TÚLOLDAL

A szülinapok, pont ugyanolyan huszonnégyórák mint a többi, mégis az élet mérföldköveinek tartják őket és ilyenkor az emberek zöme ünnepelni szokott, vagy hát ünneplik. Ünneplik, mert túlélt még egy évet vagy igazán sikeresen vált öregebbé, vagy valami ilyesmi.
Engem egy ideje nem lelkesítenek ezek a napok, nincs sok örülnivaló a vénülésen, ami természetesen folyamatos, csak ilyenkor jobban realizálódik az idő féktelen rohanása, mert megállunk kicsit visszanézni.
Visszatekintgetés sem akkora móka, hisz az utóbbi szakasz a leghitványabb szar volt a negyvenegyből, aminek lehetne persze örülni is, hogy végre véget ért és majd ezután biztos valami jobb fogja követni, de erre nem sok garancia akad.
Ünnepelni persze jó, a rituálék fontosak, hogy ha mesterségesen is, de legalább kreálunk hullámhegyeket vagy völgyeket, azonosítható, nevesíthető pontokat a létezés időtengelyén, amik differenciálják kicsit az élet egyhangúságát.
Bár sajnos a “szülinapi partyk” egyedül korántsem olyan szórakoztatóak, mint társaságban.
Sőt, szépen jelzik, hogy az évek során hány olyan lényt tudtál találni ezen a bolygón, akit érdekel, hogy élsz-e egyáltalán.
Az online beérkező évfordulós köszöntések ugyan megmelegítik kicsit az ember szívét, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy csak a közösségi oldalak éberen figyelő algoritmusai emlékeztetik őket a dátumra, mégis, aki a robot figyelmeztetése nyomán hajlandó az idejéből annyit áldozni a dologra, amennyibe egy rapid jókívánság megírása kerül, az máris sokkal több, mint a semmi.
A furcsa, hogy el is felejtettem, hogy közezeg ez a nap, olyannyira el vagyok foglava az agyam nyavalyáival, a feszült ideiglenességgel, meg a kilátástalan jövőképpel, hogy ki sem látok a fejemből és mivel a napjaimon nem sokat változtat, hogy hanyadika van és az hétfő-e, esetleg péntek vagy vasárnap, nem is foglalkozom túl sokat a naptárral…
Hajnival cseteltünk reggel, abból az apropóból, mert jelentkezett mégegy érdeklődő a hajóra, és megkérdezte, hogy miféle buli lesz holnap, én meg nem értettem, de titkon megörültem kicsit, hátha hallott vagy látott a neten valamit, ami nekem elkerülte a figyelmemet és végre lesz valami esemény.
Majd, írta, hogy hát a szülinapom.
Ja, hogy az, és itt van már megint.
Remek!
Lófasz se lesz itt nemhogy buli.
Aztán elképzeltem, amint színes papírcsákóban ülök egy torta előtt, amin nem férnek el a gyertyák, szállingózik a színes konfetti, meg szól a cumpeanofeliz, mint ahogy a filmeken szokták ábrázolni az efféle partykat, és felröhögtem.
Ehelyett valószínűleg borostás pofával fogok ülni a hajóorrban, halgatom a csácsók vasárnapi zsibongását a strandon, meg a menetrendszerinti motorcsónakokról bömbölő különféle regeteont, sorra szívom hozzá a cigarettákat, számolom hányszor sípol a telefonom üzenetetet jelezve, jól berúgok, hogy teljék az idő, aztán este, részegen, rajzolok egy önarcképet, mint ahogy minden évben lerajzolom magamat.
Ennek a forgatókönyvnek a megvalósulására van a legnagyobb esély.
Bár lehet, hogy inkább meglepem magam valamivel, elstoppolok valami szép helyre, csak hogy ne ugyanott érjen minden reggel, eszem valami finomat és megpróbálok neki örülni, hogy nem a halinapom van…