Tudjátok miként lehet a tüsszentés vegetatív ingerét elfojtani.
Hosszas gyakorlás és kísérletezés eredményeként elárulhatom nektek.
Sehogy!
Próbálkozhatsz különféle légzéstechnikákkal, (Persze kizárólag szájon át, hisz az orrüregek takony, vér, ezek együttese, valamint a visszaszorításukra rendszeresített tamponálás miatt blokkolva vannak.) lehetsz akár az akaraterő, az öszpontosítás és a tested uralásának nagymestre, nem fog sikerülni.
Amit esetleg elérhetsz az ellenszegüléssel, az mindössze egy kis tüdőtágulás vagy az összes, egyetlen pillanatban pattanásigfeszülő izmaid kvázigörcsberándulása.
A legtöbb, amit tehetsz, hogy a hirtelen kiáramló levegő dandárját megkísérled szájon át artikulálni, hogy valamelyest kíméld a sorozatos terheléstől beheggedni képtelen orrbeli hajszálerekre nehezedő nyomást.
Valamint edzhetsz a villámkezűségre, amivel a kifogyott zsebkendőcsomag helyébe lépő vécépapírtekercsről tudsz a másodperc tört része alatt legombolyítani és az arcod elé kapni egy adagot.
Amit sajnos már a testnedvzuhatag első adagja szétáztat, a roham rákövetkező hapcisorozata pedig darabjaira is szaggat és apró cafatait ügyesen a burkolatra, padlóra, vagy az ágyneműre ragasztja.
Tegnap, amikor még csak az egyik orrnyílásom vérellátáshálózata küzdött folytonossági hiányokkal, kicsit hatékonyabban tudtam elkerülni a mészárosművésztelep hangulatot, de az éjszaka folyamán hevesebbé váló tüsszögés, a másik orrlukamban is megrongálta a kapillárisokat, így, a már kétcsövűvé vált színes váladékvetővel szuperhatékonyan lehet horrorfreakshow-vá varázsolni a lakókörnyezetet.
Mosakodás közben egészen együtt tudok érezni a viking harcosokkal, az arc és testszőrzet közé alvadt vérrögök ugyanis meglehetősen makacs szennyeződésnek bizonyulnak, eltávolításuk sokszor időigényes.
Szerencsére a lázam időközben alábbhagyott és már nem is érzem magam annyira szélsőségesen szarul, szóval egész jól elszórakozom a szituáció abszurditásán.
Egész meggyőzően tudnám szemléltetni a helyzetemmel a tüsszentéskor elszabaduló folyadékrészecskék sebességét és a távolságot, amit képesek a levegő szárnyán megtenni. Meglepően messzire tud ám reppenni a pirosfika. Miután feltakarítottam az egyes “vérképeket” és ránézésre tisztának tűnik a helyszín, néha még akkor is találok távolba projectált nyomokat a cockpitben, a konyhában és a hajó olyan területein, ahol igazán nem számítana rá az ember.
Akár vászonra is prüszkölhetném az influenzalista hemoglobin festményeket, akkor legalább a takarítást megúszhatnám.
Rámára feszíthetném például az elején még szép fehér, mostanra barnapettyes ágyneműhuzatot, abból már úgysem fogom tudni kimosni azt a sok vért…
Legutóbb, amikor ez az ármány rámtört, három nap alatt sikerült kiheverni, szóval remélem, hogy holnapra elmúlik és végre kimerészkedhetek a boltba, mert kezdenek kimerülni a víz és tápanyagkészleteim a hajón…
Amíg viszont fennáll a veszélye, hogy a rohamok visszatérnek vonakodom emberek közé menni, leteszteltem ugyanis a papír műtősmaszk hatékonyságát. Direktben előrefelé, ugyan hatékonyan fogta vissza a matéria terjedését, a nagy nyomás viszont az orrom mellett a szemembe fröcskölte és oldalirányban is terített kicsit.

A maszk anyaga nagyon gyorsan feszívta, de a szövet szálai közt sebesen szétfutó, majd az alján eresszerűen lecsöpögő vér, még vírushiszti nélkül is elég nagy riadalmat kelthet a szemlélőkben, úgyhogy egyenlőre hanyagolnám.