Miután hétfőre virradóra kicsit kótyagosan ébredtem, ráadásul igencsak verejtéklucskosan; és a szoba levegőjében megjelent valami a pestisispotályok émelyítő egészségtelenség aromájából, elkezdtem gyanakodni rá, hogy az általában évente csak egy alkalommal rámtörő, valamilyennemű nyavalya, nem kívánt lemaradni az idei bejelentkezéséről.
Tekintettel, a közelgő téli napforduló nejlonkeresztény konzumünnepén foganatosított családi szeánszok és az immáron hosszú ideje a teljes közbeszédet bitorló pandémia kapcsolatának veszélyeire, felötlött bennem, hogy nem biztos, hogy feltétlenül ildomos, csak úgy figyelmetlenségből, esetleges aktív koronabirtokosként kiirtani a famíliát a fenyőfa alól.
Így hát elindultam bizonyságot szerezni, vagyis lecsámpáztam az utca végére ledobott fehér konténerhez, amit egy rendkívül bizalomgerjesztő tekintetű, mosolygós, csinos, nyakában – hogyhogy nem – egy sztetoszkópot lógató orvoskisasszony képével díszítettek, és ahol a vírusrettegő nép kedvére válogathat a különféle vakcinák vagy in vitro diagnosztikai eljárások tárházából. (Természetesen aranyáron.)
Befizettem egy jó kis PCR tesztre, hisz állítólag az a legmegbízhatóbb, és vártam a soromra, hogy végre flörtölhessek kicsit a doboz külső falaira matricázott reklámnővérkével.
Gondolom mondanom sem kell, hogy a mintavételező személyzet nyomokban sem emlékeztetett az arculaton felvonultatott stockfotóról incselkedő femme fatale-ra, azonban a kevésbé impozáns végzet asszonya, cserébe kishíján beletörte a pálcáját a septumomba. A vizsgálathoz szükséges nyálkahártyaváladékot ezért akaratlanul is kiszíneztem némi sűrűn patakzó rubinpiros vérrel, ami miatt a mintavételt persze meg kellett ismételni a testnedv csörgedezésének elapadása után. Abban már csak reménykedni tudtam, hogy a garatomban némiképp kíméletesebb rombolást fog végezni, de ott látszólag már jobban odafigyelt, hogy a szükségesnél több kárt azért ne tegye bennem a pénzemért.
A kis incidenstől eltekintve flottul ment a dolog, és pár órára rá már pittyent is az ímél a telefonomon a lesújtó eredménnyel.
Szóval most, hogy végre eljutott odáig az emberiség, hogy végleg felszámolja a különféle betegségek ezreit, ( Tudjátok, mint a hegylakós történetben.) úgy tűnik nekem is ki kellett próbáljam az egyetlenegyet, amit meghagyott közülük.
Végülis három teljes és egy fél mindmeghalási hullámot sikeresen végigszörföztem hiba nélkül, az már csak a sors fintora, hogy a munkával töltött hónapok végén, pont a jól megérdemelt vakáció kezdetével vonulhatok karanténba.
Így a kölyökmegváltóvárás szaloncukorpapírzörgős szikrázását, az újesztendőköszöntés pezsgőhabos virslihányásával egyetemben, inkább magányos szobafogságra cserélem, evvel támogatva a duplapluszlethális szörnyvírus elleni kimerítő küzdelem elszánt erőfeszítéseit.
Sebaj, méltó lezárása ez ennek a varázslatosan szép és tanulságos csillagkörüli túrának.
Öröm az ürömben, hogy ennek a kéthetes kényszerparkolásnak az emberkísérletben való részvétel nélküli plasztikkártyabirtoklás lesz a jutalma, aminek köszönhetően, jövőre talán még egy igazi élőszereplős koncertre is bebocsájtást nyerhetek.
Őszinténszólva, a kétévnyi, intenzív döghalálpánikpornó konstans sulykolása után, valami kicsit kevésbé szelíd ármányra számítottam, ha nem is feltétlenül direkt denevérré változásra, de az egyszerű unalomnál kicsit talán markánsabb szimptómák megjelenésére…
Legalább most első kézből meggyőződhettem róla, hogy planétánk bölcs vezetői felettébb helyesen jártak el, hogy tönkrekúrták emiatt a világot, és tényleg megérte, nem csupán az én, de számtalan embertársam erőből összedzsengázott kis életét visszagyalulni az alapkőletételig…
MERRY CRISIS AND A HAPPY NEW FEAR!!!
TÚLOLDAL 