tárgy címkéhez tartozó bejegyzések

Zöld

A tárgyak nem fontosak, ami egy viszonylag fura és néminemű magyarázatra szoruló kijelentésnek tűnhet egy szobrász, vagyis egy viszonylag aktív tárgyalkotó szájából, de ez az igazság.
Ebben az esetben, mondják, hogy illik megkülönböztetni használati tárgyakat és mindazt, ami ezen kategórián kívül esik, például a szobrokat, emlékeket ésatöbbi…
Tehetünk persze kísérletet arra, hogy kategóriákat állítsunk fel, a tárgyakat funkciójuk, külalakjuk, felépítésük, általuk kiváltott gondolatok vagy érzések szerint rangsorolva, halmazokat kreáljunk, azokat okos elgondolások szerint messük egymásba vagy különítsük el egymástól, de a végére mindig oda jutunk, hogy legyen az a holmi bármely értékű, készülhetett bármely matériából, terveztetett bármire is, vagy jelent-e valakinek valamit, csupán egy halom hideg atom, ami semmiféleképp nem hasonlítható össze az élet által “átjárt” anyag érdekességével, szépségével illetve értékével.
A tárgyakhoz való kötődés tévút, zsákutca, (Sajnos sokszor úgy tűnhet, az élőkhöz való ragaszkodás is az lehet, de az már egy másik sztori.) ez egy nagyon fontos irányelv a világban való létezéshez, vagyis ha tárgyakat tartasz fontosnak csupán, akkor nagyon hasonlatossá válhatsz hozzájuk, vagyis nem túl fontossá.

Mégis vannak élettelen dolgok, amik olyan sokat és kitartóan segítettek, megkönnyítve az életemet, és jelenlétük annyira hozzátartozott a mindennapok folyásához, hogy mikor a sorozatos “életmentő” műtétekkel, sokadszorra eszközölt javításukkal együtt is lejár a szavatosságuk és kvázi nyugdíjba kényszerülnek, akkor úgy érzem meg kell róluk emlékeznem.
Ugyan nem szokásom emocionális kötődést kialakítani, érzések viszonzására képtelen anyagi objektumok iránt, de valahogy mégis hozzászokunk dolgokhoz, amik folyton a kezünk ügyében leledzenek, és hirtelen a hiányuk, felhívja a figyelmet a hétköznapi jelentősségükre.
Ez, a valamikor makulátlan zöld, North Face futártáska, ezelőtt nyolc évvel került hozzám, Gran Canarián, Dani jóvoltából és rögtön egy második tengerentúli utazással kezdte a pályafutását. Ready után ez a cucc tudna felállni a dobogó második grádicsára, mármint a beletett kilométerek menyiségének tekintetében.
Megmutattam neki az újvilágot, Ázsiát, Afrikát, és Európaszerte is körülnéztünk kicsit, nemmellesleg az utóbbi, kellemetlen magyar esztendőt is derekasan végigszolgálta mellettem.
Szóval kapott hideget-meleget a szó legszorosabb értelmében.
Két közúti balesetet is elszenvedtünk együtt, itt, a vidám, figyelmes emberekkel teli Kárpátmedencében, mindkét gázolásnál a szerkezeti integritásával fizetett az én testem mérsékeltebb abráziójáért.
Köszönet érte!
Sajnos, a felületén képződött folytonossági hiányok elleplezésére ráragasztott molinóponyva foltok sem bírták túl sokáig a velemvaló együttélésből következő fizikai megpróbáltatások özönét, csatjai eltöredeztek, varrásai felfeslettek és idővel a rojtosra szakadozott kültakarója, már képtelen volt kívül tartani a külvilág páratartalmából vagy a rá szitáló csapadék cseppjeiből származó nedvességet, ami sokkal inkább indokolta a korkedvezményes nyugdíjazást, mint a felfoszlott toldozott-foldozott mivoltából sugárzó szolid hajléktalan imázs, amivel a viselőjét volt szíves megajándékozni.
Szóval köszi a sok évnyi cipekedést, igazán hasznos voltál!


(Az egykoron, Etiópia és a rasztafariánusok zászlajának vagy egyeseknek inkább a rendőrlámpák vidám színösszeállítását idéző testvérhármasból, kettő utitárs már elhullott mellőlem. Elsőként Ready távozott, most a zöld is kiesett a pixisből, így a legendás “északi arcok” közül már csak a nagy sárga duffelbag maradt szolgálatban, ami böszmeteg méretéből adódóan a hétköznapokban ritkábban kerül bevetésre.
A márkahűségnek tűnő következetesség valójában csak a véletlenek összejátszásának köszönhető, egyáltalán nem volt szándékos a táskáknak azonos gyártótól való beszerzése, csupán így alakult.)


Az utód nem is követi a hagyományt, nem kíván beházasodni a megritkult Nort Face dinasztiába, színei is visszafogottabbak némiképp, cserébe viszont egyedi tervezésű, és kézzel készült darab, egy “Bagaboo workhorse” ami nagyjából a messenger bag-ek Royce-royce-ának számít.
Remélem legalább annyi örömöm telik majd benne, mint elődeiben és kitart majd mellettem ez is pár esztendeig. Amit talán mégjobban remélek, hogy ennek a készségnek is megadatik majd, hogy szolgálati idejében, a világnak ne csak ezt a szomorú, koszos kis szegletét lássa, hanem lehetősége legyen megtapasztalni az oldalamon, a bolygó mesés tájain való kalandozás által kínált kihívások özönét.
Úgy legyen!

Címke , , , , , ,

the clock is ticking

Minden egyes alkalommal, amikor az oda nem illő érzések belepofátlankodnak a hangulatomba, ismételten rá kell döbbenjek, hogy az ember a legfurcsább állat aki valaha is taposta ennek a planétának a felszínét. Rendkívül ellentmondásos és néha saját magával köszönőviszonyban sem lévő entitás.

Mikor azt hiszed, hogy már réges-rég leszámoltál a tárgyaktól való függésnek még az árnyékával is, hogy ez már lefutott kör, messze fölötte állsz az ilyen típusú vágyaknak, egyszer csak óvodásként látod magad egy homokozó szélén, aki vörösre üvölti a fejét, mert nem akarja visszaadni a kölcsönkapott körteformát.

Eltöltöttünk itt négy évet, a kezdeti két hátitáskányi készlet amivel érkeztünk meglehetősen felszaporodott, nincs is ebben semmi furcsa, hiszen az ember törekszik az igényeinek megfelelő kényelemre, ezért óhatatlanul megjelennek a kedvelt tevékenységekhez elengedhetetlenül hozzátartozó eszközök is. Most az eredeti szintre kell visszaredukálni az ingóságok menyiségét, hogy újra beleférjenek az azóta kicsit jobban lerongyolódott hátizsákokba.

Szerencsére azért már jó ideje nem vagyok az a “tegyükeleztaszartháthajóleszmégmajdvalamire” fajta, ennek ellenére egy csomó biszbasz halmozódott fel. Ezekkel elvileg és látszólag semmiféle érzelmi kötődés nem alakult ki. Mégis amikor a selejtezés idején ráébredsz, hogy ez-is, meg amaz-is a hátrahagyott dolgok közé fog tartozni, bizony kicsit összeszorul a szív, még abban az esetben is, ha az agy csupán lekezelő mosollyal nyugtázza a “gyermeki lélek” ragaszkodását. Talán rendben is lenne mindez, meg lehet avval mentegetőzni, hogy ezek természetes tünetei egy korszak lezárásának. Aztán eszedbe jut valami félelmetesebb, már nem a kisírt szemű ovist látod a műanyagjátékaiba kapaszkodva, hanem egy szentimentális, demens nagyit, aki nedves szemekkel szorítja remegő kezével a lecsömpült farkú őzikés porcelánnippet.

Emlékek, meg idő, meg ilyenek, csupa kavargó, semmibe nem illeszthető gondolatmenet.

Aztán még itt van a közelmúlt másik arculcsapása.Történetesen az, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az amúgy jól fejlett mechanikai érzékemet az anyagokkal való bánás lassan feledésbe merülő ismereteit összemixelném a víz alatti világhoz fűződő jó kapcsolatommal és kitanulnám az ipari búvárság csínyját-bínyját. Utána is kérdeztem egy megfelelő fórumon, hogyan, és mint érdemes egy efféle karrierhez hozzákezdeni. A válaszok gyorsan letörték a kezdeti lelkesedést, ugyanis, ki nyíltan, ki burkoltan, de abban megegyeztek, hogy a 35 éves kor bizony már retirement age-nek számít a commercial diving területén és ugyan elvégezhetem a tanfolyamok özönét egy valag pénzért, de arra ne számítsak, hogy valaki alkalmazni fog egy ilyen aggastyánt…

A ráció megingását az indokolatlan érzésekkel szemben persze nagyon könnyű összekapcsolni az öregedés fenyegető rémével, főleg amikor megkaptad az első olyan negatív impulzust az élettől, ami egyértelműen a korodnak szól, éppen felszámolod magad körül a jól berendezett életedet és mindehhez üvölt egy pompás feldolgozás a hold sötét oldaláról, hogy “tájmizamánszta”

Mindez persze csak picsogás és remélem gyorsan múló hangulatingadozás, az amúgy felfokozott várakozás emocionális ellenpontozása, ami talán törvényszerű egy ilyen esetben, meg hát labilisnak is kell néha lenni vagy miafranc.

Címke , , , ,