terra 25 címkéhez tartozó bejegyzések

HÁTIGYÁSZ

Az elmúlt tíz év során nagyon sokat változott a tárgyakhoz való viszonyom, úgy gondolom előnyömre változtam, hiszen ezt megelőzően nem csupán megszállott gyűjtögető voltam, de az alkotói folyamatok is mélyen közrejátszottak abban, hogy valósággal éljek haljak a tárgyakért. Szobrászként, vagy szoborcsináló emberként ez talán nem is annyira furcsa.
A műteremben tonnaszám hevertek egymáson, azok az izék, amibe egyszer, valamiképp beleláttam valamit, és természetesen megőriztem, hisz onnantól kezdve magában hordozta, egy (talán soha meg nem valósuló) plasztika csíráját. A szoborzigótákon kívül, ott voltak még a szerszámok, az eszközhasználó ember leleményei, amikkel kissé kiköszörülheti a csorbát. A világtalan evolúció által oly szegényesen mért, vagy az agyunk meghízása nyomán visszafejlődött, karmok, fogak, acélos izmok és egyéb hasznos holmik hiányát.
Talán mondanom sem kell, hogy ezek is szinte számolatlanul borították a falakat, dobozok, ládák, fiókok voltak tele velük.
Életem egy jelentős periódusában minden pénzemet ilyesmikre költöttem, sokat közülük saját kezűleg készítettem, hogy hozzám idomulhasson, belesimulhasson a markomba, szinte a végtagjaim meghosszabbítása legyen. Ezekhez nyilván még jobban ragaszkodtam.
Aztán ott voltak még a zsörtölődő nagyapákat idéző “biztosegyszermégjóleszezvalamire” szarok, a mindenféle haszontalan emlék baszok és egy csomó minden más bigyó. Stuff- stuff mindenütt.
Aztán, főleg amikor elhagytam a kárpátmedencét, és az utazás miatt, kénytelen kelletlen drasztikusan le kellett redukálnom a dolgok számát, amiket magammal vihetek, egyszer és mindenkorra megváltozott a gondolkodásom.
Mindenemnek bele kellett férnie a megbízható kis hátizsákomba, ami nem csak az addigi életteremet benépesítő (elborító) kacatözön befogadását nem tette lehetővé, de saját kategóriájában sem volt egy óriás űrméretű eszköz. (Amikor kiválasztottam direkt törekedtem rá, hogy kicsi legyen, ugyanis a Santiagoba irányuló “el Camino” végigjárása alkalmából vásároltam.)
Még a nagy mindengyűjtő időszakomban sem állt szokásomban tárgyakat antropomorfizálni, nem láttam értelmét, igazi badarsdágnak tartom ma is, sőt furcsán figyelem embertársaimat, akik ilyesmiket csinálnak.
Azonban egyetlenegy kivétel mégis létezik, ez az ominózus hátitáska, ugyanis ez olyannyira a szívemhez nőtt, hogy még nevet is kapott.
“Ready” névre kereszteletem a kis huszonöt literes terrát, aki igen hosszú időn keresztül elválaszthatatlan társamnak bizonyult, olyannyira, hogy az emigráció alkalmával is ezt az apróságot vittem csak magammal, és ezáltal szinte mesteremmé vált a dolgokról való lemondás, a tárgyak elengedésének rögös útján. Nagyon sokat köszönhetek “neki”, hisz sokat “tanított” (ha csak közvetve is) arról, hogy mi is a fontos és mi nem az.
Az elnevezés két okból is kivállóan illett a kis zsákocskához, hiszen egyrészt rikító piros színével is rászolgált, másrészt mindíg kész volt, hogy az elengedhetetlen szirszarjaimat hordozza, függetlenül attól, hogy a zarándokút pora, az alpok hava, a budapesti forgalom mocska, a bendőjében összetört borosüvegek cefreszaga, sűrű ázsiai dzsungel pókhálói, fesztiválok dübörgése, az afrikai perzselő nap UV terhelése, Mexikói cenoték hűs vize, erdélyi fagy, trópusi eső, a műteremben rárakódott olajos kosz, vagy az Atlanti óceánból beleszáradt só volt éppen az osztályrésze.
Valójában csak mérsékelten vagyok szentimentális típus és akkor is csak néha, azonban néhanap vannak olyan furcsa pillanataim, amikor mégiscsak összeszorul a torkom kicsit, és semmibe révedő tekintettel, csak hagyom, hogy a szituáció nyomán felkavarodó emlékfolyam magával ragadjon.
Ugyanis az van, hogy Ready nyugdíjba készerül, az utolsó út volt ez, amire elkísért, Sajnos az egyenlítő túloldalára már nem jöhet velem, hiszen szinte egyetlen zippzárja sem működik, több helyen kiszakadt, csattjai repedtek, varrásai felfeslettek, hevederei meggyengültek, vállpántjai elrongyolódtak, valaha volt névadó színét, itt-ott halvány narancssárgára szívta tündöklő csillagunk heve.
Hosszú szolgálata ezennel véget ért, és mondhatjuk, hogy jeles érdemei elismerése mellett vonul a túlvilági serpák örök gyalogútjára.
A kitartó “északi arc” (North Face) városi szolgálata alatt, mindennap velem suhant a kerékpáron, annyi szeszesitalt hordozott a tivornyáinkra, hogy attól egy teljes kozák lovasezred (paripástul)üvöltve okádhatna részegségében, temérdek, hegynyi anyagot mozgattam meg a segítségével, amik utánna szobrokká avanzsálhattak, bringás és gördeszkás esések alkalmával súlyos szakadások árán vállalta magára a húsom erózióját, mindenhová rendre elkísért, kitűnően állta a sarat (szószerint is).
Füstös kocsmák, jeges sípályák, párás erdők, partmenti hullámtörők, folyami iszap, homokos beach-ek, őrjöngő bulik, rücsös aszfaltutak, több tízezer kilométer stoppolás, huszonhat ország, négy kontinens, tizenegy kalandos év és leírhatatlan menyiségű élmény.
Bye-Bye hűséges piros készség, jó volt együtt!ready.jpg

Címke , , ,