újraitt címkéhez tartozó bejegyzések

ősz

Pár dolog szerencsés együttállásának köszönhetően ugyan megúsztam a vírusbörtönt, mégis az utóbbi tíz napot, ha nem is a halálomra várva, szomorúan, kuksoltam zárt ajtók mögött pislogva, de ezt az időt mindenképp megadtam magamnak az asszimilációra vagy legalábbis annak a folyamatnak az elindítására, ami az agyamat ért sokrétű sokkcsokor feldolgozására irányul. Az első pár nap úgyis elment a kontinentális tél kihívásaihoz igazodó ruhatár megszerzésének kihívásaival. A jelenlegi szálláshelyem tőszomszédságában terpeszkedő böszme bevásárlóközpont ugyan adta magát a feladatra, de hiába vagyok még a férfitársadalmon belül is kiemelkedően célirányos shoppingoló, a lehető legrövidebbre és leghatékonyabbra vett plázaakció is kishíján pánikrohamba torkollott. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ennyi ember közelségéhez, eddig polipokkal barátkoztam meg halakkal aludtam, ezért még a gyér forgalmú hely, maszkbabugyolált, másfélméteres (de inkábbnagyobb) távolságot tartó, ritkásan lézengő entitásainak jelenlétét is hömpölygő áradatnak éreztem, arctalan masszának, ami el akar sodorni. Úgy óvakodtam ki a helyről mint valami apró prédaállat, sarkokba, a falak mellé húzódva, hogy egy irányból legalább “biztonságban” legyek…Hát így nem lesz valami egyszerű visszahonosodni, basszameg!
Az is beletelt pár alkalomba, hogy ne spanyolul köszönjek a boltban, és ne basszam át magam a furcsa forintokkal, pont úgy, mint az egyszeri turista, aki ilyen tarka soknullás bankjegyeket kap a pénzéért cserébe és lövése sincs, hogy melyik mennyit ér.
Közben tanulom egy kvázimeztelenül élt évtized után, hogy temérdek zsebem van, (főleg így télvíz idején, nadrággal, inggel, pulcsival, kabáttal együtt épp tizenkettőt számoltam össze.) amit mind tele kell rámolni különféle vackokkal. Kulccsal ( Öt éve nem csörgött lakáskulcs az oldalamon, egy hajót minek bezárni? Az óceánon senki nem rúgja rád az ajtót.) mobillal, buszjegyekkel, igazolványok özönével, telefontöltővel, aprópénzzel, kesztyűvel, pótmaszkkal, bármivel, ami jól jöhet a városi vadon kietlen tájain.
Mielőtt kimerészkedem a lakásból szépen egymás mellé sorolom az összes szart, hogy ne felejtsek el semmit…
Amint a helyi kommunikációra alkalmas berendezést és kártyát, valamint a nemmegfagyáshoz hozzásegítő öltözeteket kipipálhattam a listáról, azonnal a természeti környezet irányába mozdultam, Persze egyenlőre még nem nagy kirándulásokra, hisz a cél, ugye most pont nem az eltávolodás (bármennyire szeretném is), hanem az alkalmazkodás vagy legalábbis a helyzethez való fokozatos hozzászelídülés. Így elsőre amolyan kompromisszumos megoldásként az urbánus vegetáció kicsi szigeteit vettem célba, Liget, Sziget, Gellérthegy, Sashegy. A valahavolt kedvenc helyek.
Szerencsémre a turbófokozatra kapcsolt évszakváltás még hagyott a fákon és alattuk, némi vizuális csemegét, amin élvezkedhetek. Tíz éve nem volt szerencsém látni, ezt, a köd metsző hűvösével épp ellentétes színhőmérsékletű árnyalatkavalkádot, belélegezni az őszi enyészet bármi mással öszzehasonlíthatatlan páráit, mohákat simogatni, avarba ugrálni, gesztenyét hajigálni, gombákat gyűjteni…

Címke , , , ,

kolera

A front elvonulása lehetőséget biztosított rá, hogy visszatérjek a jól megszokott helyemre. Teljes szélcsendben indultam, de persze a parkoláshoz megkaptam a tizenhét csomós keletit, amivel az egyszem, rövidcsizmás motorom hátramenete csak mérsékelten tudott mit kezdeni. Az ilyesmit én csak horgonyszélnek hívom, ami pontosan a vasmacska kidobása pillanatában támad fel és a process végével azon nyomban el is csendesedik. Kis komplikációk árán ugyan, de sikeresen belőttem a 290°-os nyugat-északnyugati pozíciót, és biztos ami biztos kitettem egy második orrhorgonyt is, ha valamiért visszatérne az Atlantico tarajoskodása.
Ugyan az északi falon még javában csattognak a vihar által hátrahagyott hullámok, de sokkal szívesebben nézem a gumicsizmás halászokat, mint a félrészegen, talpigguccsiban, a VIP lounge napágyain, sebzett elefántfókák módjára fetrengő, wannabe gazdagokat, akiknek az évenkénti timeshare üdülés lédig luxusa megadja azt a felsőbbrendűség érzést, hogy fitymálva méregethessék a magamfajta szefós tengeripunkokat.
Úgy néz ki az 19-es év megpróbál mindent megragadni, hogy felejthetetlen nyomokat hagyjon a memóriám cafatos szélű emlékkönyvében.
Bekövetkezett az is, így az ünnepek előttre, amit aztán nem, hogy a saját, de még más hátának a közepére sem kívántam volna.
A privát kis emocionális armageddonom, után maradt sivatagban tomboló nukleáris tél, percegő sugárzásmérőinek zaját megirigyete, a bedőlésnek eddig egész kitartóan ellenszegülő porhüvely is.
Immáron harmadik napja alig tudok felkelni az ágyból, és a hagyományos népi gyógymódok sorra kudarcot vallani látszanak az eleinte közönséges meghűlésnek tűnő rusnya ármánnyal szemben.

Nem vagyok egy beteges típus és ha nagy ritkán mégis bekapok valamit, azt általában kihordom lábon, másfél két nap alatt kipurgálom a szervezetből, szinte észrevétlenül.
Utoljára ehhez foghatóan agresszív szett, még Zanzibáron kötött bele az egészségembe, de arról nagyjából tudható volt, hogy aki huzamosabb ideig akar Afrikában tartózkodni és nem készült fel előre jópár hónapnyi steril űrhajóskajával, annak bizony át kell esnie a bélflóra helyi viszonyokhoz való keserves adaptációján.
Na erre a mostani cuccra viszont egyáltalán nem számítottam.
Egyetlen éjszaka alatt másfél tekercs, maxiduci papírtörlőt pumpáltam színültig, véres takonnyal, és hiába fekszem duplatakaróba dunsztova a napon, négy liter teával, fokhagymás-gyömbéres mézzel és a körülményekhez képest jelentős mennyiségű gyümölcsöt és vitamint fogyasztva, mindez eddig nem nagyon javított az állapotomon.
Az, hogy nem kapok levegőt az egy dolog, de ha megpróbálom elhagyni a vízszintes pozíciót, akkor olyan tüsszögőroham tör rám, ami eddig példa nélkül való a kórtörténetemben.
Ha nem vagyok elég gyors a papírtörlőletekerésben, akkor bizony már csak a mennyezet faborításáról törölgethetem a vöröseszöld színben játszó, a hajó imbolygásától enyhén remegő váladéksztalaktitokat.
A tüsszentéssorozatok, nem csak a nedvszívó papírkészségek hatékony feltöltögetését, az alien filmek díszletelemeit idéző belsőépítészeti kiegészítők spontán manifesztációját, vagy a számítógépem kijelzőjének hirtelen szivárványhólyagokra robbanását segítik elő, de sajnos rendre emlékeztetnek a mellkasom merevítőrendszerének szerkezeti integritásában beállt problémára is.
Ezt ahhoz hasonlatos érzés kíséri, mintha egy egyensúlyát vesztett hegymászó – hogy még zuhantában is képes legyen megartani a teljes tesstömegét – reflexből markolatig baszná a jégcsákányt az oldaladba.
A csonthártyakarcoló élménytől a retinámra projektált színejátszó fénypontok tánca, a nagy nyomással a könnycsatornákba préselt nedvesség látáshomályosító hatásával karöltve, egészen pszichedelikusnak mondható, vizuális élményel ajándékoz meg, minden egyes alkalommal, mégsem hiszem, hogy a továbbiakban szívesen fizetnék elő erre a szolgáltatásra.
A pilanatnyi izomösszehúzódástól, néha recsegve felszabaduló bélgázok is képviseltetik magukat, és az amúgy sem igazán mélyen ülő szemeim, az inger hatására muppetshow karakterek látószerveit megszégyenítő méretet öltenek. Mindezek, egy bábfilmben vagy egy altesti poénokat előnyben részesítő családi vígjátékban akár még mulatságosnak is hathatnának, az efféle humorra fogékonyak körében, de nekem sajnos a legkevésbé sem támad nevethetnékem tőlük.
A betegség igencsak hajlamossá tesz, a gyorsan elharapódzó igénytelenségre is, a kajüt leginkább egy TBC-s hajléktalanoknak felállított, természetgyógyász fronkórházra emlékeztet. Szétdobált gyümölcshéjak és bizarr színű, gyűrött törlőkendők özönével fedett ágy, teafilterekkel púpos bögrékkel, távolkeleti feliratú kencékkel és mézes üvegekkel körülbástyázva, valamint a 27 fokban is pulcsiban és takarók alatt érlelt test nem túl bizalomgerjesztő bukéja által áthatva. A konyhát, mintha csak egy viking berzerkerek számára rendezett, ültetett állófogadás közben váratlanul bekövetkező zombiapokalipszis döntötte volna romba, a fedélzetet pedig vastagon borítják a szétdobált kötelek, szerszámok, és a segítség nélküli sebtiben horgonyvetés rozsdapászmái és algafoltjai.
Még egy napnyi lehetőséget adok a természetes panaceáknak, hogy bizonyíthassák hatékonyságukat, azonban ha továbbra sem segítenek, akkor kénytelen leszek bevenni magam a kanári délvidék egészségügyi rendszerének útvesztőjébe, amire egyébként még a fingvataknyotspriccelőtüdőlövésesfetrengésnél is kevesebb motivációval rendelkezem.
Szóval, hajrá immunrendszer! (Ön az utolsó reményünk.)

Címke , , ,

South life

Három napi békés lötybölődés Pasito Blancon visszahozta a horgonyon levés kellemes emlékeit azonban az utolsó éjszakák oldalhullámai miatt mégiscsak úgy gondoltam előnyösebb továbbhajózni a jól megszokott kis helyünkre Arguineguinbe, ahol a halászkikötőt óvó magas betonfal hullámárnyéka és a jól ismert öböl kedvező viszonyai talán kevésbé rázzák ki belőlünk a szart!
Csodás kis széllel indultunk ami a cementgyártól persze elfelejtett tovább fújdogálni de így is biztonságban megérkeztünk, horgonyt vetettünk, és itt már a dél délnyugat felőli aktív hullámvédelemre érdemes hátsó vasmacsek bevetésével kellemes pozíciót fogni…
Végre nem csak a vízen de nyugodtan is fogunk aludni!
És pompás kilátás nyílik a Tejde, csúcsos kis kamaszmellet formázó hatalmas vulkánkúpja mögé lebukó napkorong által mesebeli színösszeállításba öltözött Atlanti óceán nyugis felületére.

DSCN0845

Címke , , , ,