Olvasom az egykori kedvesem blogját, meg persze nézem a csodás helyeken lőtt képeit és nem tudom nem észrevenni, hogy a jelenlegi, beteg, füstös filmnoár, amiben tengődöm, milyen borzasztó távolinak tetszik ettől a szikrázóan színes világtól.
Pedig nem is volt olyan régen.
Szinte pont ugyanilyen hangulatú felvételek tömkelegét tartalmazta a közös fotóarhívumunk is, csak épp ezeken már egy totál másik csávó vigyorog.
Sajnálatos módon a szentimentális szóvirágoknak nincsenek a valóságos fizikai létbe konvertálódó hatásmechanizmusai, pedig milyen kellemes lenne, a nála maradt fél szivemen keresztül érezni a nagy víz csodái közé merülés izgalmát, meg némi idegen vektorú, de talán mégis igazi szeretetet.
A még egészen eleven emlékeim okán, nem túl nehéz elképzelnem, hogy lehetnék akár én is ott, meg még akár boldog is lehetnék, ha másképp alakul…
Ezektől, mintha egy szupermasszív feketelyuk eseményhorizontjára nyitnék dimenziókaput a mellkasom közepén, úgy érzem összeroppanok és szétrobbanok egyszerre, a rianó jég dörgő feszültsége költözik a csontjaimat szinte meghajlító izomkötegekbe, ujjaim madárkarmokká görbedve karmolják a levegőt, mintha az ujjpercekben sikító szalagok feszessége által akarnám átkaparni magam egy párhuzamos univerzumba, egy olyanba, ahol még mindig én vagyok azokon a képeken.
A valóság azonban sokkal makacsabb természetű annál, mint, hogy pusztán vágyakkal és fájdalommal át lehessen alakítani, szóval magamból kell valahogy kigyomlálnom mindent, ami ilyen ordító ürességet fial, lerombolni az átkozott emlékmonolitot, aminek évek óta nem tudok kikúszni az árnyékából, kipenderíteni a visszahozhatatlan múlt csodáját, aminek a jelennel való leírhatatlan kontrasztjától bármit csinálok is, fakónak és szürkeárnyalatosnak fog tűnni az életem.
Kezdésnek kibasztam a kukába a szigorú tárgyembargó ellenére is megőrzött mementókat, a közös kis úszó álmunkból megmaradt holmikat és legyalultam a számítógépem fotótárából, hatszázkilencvenhét gigányi boldogságdokumentációt, tulajdonképpen az életem egyharmadának vidám lenyomatait,(Utódaim úgysem lesznek, akiknek mutogathatnám, milyen mókás kaladjai voltak az apjuknak.) valamint lekapcsoltam Hajni posztjainak az elérését. Nem az ő hibája, csak az én gyengeségem, hisz örülök a boldogságának, de soha többé nem akarom látni, hogy honnan jutottam ide…
Az agyam adatbankját viszont kicsit melósabb formatálni, a jó sok alkohol és az egyre nagyobb arányban fogyasztott drogok pedig, sajnos csak halványítani tudják az emlékezetet, teljesen kioltani nem.
Mindenesetre bízom benne – nem tehetek mást – , hogy a zavaró tényezők szisztematikus kiiktatásával és évek munkájával képes leszek egyszer kikeveredni ebből a kelepcéből és valahogy le tudom söpörni a jövőmröl a már lepergett idő salakját.
Akárhogyan is, de feltámasztani a hitet, hogy a rendelkezésemre álló maroknyi idő alatt, ebből a szánalmas szarhalomból, még így szeretetlenül is lehet valami vidámabbat gyurmázni a mostnál.
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
tisztalap címkéhez tartozó bejegyzések
Tabula rasa
Néha csak nagyon sokára és furcsa körülmények között jutnak el a tudatomig egészen nyilvánvaló evidenciák magammal kapcsolatban.
Ennek mondjuk lehet, hogy köze van a külcsín szempontjából meglehetősen magas beleszarási faktornak. Illetve annak, hogy, amire megszoktam, hogy teszek, azok a dolgok a valóságban is kikerülnek a figyelem pásztázó reflektorainak fénykévéjéből, így háborítatlanul képesek fennmaradni.
Egy álmos, hideg reggelen, zuhanyzás közben a kád szélére tett borotválkozó tükörben megpillantva magam, teljesen meglepődtem a látványtól.
Mint ha valami különösen újjal szembesültem volna, pedig csak a szomorú valóság volt ott személyesen.
Ebben az álomközeli állapotban a percepció másként bánik a realitással, az ingerek még nyers formátumban érkeznek be, tisztán. A személyiség segédprogramait éppenhogycsak beolvasó operációs rendszernek még nem jut ideje a világ otromba éleit letompító filterek elérésére, így a megszokássá párnázott kis egyéni beállítások torzítása nélkül, a maga metszően őszinte formájában szakad a külvilág ismerős idegenjéből párolgó információ a felkészületlen receptorokra.
Egy halottszínű, löttyedt, öreg bohóc állt ott a helyemen…
Anno az óceánon jó ötletnek tűnt hagyni, hogy az arcszőrzetem kedvére burjánozzon, aztán valahogy úgy maradtam, sőt egy amolyan identitáspótlék lett belőle, valami, ami megkülönböztet valamitől, később játékok szövődtek bele, az Andamán tenger kagylóhéjai, Maszáj harcosok üveggyöngyei, apró tárgyi lenyomatok a lepergő időmből. Ártatlan emléknek tűnő holmik, amik észrevétlenül kényszeres kis kötöttégekké, mániás marhaságokká szilárdultak.
Eleinte azt hittem inkább csak megmosolyogtató, de egy ilyen kijózanító reggeli valóság flesh után, – mintha csak az áporodott levegőjű, meleg szobából, kótyagos fejjel lépnél ki a decemberi zimankóba és a tüdődbe ömlő fagyos levegő, boxeres ökle nyitná fel a szemed hirtelen – sokkal inkább szégyellnivalóan szánalmas lecsúszott Jack Sparrow utánzatként parádézni, színes fadarabokkal telefont, köldökig érő, ritka szakállcsimbókkal, amiből élettelen tengeri lények hátrahagyott mészvázai kandikálnak kifelé, lehangoló mementójaként egy álomnak, amit nem vagyok hajlandó méltósággal eltemetni.
Pedig éppen itt volna már az ideje, hisz lassan egy hónappal több, mint egy éve nem vagyok már kapitánya semminek, olyannyira nem, ha a hajós analógiánál akarunk maradni, akkor az életem jelenlegi állapotával még egy kikötőből sem lehetne kiállni, nemhogy szilaj vitorlákat feszíteni a szélbe.
A loncsos zsíros hajmaradék úgyszintén, a valaha volt mohikánfrizura romjai, ami még ha az idő középen ki nem lukasztotta volna is, ma már csak fals hiteltelen attribútuma lenne valami elmúlt dolognak, a büszkén öntörvényű lázadónak, a bátor utazónak, a nehezen hajlítható punknak, akiből csak egy szomorú, megalkuvó konzumfasz maradt, aki paprikákat gondoz egy magát Elit lakóparknak csúfoló, újépítésű panel de lux, nyolcadik emeletén.
Mindez persze csak szőr, élettelen keratin.
Élettelen, mint a rajta függő képzettársítások, valójában semmi jelentőssége, mégis vannak apró kapcsolódó jelentések, emlékek, álmok ilyenek, amikkel összenő, aztán valahogy beleszilárdul az ember avatárjába…
Na Ilyenkor kell, hogy csattanjon az olló, berregjen a gép, surrogjon a borotva, meg kell szabadulni a dolgokhoz odatapadt jelentés nélküli szimbólumoktól, lehetőleg magukkal az ugyancsak felesleges dolgokkal együtt…
Minnél inkább ragaszkodtam ezekhez a kívülről elhanyagolható kicsinységeknek, de belülről valamiféle koordinátarendszer eligazodási pontjainak tűnő képtelenségekhez, annál nagyobb élmény volt megszabadulni tőlük…
TÚLOLDAL 