szivattyú címkéhez tartozó bejegyzések

régikerékvágás

Kijelenthetem, hogy felgyógyultam!
Nincs több takony, nincs több vér!
Kisimultak a ráncaim kezdődhet megint a melóhajkurászás.
Vagyis minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Ez a közérzetem szempontjából leginkább a felborult napi rutin vagyis a reggeli testgyakorlás és ugye főleg az úszkálás kimaradása okán fontos, az eléggé hiányzott ugyanis.

A vízmentes napoknak vége, az első “utam” a gondosan kihelyezett varsámhoz vezetett, hogy az “elfekvő”, gyorsan előállítható hitvány kajái után, végre valami normális élelmet fogyaszthassak.
A hétvégi őrület remekül visszaidézi a pandémia előtti állapotokat, csak a turisták helyett most a munkanélküli csacsók uralják a partokat, bólya nélkül vízbe merülni kész életveszély, sokszor még avval együtt is sanszos, hogy elbasz egy jetskis, hiszen ennek a járműnek pont az a lényege, hogy a partközelben feszíthessen rajta a bakmajom, és inkább azzal legyen elfoglalva, hogy milyen hatást vált ki a sziklákon napozó meg a paddlesurfos lánykákból a vízfröcskölős antréja, mint, hogy mi lebeg előtte a felszínen.
Meglepetésemre nem, hogy halat nem találtam a kelepcében, de sajnos magát a csapdát is ellopták, a holmihoz rögzített horgonnyal egyetemben.
Lőttek a rendszeres halevésnek.
Szinte már meg sem lepődök ezeken a kis afférokon.
Túl jó és könnyű is volt ez így…
(Szigonyozni persze még mindig tudok, de annak a sikere erősen limitált, ha a víz zavarosabbá válik.)
Ötven méterre sem lehettem a hajótól, amikor láttam, hogy egy motorcsónakos barom, karnyújtásnyira fordul be Albatrostól, nem kellett hozzá sokat várni, hogy a hangját is meghaljam, ahogy a hátsó horgonyom láncához V alakban rögzített kötél egyik szárát felcsévéli a hajócsavarja. Hatalmasat rántott a vitorlásomon és apály lévén, a rögzítések engedtek annyit, hogy a két hajótest az oldalával csapódjon egymásnak.
Ez volt a hétvégikapitány szerencséje, ugyanis ha ez magas vízállásnál történik akkor nincs ekkora játéka a köteleknek és a tatról lesodorja mindkét motoromat, ebben az esetben pedig azonnal meg kellett volna öljem.
Így sem kicsit voltam dühös, de a megtorlás helyett inkább a kár helyreállítására fókuszáltam. Ezúttal legalább az anyatermészet nem akart kibabrálni velem és nagyjából szélmentes körülmények közt tudtam a megoldásra koncentrálni.
Sajnos a kötelet nem sikerült megmenteni, de ez a legkevesebb, elsülhetett volna sokkal rosszabbul is.
Mire kikászálódtam a vízből már elmúlt dél.
A haragom addigra elpárolgott és a tag is viszonylag őszintének tűnő megbánást tanúsított, valamint megtérítette a kötelem árát, úgyhogy életben hagytam.

Ha halhoz már nem is juthatok könnyűszerrel, akkor úgy döntöttem, valami egyébbel lepem meg magam, vasárnapi gyermek menüt csinálok helyette.
ALMÁS PALACSINTÁT!
Azt egyrészt imádom, másrészt minden összetevő rendelkezésre állt hozzá a hajón.

(Talán helyem sem lett volna a parton kikötni a dingivel, annyian nyüzsögnek a playán.
A hétvégi kanárióhordák social distancing-je pedig csak annyira felelős, amennyire mondjuk a vödrössprotni halacskái tartják egymástól a távolságot…

A kórság napjai alatt felgyűlt mosatlan eltakarítása közben, kisvártatva új kihívások akadtak.
A mosogatás megkönnyítésére a konyhába bevezetett óceán vízsugara, hirtelen elapadt a takarítási folyamat folyamán, és a megszokott vidáman csörgedező nyaláb helyett csak a szivattyú keserves bömbölését lehetett hallani.
Első körben a rendszer szűrődobját szedtem szerteszéjjel, de abban semmi rendelleneset nem találtam.
Aztán lemerültem megvizsgálni hátha odalenn blokkolja valami a zavartalan működést.
Sajnos semmit nem találtam a vízvonal alatti szelepek környékén, úgyhogy kénytelen kelletlen nekiláttam a portside tárolóinak totális szétpakaolásához, hogy hozzáférhessek a szivattyú rejtekéhez.
Időközben valami furcsa mozgásra lettem figyelmes a szakállamban…
Minden bizonnyal a szeleptisztogatás közben ragadhatott a szőreim közé a kis potyautas vízicsiga, őt későbbi tanulmányozásra félretettem egy vödörbe, és folytattam a rámolást.
Ez a szokásos másfélórás ideteszem-odarakom procedúrával kezdődött.
Majd az ugyancsak megszokott hajógyomrába alászállással folytatódott.
Szerencsére a kalima és az odatűző nap gondoskodott arról, hogy ne fázzak odalenn az lukban.
A csőrendszer fáradtságos szétberhelése után végül megtaláltam a tettest.
Egy a környezetre való fokozott odafigyelést jelző, óceánban sodródó gumikesztyű dugította el a vízvezetéket.
A gondosabb problémafeltárás során kiderült, a járványügyi védekezés mellékterméke nem csupán az én délutánomat törte derékba, de egy ártatlan rockpool blenny (Parablennius parvicornis) életét is sikerült elvennie.
Nem tudom, hogy szegény jószágot már előbb megfojtotta a plasztikhulladék és csak utána szippantotta fel a rendszer, vagy már a csőben történt a szerencsétlen találkozás, de a gyűrűsujj helyére precízen beékelődött halacska pozíciójából én az előbbire tippelnék.


Az üregi szupermárióskodásnak is megvan a maga bája, kiváltképp ezen a klímán, főleg mikor a szahara felől erre lengedező lágy, pokoli fuvallat rádupláz a szokásos hőmérsékletre.
A szűkös helyen megrekedt forróságtól leginkább valami eltévedt olvasztárnak éreztem magam, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a közel négyésfél órás baszakodás alatt, annyi izzadtság csurgott le rólam, hogy azt a bilgepump-al kellett kiszivattyúznom a hajófenékből.
Mire mindent rendbetettem és a sok holmi is visszakerült a helyére már esteledett.
Ez most kicsit csalóka, ugyanis a horizont felett lebegő por vastag dunyhája jóval napszállta előtt ellopja a nagy világítót és már hét körül olyan fényviszonyokat teremt, mintha sötétedne.
Harsányan korgó gyomorral láttam neki a palacsintasütésnek, ami végül ugyancsak balesetbe torkollott.
Alig lett kész három pali, mikor a negyedik lepényke megfordítása közben, a minőséginek gondolt Tefal serpenyő nyele a kezemben maradt.
Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj hiszen sütés közben célszerű ha az ember biztosan markolja a foggantyút, a gondot inkább az okozta, hogy az edény és a markolat közti kohézió a legrosszabb pillanatban szűnt meg, így a tűzforró vasdarab palacsintástól, szép ívben pörögve találta telibe a fedetlen mellkasomat.
Háromésfél palacsinta nem valami fejedelmi mennyiség egy magamfajta termetes mamlasznak, főleg egy egésznapos agyolvasztó baszakodás után, úgyhogy pár darabot még megsütöttem valahogy, egy csőfogót használva a serpenyő mozgatásához, de inkább úgy döntöttem, hogy ennek a napnak jobb, hogyha itt és most szakad vége.
A kis csigának felfrissítettem a vizét a vödörben, az ő azonosítása is későbbre marad. Esetleg ha valaki nagyon jó tengeri puhatestűekből, ezen hevenyészett éjszakai videó alapján segíthet a kishaver fajának meghatározásában…

Holnap aloé szedéssel kezdek az égési sérülések ellátására és serpenyővásárlással folytatom, talán akkor sikerül majd jóllakni is…

Címke , , , , ,

Szaki a pokolban, avagy miként szopasd meg magad nagyon…

Mikor vittem reggel Hajnit a partra leszakadt a dingiről az egyik evezőtartó, már régóta gyengélkedett, kicsit felfeslett a széle és hiába volt kindenféle kötelekkel odaberhelve, minden evezőcsapásnál avval fenyegetett, hogy elhagy minket. Ezúttal meg is tette, mostmár nem halogatható a javítás.
Gyönyörűen lecsiszoltam a helyét, acetonos pucolás, felsmirglizés, a stabilitást javító takaró folt kiszabása, három réteg ragasztó, (és még a törött gumiizébigyót is kicseréltema másik lapátnál, hogy ne egy elasztikus bandázzsal kelljen minden alkalommal odakötözni, ha éppen parkol), szóval nem a legnagyobb de mégis nagygenerál. Persze pont az utolsó réteg felkenésekor fogyott ki a PVC tapasztó gezemice, így a precízen mgkonstruált reinforcement legközelebb fog felkerülni . Sebaj legalább a dingijavítás négyötöde megvan, a dolog szépséghibája csak az, hogy ennek most 48 óráig így kell maradnia mielőtt az új ragasztó új rétegével nekimehetek, aztán majd megintnegyvennyolcórát ha végre megragasztottam… szóval most majd legalább öt napig kenuként kell majd használjuk a kishajót.
Vanilyen, sajnos. Az mondjuk nem a leghatékonyabb módja a haladásnak, cserébe viszont közösségi élmény.
Egyedül azonban ez a metódus igen megterhelő és a legkevésbé sem gyors módja az a pontból B pontba jutásnak. főleg ha vannak hullámok vagy szél is. Ilyen esetben akár egy fél órát is igénybevehet míg a partról bejutok a hajóra…
A következő kicsitbalfasz ármánynak bejelentkezett a mai napra a sósvizes szivattyú.
Épp nekiláttam volna főzőcskézni, de ugye a kishajók kishajókonyháján, ha van egy kis csetres, akkor nem igazán lehet nagy konyhaművészeti lendülettel nekiveselkedni az ételkészítésnek , ugyanis a mérsékelt menyiségben rendelkezésre álló hely miatt csak egy process futhat egyszerre, ebből kifolyólag minden új project aminek nekikezdenél, folyton megköveteli a tisztaságot.
Szóval mosogatás, nyitom a csapot…
Erre a mozdulatra normális esetben felberreg a szivattyú és kellemes dorombolás kíséretében pumpálja a tengervizet a mosogatóba, hogy ne a drága édesvizet kelljen ilyesmire pazarolni. De most semmi kerregés semmi vízfolyás, egy csepp nem sok annyi sem.
Na nézem, kapcsoló a megfelelő pazícióban, biztosítékszekrény kinyit, minden a legnagyobb rendben, a pumpálás mégis elmarad.
A szivattyúról annyit érdemes még tudni, hogy a hajófarban a kockpit hátulján elhelyezkedő tárolórekeszekben a legalsó polcon található. A rekeszek inkább mélyek, mint szélesek így az alsó polcokhoz való hozzáférés csak abban az esetben lehetséges, ha a felette lévőkről lerámolsz mindent, felszeded a polcot képező deszkákat és így haladsz emeletről emeletre, mire eléred egészen a bilge alját. Ilyenkor az egész cockpit púposra megtelik az eddig a hajó mélyében rejtőző, ritkábban használt eszközök, pótalkatrészek, meg minden furcsaság halmaival, amitől idővel egyáltalán nem lehet mozdulni. Ez az ideje, hogy kiderüljön, a villanyszerelős cuccok egy másik rekesz másik polcán, a vízszereléshez szükséges biszbaszok pedig valahol egészen máshol bújkálnak, a szerszámok megleléséhez pont ahhoz a dobozkához kellene hozzáférni, amire épp az imént rámoltad rá akkurátusan a többi temérdek izét, és így tovább. Szóval mire együtt van minden, hogy alászálj az egyik hajótest mélyére, a hibaforrást felderítendő, addigra már másfél órája pakolsz és úgy néz kia hajó mintha bombát robbantottak volna rajt.
Leküzdöm magam a legalsó szintre… Jöhet a varázslás!
Ebben az esetben pedig az illuzionista, a segítője és még a nyúl szerepe rám hárul, ugyanis valahogy el kell tüntetnem magam egy kb. cilinder méretű lukban, bűvészni egy kicsit, majd elővarázsolni a bekrepált masinát.
Mind a nyolc rögzítőcsavar olyan szakszerűen lett betéve, hogy szinte egyiket sem lehet kimerítőbb felesleges tiszteletkörök nélkül ugyanabból a pozícióból meglazítani, szóval kimászás, másikba leereszkedés, újratervezés.
A sötét, szűk helyen persze kurva meleg van és természetesen minden tele van szúrós csavarokkal, kábelek tekergőznek mindenfelé és a szivattyúban maradt vizet sem kellene nagyon szétöntözni, tehát valahogy le kell juttatni a vödröt, hogy felfogjam, a szerelgetés közben óhatatlanul is mindenfelé csepegő állott lét, valamint a homlokomról és a felsőtestemből patakzó izzadtságot.
Ez a mutatvány már a szabadulóművészek mesterségéhez közelíti a további tevékenységet, ugyanis a nagy nehezen leerőltetett ibriktől sehogyansem tudok a felszínre bukkanni. A 10 percesnek tűnő sztori immáron három órája tart és még sehol sem vagyok a megoldással. A felszínre hozott berendezés nem árul el magáról túl sok mindent.
Semmi látható nyoma nincs a problémának, a szivattyú elég kompakt cucc. Ameddig szét engedi magát szedni, addig nem mutatkozik rendellenesség, a mélyebb rétegekbe hatolás pedig avval a lehetőséggel kecsegtet, hogy sohatöbbé nem lehet majd újra működőképes állapotba összeszerelni a készséget.
Így marad a pótszivattyú beszerelése.
Hohohó, csakhogy az nem tizenkét hanem huszonnégy voltos eszköz, ezért nem tud a jelenleg aktív hálózatról üzemelni, ehhez tehát fel kell szereljek egy invertert. Szerencsére egy ilyennel is rendelkezem, de az totálkurvahétszentség, hogy ezek a legszélsőségesebben hozzáférhetetlen helyekre vannak elsúvasztva.
A nap lassan lenyugvóban, a problémamegoldás felénél sem járok, viszont már tizenkilencszer átrámoltam a hajón található minden ingóságot A-ból B-be, B-ből H-ba, H-ból ZS-be, majd vissza.
Kezemben a pótalkatrész az elektromos rendszer szétbontva várja a 24- volt készítő alkalmatosságot, jön a rögzítés probléma, ahhoz a fúró kell, az el van ásva valahol…
Minden precízen kicserélve, inverter a falon, kapcsolóbeszerelve, közbeiktatott olvadóbiztosíték profin betoldva, az új szivattyú, vizes kivezetései persze más átmérőjűek, mint a behúzott vízvezetékek, de egy kis háromnegyed órás sufnituning varázslással az is sikeresen meggyógyul.
Jön a teszt, megszakító fel, csap kinyit, síri csend, víz nuku.
Az inverter bekapcsolását jelző ellenőrző led zöldje vakon feketéllik, leszerel újra összeköt konnektorból kipróbál, semmi. Itt már kezd a harciideg elharapózni a hangulatomon.
Lement a nap, nincs esély további munkafolyamatok elvégzésére, mindent összepakolok elrendezek, hogy legyen hely mozogni, és felkapcsolom a villanyt, illetve kapcsolnám de nem világít. Remek mi jöhet még?
A megszakítók mind a helyükön bekapcsolva, áram semmi, becsukom a biztosítékszekrény ajtaját és meglátom a mindig sárgásan izzó szempárra emlékeztető jelzőfények egyikét sötétleni.
Ez azt jelenti, hogy az egyik biztonsági főkapcsoló, amivel az áramforrásról leválasztható a hajó teljes egyik vagy másik oldala, alapállásban pihen.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
Az egész napos sürgés forgás szerelés pakolás, káromkodás miegyéb, totálhalálmarhafelesleges árnyékra vetődés volt és egy kapcsolóbillentéssel meg lehetett volna oldani…
Szerencséreholnap kezdhetem előről, mindent visszaállítani az eredeti felállásba…

Címke , ,