TÚLOLDAL

Kicsit szétszórtan sétálgatok itt a kemping területén mert annyi minden fura gondolata támad az embernek a helyről, amikor nemsokára lelép onnan.
Egy csomó inspiráló vagy érdekes lehetőség, ami végig ott volt mégsem használtam ki, vagy csak lefényképeztem, hogy felhasználjam valamihez és elfelejtve punnyad valami olyan nevű mappában, amiről nem gondolnám, hogy benne van.

Gondoltam nehogy feledésbe merüljön,megemlékezem a lakókörnyezet egy érdekes pontjáról, ami már az ideköltözésünk előtti lakáskeresés alkalmával is megnevettetett.
Erre a kis “szentélyre” nyílik a recepció kapuja, rögtön a nagy medence mellett, de már inkább azon a részen, ahol a terület eredeti rendeltetéséhez tartozó és immáron használaton kívüli épületegyüttesek állnak.
Nem tudom, hogy a betonházikót eredetileg is ilyen célra tervezték vagy a szakralitás csak örökölte a helyet az érdeklődés hiányában megszüntetett “Bárbekjúplész” tűzifatárolójától.
Mindenesetre a lédig konzumkereszténység ezen újabb varászlatos lenyomata megér – ha nem is egy misét, de – pár méltató szót.
A kis helyiség kialakítása nem igazán hasonlatos ahhoz a képhez, amit a kontinens spanyol részén, evvel azonos indíttatásból emelt létesítményekkel kapcsolatban volt alkalmam megtapasztalni.
A világot hat nap alatt teremtő irgalmas isten dicsőségét fennen hirdető templomok szentélyeinek, amolyan kanárió változata ez, ahol a puritánság sokkal inkább a helyiek lustaságának és igénytelen egyszerűségének köszönhető, mint a reformáció térnyerésének.
Az üreg stílusosan, olcsó járólapokkal történő lefedése első pillantásra is felidézi a kemping, kis költségvetésből épített fürdőszobáinak atmoszféráját, erre kicsit még rá is játszik az enyhe tompaszög amiben a csempeszegély érzékenyen találkozik az aljzat olcsó mákoshúszínű burkolóelemeivel.
A falakat szép fehérre meszelték, amiből sután lóg ki két-három lakkozott vulkanikus kődarab, ami talán szimbólikusan közelebb kívánja hozni a sziget sajátosságait a szent tér idilli tisztaságához, esetleg a megváltó halála és feltámadása közti sírhely, barlang asszociációját hivatott erősíteni, nem tudom, bár az is lehet hogy egyszerűen ott voltak amikor a szentlélek beköltözött a dobozba.
A kompozíciót egy rusnya eozinmázas vázába tett, hulló virágú, lila műnövény nyitja a bal oldalon, de a szűzanya csipkésszélű terítővel letakart betonposztamensen álló képmása rögvest középre rántja a szemlélő tekintetét. A meglepően csúnyácska kerámiaszobor a szent szűzön kívül egy kifacsarodott pozícióban látható pufók angyalkát és egy, az ő karakterére kísértetiesen emlékeztető háromfejű mutáns kimérát ábrázol aminek hullámzó tejszínhab testében vagy maga a megváltó édesanyja vert gyökeret, vagy őt készül épp elnyelni.

A teljesség kedvéért található még a helységben pár szobrocska, az egyik egy kisgyermeket molesztáló kopasz szerzetest ábrázol a másik pedig valami könyvtárosnak felcsapott, flamenco táncos szent lehet. Őket nem tudtam pontosan azonosítani, bár szerintem az itt lakók sem tudnák nálam jobban, hogy kiknek a képmását tisztelhetjük a fröccsöntött műanyagfigurákban.
Ezek engem annyira nem is érdekelnek, hiszen valószínűleg a “kereszténység bölcsőjeként” nyilvántartott Ázsia, valamely sűrűn lakott, füstös tartományában sorozatgyártják őket a szorgos kis kínaiak, a spanyol hívek nagy megelégedésére.
az én érdeklődésem középpontjában sokkal inkább az itt élő mesteremberek által hozzátett tartalom áll.

Az isteni töltéstöbbletet hordozó vezeték, nyíltan, kendőzetlenül hullámzik át a szent kocka jobb oldalába slendriánul, ferdén belefúrt lyuktól, egészen a szent csokiig, ami kapcsolatot létesít a bizonyára akciós, csupán egy darab, színében nem igazán illeszkedő csavar tartotta aranyszínre galvanizált lemezfalikar foglalatával.
Az ebbe csálén beletekert energiatakarékos fénycső sugározza a meghittnek nehezen nevezhető, kékesfehér dicsfényt ami leginkább a kórházi várók és a hiperpermarketek húspultjának hangulatát idézi meg. Bár az is lehet, hogy a hűvös 12000 Kelvines színhőmérséklet szándékos, és a szűzanya szeplőtelenségét hivatott ezen a steril hullámhosszon is hirdetni.

Ami mégis a legszebb az egészben az nem az ázsiai tömegtermelés érdeme és csak részben és közvetve a lokál szakiké.

A szakrális tér háborítatlanságáért felelős,régen tisztogatott üvegablak mögött, a jobb oldalon két szerencsétlenül járt gyík összeszáradt teteme hever, mintha a mennyei seregek győzedelmes vezetőjének szülőanyja diadalmaskodna az ellenoldal szolgálatába szegődött két Gonosz hüllő felett…

A történet nyilván sokkal prózaibb, ők valószínűsíthetően a glória ragyogását tápláló kábel számára ügyetlenül fúrt üregen jutottak be a szentélybe, de a kiutat már nem sikerült meglelniük és úgy fest az isteni gondviselés sem sietett a kis lények segítségére. Vicces, hogy a bűnbebesős sztori folyományaként a keresztények igen lesúlytóan vélekednek reptilia-k igencsak színes osztályáról, amibe a gonoszt megszemélyesítő kígyón (és persze rettentő sárkányokon) kívül, bizony szegény gyíkok is beletartoznak.

A történet pikantériáját az adja, hogy mind a megváltó szimbólumaként számon tartott sas, a szentlelket jelképező galamb és a kígyó képében megjelenő Sátán, valahol az élet történetének derekán, a mezozoikum középső időszakában mindannyian közös őssel büszkélkedhettek. A kaporszakállú biztos ezért nem engedte fel a dínókat Noé bárkájára, nehogy kiderüljön a turpisság…