szarakodásnak…

zanziutazás
Innen hat és fél órát repülünk Addis Ababa-ba (baa-baa-ba) Etiópia festői fővárosába.
Ugyan a repülőn egy percet sem sikerül aludnom, cserébe a gépmadáron félálomban unatkozva gazdagabbá válok három felejthető filmélménnyel és pár doboz langyos etióp sörrel.20180827_234508

Földet érvén a zöld-arany-vörös lobogó árnyékában agonizálunk még négy röpke órát a reptér zsúfolt és nem is annyira tiszta várójában, majd elméletileg elindulunk Daar es Salam irányába. Amikor az előttem lévő ülés hátuljába süllyesztett kis kijelző, a repülő célállomásaként Arusha-t villantotta fel, kérdezősködni kezdtem, hogy jó járaton ülünk-e egyáltalán ha Unguja szigetére készülünk, a kedvesen mosolygó, zöld és arany virágos egyenruhába bújtatott stewardess teljes természetességgel adta tudtunkra, hogy a várakozásokkal – és a jegyen szereplő, a légitársaság által nyomtatott adatokkal -ellentétben, a gép nem a fővárosba, hanem a Kilimanjaro nevű kis reptérre megy, ahol viszont átszállás nélkül folytatjuk utunkat egészen Stonetown-ig, vagyis Zanzibár legnagyobb településéig. Ez az információ bizonyára hidegzuhannyal vegyes erősáramütésként hatott volna az agyamra, ha bármi dolgom akadt volna a Tanzán fővárosban, így viszont csak konstatáltam, hogy Afrikában így mennek a dolgok.
A repülés innen ugyancsak kényelmes volt, de valamilyen oknál fogva egyszerűen képtelen vagyok légi járműveken aludni így áttértem a rövid animációs filmek bámulására és a vodkanarancsra.
Az óriáshegy lábánál fekvő aprócska légikikötőbe érkezve úgy érezhettük magunkat mint a Lilliputba vetődött Gulliver, ugyanis a monstre Boeing 777 300ER testmérete szinte kétszeresen meghaladta, az egyébként nagyon kedvesen, virágokkal, pálmákkal és egyéb mutatós zöldségekkel körbeültetett terminál épületének területét.
Csoda, hogy le tudott egyáltalán szállni erre a zsebkendőnyi reptérre
Itt vesztegeltünk egy másfél órácskát, majd a széksorok erdejében elszórtan ücsörgő elhanyagolható menyiségű utassal a fedélzeten megindultunk Zanzibárra.
A sziget reptere, ha lehet még kisebb és sokkal lepattantabb volt, mint az imént elhagyott Kilimanjaro. Szerencsére nem is időztünk rajta túl sokat. Miután betereltek minket egy félig nyitott bádogtetős helyiségbe és kitöltöttük, a némi nehezítésként minden irányból betörő szélrohamok által lobogtatott különféle beutazási papírokat, majd legombolnak rólunk száz dollárnyi vízumpénzt, már mehetünk is a dolgunkra.
Főnökeink már várnak ránk és némi Tanzán shilling csencselése után (Amitől látszólag gazdagnak érezhettük magunkat, hiszen a pár zöldhasúnkért kaptunk egy alkarvastag lila pénzköteget, amit alig ért át a befőttesgumi amivel össze volt fogatva. Ehhez persze érdemes tudni, hogy egy dolcsiért olyan kétezer háromszáz TZS- et (Tanzán schilling) adnak és a tízezres a legnagyobb címletű bankjegy, de mi zömében ötezreseket kaptunk… )már robogunk is a szállásunk irányába. Közben vásároltunk némi alap élelmiszert a “temérdekpénzünkből” és ittunk egy welcome kókuszt. (Ez itt is nagyon finom ital/csemege, bár a Thaioknak mondjuk volt érzéke hozzá, hogy behűtsék a szép nagy terméseket, mielőtt lemachetézik a tetejét. Lehet persze, hogy érzékük itt is volna hozzá a helyieknek, csak ugye épp nincs náluk jég, ami nem is annyira meglepő, lévén szinte az egyenlítőn vagyunk, valamint az elektromosság mint olyan, látszólag igen nagy luxusnak számít errefelé…) Röpke két óra autózást követően, megérkezvén Jambianiba, örömmel vegyes csodálkozással konstatáltuk, a helyi viszonylatban, nagyjából az istenkirályoknak kijáró rezidencián való elszállásolásunk tényét, ugyanis az út mellett eddig szemügyre vehető, sárból tapasztott, bádogból tákolt vagy pálmalevélből font, nem túl magas komfortfokozatról árulkodó épületválaszték látványától kicsit megszeppenve, ez minden várakozásunkat felülmúlta.
A környéket viszonylag biztonságosnak mondják, bár ennek az információnak a megbízhatóságát valamelyest erodálja, a területhez tartozó bástyaforma őrbódé és a ház körül húzódó, közel öt méter magas betonfal, aminek tetején, nem biztos, hogy kizárólag csak esztétikai célzattal futtatták végig, több sorban a színes üvegcserepeket…
Mivel ezen a szélességi körön igen hamar alászáll a nap, ezért a villámgyors kirámolást követően (Ez nem volt túl nagy kihívás, ugyanis a magunkkal cipelt cuccaink túlnyomó részét a búvárfelszerelés teszi ki, az meg úgyis a dive centerbe kerül.) egyből a tengerpart felé vettük az irányt, hogy bámészkodhassunk egy kicsit, mielőtt természetes fényforrás híján maradnánk.
Majd leballagtunk egy Nyamkvy-nak nevezett, remek tengerparti bárba, ami csak pár lépésre van a kecótól, Kilimanjaro és Safari nevű sörök kortyolása és némi kellemes hangulatú beszélgetés céljából.
Holnap már rögtön merülünk is.
Nagyon várom.

Címke , , , , , ,

Adventúra a láthatáron

Úgy alakult, hogy a kanári tartózkodást lerövidítve újra távoli kalandra vállalkozunk.
Egyenlőre még hátra van néhány pontosítás de a skype interjú tanulsága szerint megfeleltünk egy tanzániai búvárbázis managelésére kiírt feltételeknek.
Sok dolog van még addig, de nyár végeztével ismét felkerekedünk, a jól nézd meg a földbolygót, ameddig van rajta/benned élet jellegű világlátós project folytatására.
Ugyan már Thaiföldön is közel jártunk a déli féltekéhez, de mégis most először utazunk majd az egyenlítő túloldalára…

Címke , , , ,

mese

Mivel híján vagyunk a motorizált közlekedési eszközöknek és szabadnapjaink vagy a hét különböző részén helyezkednek el, vagy ha egybe esnek is, csupán 24 óráig tartanak, és ezt is általában a dolgos hétköznapok búvármentes kiszuszogásával töltjük, így őszintén szólva, nem túl sokat láttunk még a szigetből, a gyalogosan megközelíthető tartományon kívül. (leszámítva azt az egy alkalmat amikor Daniékkal átgurultunk Starigrádba, de ott is leginkább egy pizzéria teraszát sikerült jobban szemügyre venni)

Az idő szűkében való utazástalanságon kívül a gépem elfüstölése óta, az internet hullámain való helyváltoztatás mentes, virtuális barangolást is nélkülöznöm kell.  Ám, szinte minden kedvezőtlennek tűnő dolognak van némi előnye is, ez jelen esetben az, hogy a délutánonként fennmaradó szabadidőmben újra rengeteget olvasok. Legalább annyit, mint a kevésbé szép emlékű kollégistaévek alatt, mikor is a fiatal elme (és persze test) zabolátlan kicsapongási vágyát, ostoba és részint haszontalan tevékenységre kényszerítéssel próbálták megbéklyózni és tanulószobán való senyvedésre kárhoztatták, a beteg, poroszos oktatási módszer szigorú zsoldosai.(Tették ezt persze, inkább kevesebb, mint több sikerrel, hisz az unalom elkerülésére irányuló ifjonti leleményességgel nem igazán vehették fel a kesztyűt…) A meddő szilenciumokat, akkor még, a hosszas utánajárással, könyvtárból kölcsönzött regények és innen-onnan felhajtott ismeretterjesztő folyóiratok, tankönyvek mögé rejtésével, vagy jegyzetnek álcázásával lehetett élvezetessé, valamint szellemileg gyümölcsözővé tenni. A modern kor zseniális vívmányai a zsebben hordható és közepes vidéki könyvtárak teljes anyagát könnyen magukba raktározó e-readerek, azonban megkímélik az embert a sorban állástól, az először csak csigabigát ábrázoló majd sárgacsekket rejtő késedelmi borítékok özönétől és a könyvesboltokban semmi perc alatt elverhető milliók kiköhögésétől. Arról nem is beszélve, hogy idegen országokban is hozzáférhetővé válnak általa a magyar nyelven írt, vagy arra remekül lefordított irodalmi alkotások és mindezért nem kell ólomnehéz és hatalmas kiterjedésű könyvhalmokat konténerszámra behajózni.
Ezért a rengeteg előnyért ugyan meg kell fizetni azt az árat, hogy nem érezheted a nyomdafesték vagy éppen az időtől megsárgult papír illatát, a lapozás kellemes surrogó hangja helyett meg kell elégedned a szintetikus csenddel, meg kell szoknod a nemes bőr, esetleg a foszló vászonkötést helyettesítő hideg, sikamlós műanyag tapintását és azt, hogy a félálomban kézből kiejtés és véletlenül lekávézás is összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt okoz…

Szóval, ha jelenleg nem is tudok a valóságban utazgatni és a világháló interaktív rendszerében sem bolyonghatok, akkor a pompás kis Kindle villanykönyvem segítségével teszek kirándulásokat az elmémbe rajzolt történetek útvesztőiben. Az elmúlt két és fél hónap alatt befalatoztam a science-fiction ős-öregeinek számos regényét, Asimov, Lem, PKD, teljes antológiáját, kevésbé ismert orosz és egyéb keleti blokkból származó mester sötét disztópiáját, és pár feltörekvő titán vízióját a szingularitásról és a poszthumanizmus lehetséges jövőbeli lehetőségeiről. Könyveket az evolúcióbiológiáról, az idegrendszer és agykutatás fejleményeiről, vitorlázásról, a hajózás és tengeri kereskedelem történetéről, a nyitott rendszerű légző berendezések és a búvárkodás hőskoráról, lassításként csipetnyi szépirodalmat, verseket és persze meséket, mert azokat nagyon szeretem.

Sorra kerültek, a népszerű és a XX. század nyomán gyermekbaráttá finomított nagy mesélők eredeti történetei is. Ezeket rettentő érdeklődéssel olvastam, hiszen egy csomó érdekességet elárulnak a korról, amiben keletkeztek, vagy amikor összegyűjtötték és egységes formába öntötték a nép ajkán forgó mesés jeleneteket.  (illetve jelenünkről, vagyis, hogy miféle változtatásokkal adjuk közre őket napjainkban.) Az állatok, tündérek, varázslók és boszorkányok, kalandjai, a véres események, csodák, kegyetlen fordulatok sokkal plasztikusabban bontják ki, az akkor élt egyszerű ember hétköznapi vágyait és félelmeit, mint amire a hivatalos történetírás képes.
Ezek közül is, talán, az egyik legmegdöbbentőbb találkozás, a legutóbbi olvasmányom, vagyis az 1001-éjszaka meséi volt, aminek egyes kiragadott epizódjait szégyenszemre, csak a Disney féle elvajazott, mézesmázos és tündi-bündi polkorrekté szelídített változatban ismertem.

Holott, XXI. századi, civilizáltnak gondolt szemszögből vizsgálva: borzongató, igazságtalan, kegyetlen és otromba történetek sokasága, meglehetősen kevés tanulság felvonultatásával. Talán a legfélelmetesebb aspektusa mégis az, hogy ugyanezek a játszmák tetten érhetők a közel kelet jelenlegi kultúráját uraló visszásságok hátterében, csupán ifritek, tengeri szörnyek és varázsgyűrűk nélkül. A rideg, ellentmondást nem tűrő vallás, rabnők, mérhetetlen kincsre áhítozó kereskedők/rablók, első látásra lángoló szerelembe eső királyfiak,- akik akár életüket adnák a megpillantott hajadon szüzességéért (No persze az sem baj, ha már valaki felesége, hiszen a férjet csak-csak el lehet tenni valami fondorlattal láb alól és hát más életét adni mégiscsak praktikusabb, mint sajátot.) de a hűtlenség gyanújának legkisebb árnyékára bármikor felnégyelik szeretett hitvesüket, természetesen Allah áldásával – Buja szexizmus, áthághatatlan társadalmi osztályok, bor, lakomák, erőszak, szantál és mósuszillatú becsületgyilkosságok, szigorú babonás rituálék és szokásjog, de a vezírek, kalifák szeszélyei hatására mégiscsak bármikor felülbírálható szent törvények.
Egy barbár mesebeli világ, ami sajnos mindig is húsbavágóan valóságos volt, és az öreg kontinensért rettegők szerint, most a maga szörnyű kegyetlenségével éppen Európa felé lépdel.
Ez akár igazi veszélyfaktor akár nem, láttunk már hasonlót és nem biztos, hogy szükség van egy következőre.
Itt egyszer már, hosszú évszázadok alatt, milliók élete és szenvedése árán ugyan, de sikerült megszelídíteni egy hasonló vírust, és a felvilágosodás józanító ésszerűségének segítségével kicsavarni a kezéből a legnagyobb aljasságok lehetőségeinek zömét.
( Még így is maradt neki bőven)
Sajnos a közel kelet uralkodó vallása nem esett át a kereszténység plasztikai műtétein, mosolygós ráncfelvarrásain, kardot hozó prófétája nem lényegült át bárányokat ölelő, szeretőszívű, píszi hippivé, hanem ugyanaz a véreskezű sivatagi rabló maradt, mint aminek indult.
A vaskor kecskepásztorainak és tevehajcsárjainak torz pszichózisa eredeti, változatlan barbárságában öröklődött át egy olyan korba, ahol az arab telivérek vontatta harci szekerek átváltoztak lánctalpas önjáró lövegekké és szép ívű íjak helyett már gépkarabélyokkal és aknavetőkkel lehet sokkal hatékonyabban fröcskölni a ”jól megérdemelt” halált, a be nem hódoló hitetlen kutyák, illetve a kicsit máshogyan igazhitűek közé.(Persze a tiszteletreméltó ősöknek puszta jatagánokkal is sikerült megoldani az ilyesmit, de azért ez így még félelmetesebb)
Mindezért valahogy úgy tűnik, hogy ezzel a cuccal még inkább meggyűlik majd az emberiség baja, mint a puhább, hamarabb szelídülő babonaságokkal.

Szinte érthetetlen számomra, hogy amikor egy-egy nagyobb/nagyobbnak mondott járvány felüti a fejét, amibe talán pár ember bele is pusztul, rögvest farkast kiáltanak, hatalmas felhajtás, ellenőrző pontok, határzár, vakcinák, karantén, hadsereg, pánik. Ezzel szemben itt vannak fajunk történetének legpusztítóbb kórságai, amik kommunikációval terjednek, szinte ellenállás nélkül képesek akár teljes kultúrákat megfertőzni és semmi nem okozott még ennyi fájdalmat, megalázást, szenvedést és halált, mint ezek.
A kontinens lakosságát megharmadoló pestis, kolera vagy fekete himlő, játszi szünidei vigasságok ezekhez képest, hiszen arctalan vírusok és baktériumok helyett, itt nem létező entitások vélt parancsai által uralt elméjű, hibbant homo sapiensek hentelik le büszkén embertársaikat,képzeletbeli barátjuk nagyobb dicsőségére. Ezért nem igazán használ ellenük az alapos kézmosás és a gyógyfüves kencék bemasszírozása, de sajnos a minőségi, világnézet semleges oktatás is csak generációkon átívelő időintervallum alatt képes némi mérhető eredményt produkálni. Az agyzabáló zombivírusok megfékezésére látszólag nem, hogy nem fektetnek hangsúlyt, de elharapózását bambán bámulják a vallásszabadság megfakult zászlaját markolva, mint akik semmit nem tanultak a történelem rendre ismétlődő borzalmaiból.

Lám a vidám, “ártatlan” meseolvasás is baszott veszélyes dolog lehet, hiszen egy pillanat alatt képes feltüzelni bennem a „szélsőradikálisvallásellenesrettegőt”. Azt hiszem, mégis maradok inkább Lázár Ervin kedves történeteinél vagy a bátor Pirx kapitány kalandjainál.

Ráadásul maholnap talán lesz egy kis szabadidőnk messzebbre kalandozni a belvárosnál, hiszen szombatra általános szabadnapot nyertünk a vasárnap esedékes trialdiver invázióra való felkészülés okán. Kiráááándulááás!

Címke , , ,

tor túra

Nos visszatértünk a következő Managuai tortúránkról. Sajnos ez a kirándulás nem volt annyira élvezetes mint az előző, talán azért, mert egyáltalán nem volt kirándulás, és az élvezetnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak, hisz nem szerepelt benne a világlátás, természetjárás, pompás étkezések, csupán a zéró komfort fokozatú kimerítő utazás, sok kosszal és még több meleggel, valamint órákon át tartó felesleges, idegrendszer morzsoló hivatali bürobaszakodással, mindezt persze egy rakás pénzért. Miközben itt három tanfolyam és pár búvártúra áráról maradtunk le mivel a halaszthatatlan okmányok után rohangálási távolmaradásunk okán szélnek eresztettük a jelentkezőket.

Az egész úgy indult, hogy felszállunk a 7 órakor induló, szuper sure, hogy mindig megy, szombati hajóra, ami természetesen vasárnap indult és akkor is csak bőven este tíz után. A hajón nem voltak kabinok, de még a másik teherhajón tapasztalt, slendriánul összebarkácsolt háromemeletes fegyencpriccsek is hiányoztak. A tapasztaltabbak hoztak magukkal függőágyat. Ezt látva én is visszaballagtam a divecenterbe a mienkért, míg a hajó indulására vártunk. Ugyan olyasmivel itt még egyáltalán nem találkoztam, hogy valami az arra kijelölt időpontnál előbb következett volna be, mindenesetre, egy, a kikötőre rálátást biztosító kocsmából ellenőriztük a helyzetet és nagyjából minden elfogyasztott sör után kiballagtunk a mólóra megbizonyosodni arról, hogy nem maradunk-e le a hajóról, hiszen az indulási információk legalább négy eltérő helyről származtak és mindegyikük lényegi különbségeket mutatott a többitől.
Nagy nehezen bekászálódtunk és minden úgy nézett ki, hogy nyomban beszállás után,indulunk is. Gondolom, hogy ne hazudtolják meg a helyi tempóról kialakult tapasztalatokat, biztos ami biztos még egy jó másfél órácskát tökölődtek az indulással. Ekkorra már minden jóravaló Nika bevackolta magát a sűrűn fellógatott függő hálóhelyek egyikébe, így az alsó szint áporodott büdösében már nem is akadt nekünk szabad hely.

függő3 függő1 függő2

A fedélzet felső szintjén kerestünk magunknak helyet, itt ugyan nem volt egyértelmű rögzítési pont a függőágy felkötéséhez de legalább a mellékhelység bűzét felcserélhettük a dohogó kipufogócső füstpamacsaira.
Az utolsó pillanatban mégis elhozott függőágy miatt akár élelmesnek is mondhatnám magunkat, és némi kölcsönkötéllel úgy ahogy ki is feszíthettük, de mivel megpróbáltuk a Nica gyártmány hamockot egyszerre ketten használni (a régi tulajdonom egy thai változat 3 embert is elbírt) az egyszerűen leszakadt a picsába, úgyhogy kénytelenek voltunk a nedves,olajos, mocskos, hideg acélpadlón aludni, miközben a változó irányú szél kellemetlen menyiségben hordta ránk az irdatlanul dübörgő hajómotor, kéményének kormát és fojtogató gázait. Tanulva a legutóbbi utazásból szerencsére felszerelkeztünk egy palack rummal és némi kólával, hogy a harmadikvilágbeli hajókázás érzékszerveink által közvetített megkerülhetetlen kényelmetlenségei, lehetőleg tompított ingerületek formájában érjék el az agyat.
Az alkohol megtette a hatását így az éjszaka folyamán alig párszor ébredtem fel arra a kellemetlen érzésre,hogy rövidesen letörik a hátizsákommal gondosan felpolcolt fejem.

A napfelkelés folyamata, sejtelmes fényei segítségével, pompás vizuális élménnyel ajándékozott meg, ahogy a tükörsima folyó, a vízfelületről felszálló pára függönyén keresztül visszatükrözte a járművünk által vetet hullámok csillogó geometriáját. Talán ez volt az egyetlen része az útnak amire érdemes visszaemlékezni.

hullámok geometria hullámvölgy

hajnifolyam

A hajó előtt a nedves levegő szinte ködként ülte meg a sötét vizű Escondido-t, mintha a semmibe tartanánk…

köd

Ám a napsütés rövid időn belül felszárította a látványosság legfontosabb hangulatelemeit és a forró menetszéllel együtt nagyjából egy ipari légkeveréses sütőben tapasztalható körülményekhez hasonlatossá változtatta a fedélzeten uralkodó viszonyokat.

A folyóparton burjánzó sűrű dzsungel lenyűgöző, és szerencsére csak pár mérföldenként szakítja meg egy-egy tisztás, amin van pár kunyhó vagy tanyaszerűség, ezeket messziről észre lehet venni a vízen úszó szemétmenyiség fokozódásából.

hajófákkal2 hajófákkal folyam

A szemetet egyszerűen széthajigálják vagy a vízbe dobják, esetleg az élet a maga módján megtanítja nekik, hogy veszélyes (vagyis túl sok csirke/egyéb háziállat döglik meg a plasztik hulladék elfogyasztásától) akkor egy részét összekaparják és elégetik…

folyópart

Rámába megérkezve szabad hely hiányában, csak egy másik, már a kikötőben veszteglő hajó oldalához tudtunk kikötni, így keresztül kellett mászni mindkét vízi jármű gépzsírmocskos, grízes oldalán és rámpa nem lévén átugrálni az imbolygó fémtest és az úszómóló között tátongó űr fölött.
Mivel az előrelátóan becsomagolt pizzamaradék nem igazán tűnt kielégítő mennyiségű eledelnek a bő 13 órás útra ezért nyomban bevettük magunkat az első kis büfébe ahol kaját kínáltak, és sebtiben megebédeltünk, majd kis tuk-tuk taxival elértük a “várost”, ahol persze már nem volt hely a következő managuai buszra.

Tuk-tuk, Hajnival a hátsó ülésen

tuktukBácsi mérleggel, nem tudtam megfejteni mit csinálhatott ott a kocsma előtt…

bácsi

Találtunk azonban egy másik buszt ami ugyanarra megy egy kis kerülővel és csak egyszer kell átszállni a 7 órás út alatt.
Az első átszállásig, azon kívül, hogy olyan hősokkot kellett elviselni amit általában már a martinászlegények is nehezen állnak meg hangos káromkodás nélkül, nem volt különösebb probléma. Talán csak az egymás után sorjázó, szegényebbnél-szegényebb falvak, szeméthegyek alá temetkező nyomorúságának látványa keserített el mélységesen. Az izzadságtól lucskos és amúgy is mocskos ruhámra, ahol a nyitott ablakon beáramló vörös porral dúsított menetszél érte egy kicsit, világosszürke foltokban kezdett rászáradni a verejtékből kicsapódó só.  Az állomásokon újabb és újabb utasok közé, zacskós vizet, azonosíthatatlan élelmiszereket és egyéb furcsaságokat árusító emberek nyomakodtak fel, majd szálltak le, ugyanott,volt még egy eltökélt utazóügynök is aki több megállón keresztül tartó harsány üvöltözéssel kísért előadást tartott az általa forgalmazott csodavitamin életet meghosszabbító és végtagokat visszanövesztő csodás hatásáról. Ettől kicsit úgy éreztem magam mint az egyszeri nyugdíjas, akit bepaliztak az ingyenes termékismertetővel kísért lillafüredi buszkirándulásra, csak elfelejtették vele közölni, hogy a közlekedési eszköz fűtését szabályozó kapcsoló sajnos javíthatatlanul beragadt a maximális fokozaton.

A másik buszon, sikerült ülőhelyet szerezni, rögtön a bejárat mellett, ami elsőre nagyon ígéretesnek tűnt, hiszen azt gondoltam, hogy az itt lévő szabad helyen kényelmesen kinyújtóztathatom elgémberedett lábaimat.
Nemsokára kiderült, persze hogy az e felett érzett örömöm némiképp elhamarkodott volt, hiszen ugyan számoltam avval, hogy a helyi járatokon nem nagyon veszik figyelembe a járművek hivatalos utaskapacitására vonatkozó előírásokat, de arra nem gondoltam, hogy a busz túlterhelését biztosító utasok, mind az én lábujjaimon keresztül sasszézva sajtolják be az izzadt, büdös testüket a busz belsőbb régióiba, hogy aztán az oldalamba nyomják könyöküket, fejemre tegyék a csomagjaikat és az arcomba tolják a legkülönfélébb nedves testrészeiket.
Ez egy magamfajta szociofóbnak, aki meglehetősen nehezen viseli az emberek kényszerű közelségét, olyan érzetet generál az agytekervényei közt, mintha egy heveny pókiszonyost, egy nagy szőrös tarantuláktól hemzsegő kádba merítenének.
Csak nagyon erőteljes racionális kontroll és koncentráció árán tudtam fogcsikorgatva megállni, hogy a hűguta közeli állapottal súlyosbított verejtékiszamos embermassza közepén ne uralkodjon el rajtam a fóbiám és kezdjek el rémült üvöltés közepette, kapálózva kiugrani a zötyögő busz ablakán, vagy azon, a hozzám préselődő embertársaimat kihajigálni.
Először csak megkíséreltem mesterségesen tudatosítani, hogy ebben nincsen semmi kellemetlen, hogy az ember társas lény, együtt lenni jó meg ilyenek, hogy tulajdonképpen egy remek kis csoportos összejövetelen vagyok, mondjuk egy koncerten, a boldogan hullámzó tömeg részeként, ahol a banda épp a kedvenc számaimat játssza, de nem sikerült.
A konstans forróság ellenére a testemet leverő hideg verejték megmutatta, hogy valami nincsen teljesen rendben a fejemben. Lehunyt szemmel próbáltam valami rendkívül kellemes képet vizualizálni, mélyeket lélegezni, lazítani, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az okos filmek pszichiáterei javasolnak a tébolytól eltorzult arcú pácienseiknek. Az összpontosítást némiképp megnehezítették az állomásokon periodikusan megjelenő bármiárusok, amelyek egyike sem szalasztotta el az alkalmat az utazóközönség állandó taposásának amúgyis kitett lábfejemen való ismételt végigmasírozásra, és egy egy végtagjuk, vagy málhájuk arcomban felejtésére.

A fővároshoz közelítve, a különböző megállóknál lekászálódó utasok némiképp megritkították a körülöttem összpontosuló embermenyiséget és a Xolotlán tó fölött, narancsvörös felhőkbe burkolózva lenyugvó nap látványától kezdett visszatérni az egészségesnek mondható közérzetem.

xolotlán
Utólag nekem is nevetségesnek tűnt a csendes pánikrohamom, de mégis nehezen tudnám felidézni mikor éreztem ennyire szarul magamat utoljára.
Managuába már sötétben érkeztünk és a több mint négy hónapja tartó karibi “száműzetés” tapasztalatai ellenére, tipikus hülyék módjára áldozatul estünk a turistákra keselyűmód ácsingózó taxisok szokásos cselvetésének. Lehet, hogy ez betudható a hosszú út miatti kimerültség és elcsigázottság hatásának de különösebb perpatvar nélkül kifizettük a hiénának a normális fuvardíj több mint dupláját és csak arra vártunk, hogy végre lemoshassuk magunkról az utazás során ránk tapadt mocsokréteget és mielőbb betérjünk valami gyorsétterembe, ahol jelentős várakoztatás nélkül azonnal adnak valami ételt.
A szállásunkhoz közeli ronda pláza alagsorában meg is leltük a hirtelen táplálékforrással szolgáló létesítmények sorát, és olyan mohó elszántsággal zabáltuk végig a food court junkfood kínálatát, hogy nem is jutott gyomorkapacitás a betervezett normális, menüből kiválasztott ízletes vacsora elfogyasztására.

A másnap reggelt rögtön, a már jól ismert és megfelelően gyűlölt, imigration office-ban kezdtük és itt is ácsorogtunk egész délutánig a papírokra várva. Aminek eredményeképpen újabb egy hónappal meghosszabbítottuk az itt tartózkodásunk lehetőségét. E helyett a nyavalyás tortúra helyett sokkal szívesebben ruccantam volna át Costa Rica-ba ahol azontúl, hogy csodálatos természetvédelmi övezetben magasodó hegyek felhőerdeiben kirándultunk volna, három hónapos vízummal lehettünk volna gazdagabbak és nem kéne ezt a poklot egy hónap múlva jelentős kiadások árán újra meglátogatni. Mindenesetre a főnökünk valamiért hajthatatlan a fölösleges, és látszólag a jövő ismeretlen homályába húzódó bürokratikus papírtologató procedúra végigjárását illetően.
Teljesen kiábrándulva mindenből, a további buszozás és valami szép kis közeli lagúna meglátogatása helyett a szigetre visszatérés mellett döntöttünk.
Bár nehezemre esett a kirándulásról való lemondás és a tudat, hogy a 26 órás rémes utazást csak egy kurva hivatali sorban állás miatt tettük meg, de a nehezen megkeresett pénzünket tartalékolnunk kell a kis Nicaraguai paradicsom mielőbbi elhagyására.
A szálláson rohamtempóban összepakolás és fejvesztett reptérre sietés közepette a főnöknek még persze volt ideje megállni egy pizza hut-ban, hogy repülőgéppel szállítson haza egy nagy adag sült tésztát a gyermekeinek… Ez aztán a home delivery!
Aztán kiderült, hogy egy rakás pénzt buktunk volna, ha mégis elmegyünk a kis sétánkra, mivel a főnökúr által gondosan intézett repülőjegyek lejártak egy hónappal ezelőtt. Így is megpróbálta elsumákolni a plusz kiadásokat, de valószínűleg a trükközése közepette ráemelt tekintetemben izzó néma, de határozott düh jobb belátásra késztette és szép csendben kifizette a jegyek átírását.

Megérkezve az fogadott, hogy feltúrták az itt hagyott cuccainkat és a bázis ideiglenes éjszakai őrzésével megbízott figura kérdés nélkül belefetrengett az ágyunkba, valamint a borravalós dobozban hagyott 40$ nyomtalanul eltűnt…

Záros határidőn belül el kell hagyjuk ezt a szigetet mert az ilyen tapasztalatok végképp lerombolják a hasonló helyekbe vetett utolsó reményeimet is…

Címke , , , , , ,

flight

Szertek utazni az igaz, de nem repülővel. Kétségtelen, hogy igen gyors módja ez a közlekedésnek, de ez az egyetlenegy előnye, egyébként meg tök személytelen, és folyton csak a para van vele. Persze nem magával a repüléssel, azt kifejezettem szeretem, bámulni a felhők tetejét, nevetni az unottképűbábozós stewardesseken, kárörömmel vigyorogni a fehérarcú, izzadságcseppekkel terhes homlokú katasztrófavárókon, meg ilyenek. Amit utálok az inkább a feszültség, elérem nemérem, nemolyanmintabuszhogymajdjönakövetkező, bezáracsekin, denemez, hanemamásik, kéremfáradjonátamásikpulthoz, megértésüketköszönjük, nehezebbakurvapoggyász, kipakolok, akkoristúlsúlyos, mindentmagamraaggatok, akkormegcsak13kiló, márnemrakomvissza, örülökhogylegalábberrenemfizetekplusszba, kétpulcsiegykabátaderekamraésanyakambakötve, erretessékpaszportboardingpassplíz, megrohadokamelegtől, erreatálcárategyerákérem, mindkétkezemtelevan, övnélkülleesikagatyám, kinevetpedigmegszokhattavolna, becsipogakurvakapumilehetaz, perszerajtamaradtazegyikkarabíneremazövbújtatón, mosolyognincsensemmiproblémadeazértmárkészültrámvetnimagát, sokanvannak, nagyatülekedés, nagyonsietabaromkiveriakezembőlazegésztálcát, nadrágszíjéscipőnélkülszedegetemaszétgurultmindenszart, neharagudjonbegurultkéteurómagépalá, nembajottegyemegafene, lógrajtamaruhademarhamelegvan, keresztülakikerülhetetlendutyifreeshoppon, parfümmelkínál, neharagudjdeúgynézekénkibazmegmintakiparfümötakar, egyébkéntrámférneolyanbüdösvagyokatúlöltözöttcipekedéstől, mégfélóraakapunyitásigdeasokökörmárottállasorban, elromlottazüdítőautómata, vehetemavizetaranyáronköszi, végrekinyitjákakaput, nemtudjaleolvasniagépabeszállókártyát, hívjaafőnökét, megintvárok, nagynehezendemegoldjákaproblémát, perszeénvagyokazutolsó, kapunát, lépcsőnle, ottvárabusz, kurvajótröhögök, ottálasokfaszkalaplegbelül, érdemesvoltelsőneklenniasorbanúgyisénszállokleelsőkéntabuszról, megtalálomajókis ablakmellettihelyet, jönamajomaszondjaazazőhelye, átülökegysorralhátrébb, onnaniselültetnek, dejómérnemszóltokelőrebazmeg, dagadthollandtrollmellettvancsakhely, hogyafaszbaengedikfelazilyetfelárnélkül, nekembezzegszámítottazegykilóahátizsákban, átlógazsírjaazénszékemrebasszus, akiekkoraazutazzonteherhajóninkább, nemférelalábam, deakezemsemapasastól, mégazablakonsemlátokki, akkorlegalábbpróbálokaludni, denemtudokmertahangosbemonóbóljönavegyélmegmindenszartnagyonakciós, babafelébredamögöttemlévősorban, torkaszakadtábólüvöltnemishagyjaabbaegyóránkeresztül, szétrobbanafejem, nemérzemalábam, akkorlegalábbeztleírom, annyirakicsiahelyhogymégalaptopsemférel, félkézzelpróbálokpötyögni,  adagadtdiszajamegrendelmindentazétlapról, tömiapofájáténmegkurvaéhesvagyok, babaordít, kezdekközelkerülniazőrülethez, lédizendzsentülmencsatoljákbe, kissebblégörvénybekerülünk, rázagépmintavidámparkban, arémüldözőkrovátkákatkaparnakaszékkarfájába, röhögökasápadtfejükön, nagyobbkilengés, hályashollandrámöntiakávéját, sorry-sorry, nemteszsemmitúgyisszárazvoltam, becsipogaszámítógépemhogylefogmerülni, remélemacsomagomatlegalábbnemküldikelazantarktiszra…

Címke , , , , , , , ,

elszakad

Fura dolog ez a szigetelhagyás, mintha nem engedne ez a földdarab.

Otthonról eljönni egyáltalán nem volt ehhez hasonlítható, onnan menekültem.
Menekültem, mert megölt volna. Persze nem úgy, mint a böllér kése a húsáért tenyésztett állatot, vagy a mesterlövész golyója az óvatlan felderítőt.
Az ilyesmi gyors mint a villám, csupán egy pillanat és vége.
Ami otthon üldözött az alattomosabb és kegyetlenebb.
Belűről öl, lassan és türelmesen, mint a gyökeret rágó féreg, ami megfoszt az éltető nedvektől, megfojt aképpen, mint a gondozatlan konyhakertet felverő gyom, ahol a kertész szabadságra ment.
Lassan ható méreg.
Menekültem a hidegből, a mindent átjáró közönyből, a szürkeségből, ami az emberek arcát fedi, a bizalmatlanságból, a hiábavalóságból és az ezekre adott belső reakcióktól, ami a szervezetet a külső negatív nyomás cinkosává teszi és szinte egymás szövetségeseiként tapossák bele a tudatot a kilátástalanság húsdarálójába.

Magyarországot otthonomnak nevezem, de valójában nem hiszem, hogy lenne nekem olyan, vagy ha lenne is, akkor valószínűleg nem ott.
Ott születtem, ott él a családom egy része, annak a tengermentes, szegény, kis országnak a mindenhol máshol hasztalan, csodálatos nyelve az anyanyelvem és ezer szállal fűznek oda egy pompás gyermekkor és ifjú éveim tengernyi emlékei, barátok, sikerek, szerelmek, kudarcok. Az életem 80%-a.

Mégiscsak nehezebben hagyom hátra ezt a szigetet, mint az állítólagos “hazát”, hiszen Ide szinte kivétel nélkül kellemes emlékek kötnek.
Itt múlt el belőlem először az agyamat gúsba kötő állandó stressz szorítása.
Pedig itt nincsen senkim, ez akkor vált világossá amikor a Hajni elutazott. Nem fogok én itt senkinek sem hiányozni.
Nekem viszont, talán fog hiányozni ez a sziget, az óceán, a kikötők, hajók, partok, hegyek.
Persze ilyesmiknek lennie kell mindenhol ahová tartok, mert nem vagyok hajlandó többé olyan helyen letenni a plédet, ahol nem hullámzik tenger.

Most megint nyominak érzem magam, szentimentális nyavalygó nyavalyásnak, bolondnak mint aki élőt gyászol.
Csodás helyen éltem eddig és most még káprázatosabb, színes partrok felé veszem az irányt.
Ez a buta melankólia mégis valahogy az énem szereves része, hiába szikrázik minden körülöttem, ilyen vagyok, egyszer a magasban, másszor mélyen, mint a hullámok taraján hányódó hajók.

Marasztal a sziget.

Másrészt egyre erősebben érzem azt, hogy mennem kell, látni, érezni, utazni, valahová máshova, mert itt ennek a gyönyörű, mégis nyugdíjas szigetnek a szellemi tunyasága fogja felfalni az elmém maradványait.
Nyughatatlan fajta vagyok, nem tudok fészekrakó lenni, a különböző helyeken élés ideiglenessége mindig megakadályozta, hogy “berendezkedjek”, hogy otthonnak érezzek egy helyet, és ha valamiért, véletlenül kezdtem annak érezni, az inkább taszított ahelyett, hogy biztonságot sugárzott volna.
A nagy víz szeretetén kívül ezért is vonzanak a hajók, Ezért is lett ez az álmom a mielőbb elérendő célom, egy pár deszkából, fémlemezből, vagy műanyagból összerótt bárka, egy valódi otthon, amit nem kötnek gyökerek,betonba nyúló vezetékek, csövek, súlyos téglák a földhöz, nem rögzítenek megszokások. Szabadon viszi a szél ahová akarom, új partok, új vidékek és közben mégis valami ami az enyém, a miénk, a mi úszó hazánk…

Címke , , , , ,