Az önjutalmazós projectem, amivel a napok egyhangúságából próbálok kiemelni pillanatokat, leginkább gasztronómiai vonalon működik.
A financiális bőség hiánya ugyan rákényszerít, hogy az elérhető legbézikebb dolgokkal tartsam fent a metabolizmusomat. Ezen gondosan kiszámolt, szigorúan a minimumra szorítkozó hétköznapi menük, (amik általában rizsből, babból vagy egyéb olcsó hüvelyesekből főzhető egytálételekből tevődnek össze, és amiből többnyire két napra is elegendő menyiséget készítek.) spórolásfaktora – egyenlőre – lehetővé tesz egy-egy luxusnapot.
Az egyik a henyélés kényelmével és társasággal, a másik pedig némi kreativ energiával ajándékoz meg.
Vagyis.
Heti egy partonevés, Petivel.
Ez jobbára egy hülye kebab, bocadillo vagy olcsópizza, fogyasztásában merül ki, és aminek igazából nem az ízélmény a legnagyobb erénye, hanem, hogy nem nekem kell pepecselnem az elkészítésével valamint végre nem egyedül eszem.
Az utóbbi a fontosabb, hisz főzni végülis szeretek, csak előfordul, hogy nincs türelmem vagy kedvem hozzá, azonban a legfinomabb csemegék sem annyira ízletesek ha magányosan kell rágódnod rajtuk, és a hitvány kis hülyeségek is felértékelődnek, ha van kivel megosztanod az élményt.
A másik urizálás, amivel legalább kéthetente megpróbálom elhitetni magammal, hogy fontos vagyok legalább magam számára, az a hétvégi vagy vasárnapi menü, amikoris, háromnál több összetevős, inkább a kulináris élvezetre, mint a mennyiségre koncentráló tápanyagot készítek, sokszor valami kísérletit, és időnként megengedem magamnak, akár a két fogás, luxusát is.
A gyorséttermezés időpontjában nincsen rendszer, az bármely napon esedékes lehet, amikor Peti úgy dolgozik, hogy van időnk leülni együtt.
A főzésöröm kifejeződése, az viszont szinte mindig hétvégére esik, ilyenkor ugyanis jobb hogyha nem hagyom el a hajót, egyfelől a parti nyüzsi tolerálását a legritkább esetben támogatja a hangulatom, másfelől jobb őrizni a házat ha a “findés” hajóskapitányok elözönlik az öblöt.
Ha a vízen maradok, akkor több időm is marad a konyhatündérkedésre…
Az eheti kombo kifejezetten jól sikerült, ugyanis nemcsak a pénteki közöspizzázás jött össze, de utána is volt idő együtt lógni, mivel Christy, Las palmasban maradt így tudtam a finkán aludni.
A tanyán héderezésnek számtalan előnye van, sok időnk van dumálni, és az agyamat egyéb ingerek is érik mint, amik az óceánon rendszeresek.
Más hangok, fények, illatok, szagok, színek. Egy kis igazi szárazföldérzés.
Zöld növények árnyéka, madárfütty, kecskebuké, neszező rovarok, és este a fényszennyezés hiánya okán a csillagok miriádjaival telehintett égbolt látványa, aminek az öbölben csak a töredékét láthatom a kikötő reflektorai miatt.
Végül, de nem utolsósorban, pár valódi földben termett, friss cucc, igazi lédús, perzselően erős csilipaprika, csokorba tépkedhető zöldfűszerek, és pár konyhakerti finomság, amelyek külalakjukban lehet, hogy nem a saját idealizált műanyagváltozataikra hasonlítanak, cserébe beltartalmukban messze kenterbeverik a supermarket zöldséggyümölcsit, vagyis van ízük.Ennek a hétnek a túlélését ezúttal valami fúziós fantáziával próbáltam megünnepelni.
Az alapötletet a jófajta csilihez való hozzájutás adta. A csácsók ugyanis nem nagyon eszik a csípőset, és ha néhanapján találok is valami apró paprikákat a zöldségesnél – amiről ők váltig állítják, hogy “muypicante” – azok általában csalódást szoktak okozni.
Peti csilibokra viszont megbízhatóan magas kapszaicintartalmú gyümölcsöt terem…A felaprított, pusztító kis paprikákat Csikemellcsíkokkal, megpirítottam egy kis kókuszolajon. Egy kanál jól megcukrozott kókusztejet, némi reszelt gyömbérel rákaramellizáltam a husira, amit utána beleforgattam kókuszreszelékbe és óvatosan tovább sütöttem, amíg aranybarnára nem pirult.
Negyed kiló gombát, csipet zúzott koriandermaggal puhára főztem a megmaradt kókusztejben, amit rákanalaztam kevés illatos jázminrizsre és az egészet megszórtam friss bazsalikommal és csilis lime-al pörkölt kesudióval. Kicsit thai, kicsit karib, kicsit mittudomén, de legalább kellemesen csíp és lényegesen cizelláltabb ízvilág, mint mondjuk a krumplipaprikás.
Ezen alkalmak ünnepjellegét igyekszem erősíteni avval is, hogy a körülményekhez mérten megadom a módját a tálalásnak. Valahogy úgy próbálom előadni, mintha valaki másnak készíteném az étket, legalábbis az általános moslékfreccsentő menzásdada sztilónál kicsit jobban odafigyelek a táplálék vizuális megjelenésére. A cockpit koszlott, puritán egyszerűsége ugyan nem nagyon idézi a főúri pompát, meg a kis próbálkozásaim is messze vannak a finediningtól, de ilyenkor azért szépen megterítem az asztalt, kiválasztom a nem lecsömpült tányért, kipolírozgatom az egyetlen borospoharamat, és efféle feleslegesnek tűnő badarságokkal szórakozom.
Néha azonban az ilyen olcsó illúziók is fontosak, hogy kicsit embernek érezzem magam.
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
ünnep címkéhez tartozó bejegyzések
Reboot
Egy egész örökkévalódágnak tűnt ez a nyavalyás bezártság, azonban tegnap újfent együtt ülhettem a cimborákkal, szemtől szemben, és még csak bújkálni sem kellett hozzá.
Valódi emberi arcokat láthattam, távcső vagy képernyő nélkül, valós idejű beszélgetésekkel, amik nem egymásba metsződő messenger monológok, nem szakítja meg őket az elhalványuló netkapcsolat nyomán felsípoló szonárhang, nem csak képzeletbeli ölelés vagy vállveregetés, hanem igazi humán interakció!
Mintha nagynehezen kimozdult volna az a csúnyán beragadt “pause” gomb.
Mindehhez a derűhöz hideg sört iszákolhattam, amit az asztalhoz hoztak és több mint hatvan nap után, hacsak egy kebab erejéig is, de először élvezhettem azt a luxust, hogy nem nekem kell elkészítem a táplálékomat. Nem kell levadászni, megölni, kibelezni, felszeletelni, megmosni, pucolni, aprítani, pirítani, dinsztelni, áztatni, főzni sütni, leszűrni, tálalni, hanem csak ott gőzölög előtted, semmi más dolgod nincs csak, hogy belemélyeszd a fogaidat és élvezd az ízét. Valamint, illő ráadásként, ezúttal a mosatlan edények sem engem boldogítanak.
(Az utóbbi felett érzett öröm ugyan nem tartott sokáig, mivel az önfeledt, nevetgélős partonsörözést a hajón folytattuk, és úgy reggel hat tájékán, a derekas ivásban újból megéheztünk…
Részegen pedig pont úgy főz az ember, mint egy repülőgépszerencsétlenség, legalábbis a konyha kijózanodást követő állapota ilyesmire engedett következtetni…)
A vesztegzár alatt ugyan sokat boroztam, de elsősorban az étkezésekhez, meg a hosszú átolvasott délutánokhoz és a lassan kortyolgatott nedű hatását csak egyszer kétszer engedtem túlcsúszni a kedélyes szalonspicc könnyedségén.
A felszabadulás felszabadultsága, az újra lehetővé váló társasági élet, a komák viszontlátása felett érzett öröm előhozta a az ünnepek rituális vedelési hagyományait, és rövid idő alatt annyi sört meg füvet diktáltunk magunkba, hogy elkerülhetetlennek látszott a reggeli büntetés.
Dél körül kifuvaroztam a srácokat megittam egy vödör méregerős kávét és a napot egy az egyben feláldoztam a korhelybetegség oltárán.
Nem csináltam egyebet, mint bénán feküdtem az orrban, hallgatva a sirályok gúnyos kacagását, valamint, próbáltam kevésbé rémisztő dolgokat belelátni a fejem felett hízogató kumuluszok kusza vattacsomóiba.
Az ilyen tétova bámészkodással sebesen rohan az idő
A folyamatos hidratálás igénye nyomán magamba töltött, három-négy liter víz, elfeledtette velem a macskajaj háborgató éhségérzetét. Egészen addig sikerült elterelnem a figyelmem a gyomorkorgásról, míg a közeledő naplementével feltámadó szél szét nem szaggatta a felhőpamacsokat és hűvös sivításával be nem űzött a kabinba. Most már elemi erővel mardosott az ennivágyás, de szembesülnöm kellett a konyha, “barbár ütközet utáni, füstölgő csatatér” szerű látványával és ez kioltotta bennem az tettlegességre való hajlandónak mutatkozás utolsó szikráit is.
Látszólag semmi sem tudott rábírni a házias aktivitásra.
Teljes szívemből rühellek mosogatni, és ezt a habzó másnaposság csak négyzetre emeli.
Kellemes, bár távolinak tetsző vízióként rémlett föl a tegnapi kebab emléke, nem is annyira maga a lepénybe csavart sülthús, mint a bárminemű személyes energiabefektetés nélkül egyszercsak a tányérra kerülő elemózsia, kényelmének kiváltsága.
Még meg is fordult a fejemben, hogy akár dingibe is vágódhatok és megismételhetem a tegnapi vacsorát de a süvítő szél által támasztott hullámok közt való hosszas evezőidomításnak, a közelgő dagály miatt a hajó magasra vontatásának, az indokolatlan pénzköltésnek, és a rázós visszaútnak a gondolata rádöbbentett, hogy igencsak phürroszi lenne ez a diadal.
Nemsokára felfénylett a kótyagos fejem felett, a képregények, zseniális ötletet jelző villanykörtéje és kényes viszolygással ösvényt vágtam a zsírfoltos edények és szétkenve odaszáradt ételmaradékok, halmaiba, épp csak annyira, hogy elférjen a gázon a legkisebb főzőedényem.
Majd afeletti örömömben, hogy nem csupán az éhségemet ütöm el, de evvel az egyszerű cselvetéssel sikerül kitérnem a kábán mosogatás fenyegető réme elől és ezt a lidércnyomás szerű aktust elegánsan eltakarítani a jelen problémái közül, a győztesek mosolyával rántottam elő az élelmiszerpolc hátsó traktusába száműzött virslibefőttet.
Ezek a holmik a döglöttálatfeldolgozás melléktermékeinek talán leghitványabb formái, a húsipar ádáz merényletei a gasztronómia és a jóízlés ellen, maga a testet öltött trashfood egészségtelensége. Mármint a virsli úgy általában, de ennek is a legszörnyűbb manifesztációi az üveges vagy konzerv változatok, amik csak úgy lubickolnak a tartósítószerekben, ha nem egyenesen abból készülnek, némi módosított fehérjeszármazék kegyes hozzáadásával.
Mégis, mikor nincs hűtőszekrényed, ami a gyorsan romló tápanyagokat megóvhatja a ráktérítőközeli időjárás kihívásaitól, de cserébe borzasztóan hasogat a fejed és akármilyen, emberhez méltó élelem előállításához a csetres, ocsmány zsíriszamos labirintusán kényszerülnél ketesztülvágni, akkor a tartósvirsli felér a megváltás ígéretével, enyhet adó oázis a sivatag perzselő poklában, jollyjoker, royalflush, gordiusz csomóját átmetsző csillogó penge!
Áldom az előrelátásomat, mikor a karanténspájz összeállításakor “jó lesz az még valamire” felkiáltással fintorogva bedobtam ezt a szart a kosárba…
Jó sok mustár, valami különösen ostoba csihipuhi film, nehogy valami indokolatlan gondolkodásszerűséggel megterhelődjön az alkoholban puhára párolódott agyam, aztán szundi!
Holnapra újra ember leszek, és végre kezdődhet megint valami kis élet, a kényszerű tetszhalál után.
TÚLOLDAL 