Sosem tudtam keveset főzni, ez persze kissebb probléma, ha van kivel megosztani, de így, hogy egyedül vagyok és még hűtőm sincs, ez a szokásom egyenesen vezet az elkerülhetetlen kerekkéváláshoz. Kicsit irigykedem is a hipszterlegénykékre, akik beérik egy teljeskiőrlésű, gluténmentes kinoapufira karikázott fairtrade avokádó felével. A napokban az is kiderült, hogy nem csak főzni, hanem sütni sem tudok kis menyiséget. A főzésnél ugyan még fel lehet hozni mentségnek, hogy bizonyos élelmiszerek adott méretűek, nem tudsz venni negyed padlizsánt, fél paprikát vagy töredékrépát, szóval az összetevők számának növekedésével automatikusan növekszik az étel mennyisége is. (Tudom-tudom el lehet osztani ezeket is, csak ha nem vagy képes megfelelően eltárolni a maradékot, akkor gyorsan romlik, és a kukábaétel az nálam nem opció.) A sütiknél ez elvileg egyszerűbb lenne, hisz arányosan csökkenthetők a menyiségek, de avval meg az a baj, hogy egy negyedtepsis húszdekás finomsággal ugyanúgy elmegy a fél napod és csatatérré változik a konyha, mintha egy egész regimentnek készítenél desszertet. Nem vagyok egy ilyen sütisnagyi, talán az egyetlen édesség, amivel eddig nem vallottam eddig csúfos kudarcot, az a Brownie. Azt viszont tökélyre fejlesztettem, roppanós tetejű, belül lágy, majdnem elcsöppenős, és kurvafinom. A legutóbbi kísérletek sikerén felbuzdulva. (Szupercsokis, Csilismákos, Áfonyás) Most a pörkölt kesudiós, kókuszos, és kávés formulákkal próbálkoztam és bizony ezek is remekül sikerültek. Az mondjuk eléggé elborzasztott, hogy ehhez és a legutóbbi kis sütögetéshez, pontosan dupla annyi cukrot használtam fel, mint amennyit az elmúlt egy év leforgása alatt összesen fogyasztottam. ( Sőt talán még többet, hisz a cukrosüvegem tartalmát elsősorban nem én tizedeltem, hanem jobbára a vendégeim kávéjába vándorolt.) Az elhízás veszélyét nagyjából leszarom, hisz egyrészt nem igazán kell tetszenem senkinek, másfelől pedig az elhúzódó vesztegzár nyomában tornyosuló gazdasági válság, várható ínsége úgyis elég jól égeti majd a zsírt. A gond inkább az, hogy nem a Langerhans szigetek mellett horgonyzom, és nincs extra inzulin sem a hajón, szóval ha mindkét tepsinyi barna aranyat felfalom, akkor félő, hogy míves dobostortáknak is becsületére váló vastagságú karamellpáncél fog rákeményedni az érfalaimra…
A napok, mozgalmasak és eseménydúsak errefelé, mintha csak egy hógömb belsejében élnék. Az én hógömböm azonban a legkevésbé sem hasonlít a Jamesbondok vodkamartinijére, sokkal inkább úgy fest, mintha egy padláson porosodó dobozba száműzték volna. Persze ebben a nagy nihilben is történnek dolgok, csak alaposan oda kell figyelni, meg lehalkítani a nagy elvárásokat. Az ingerküszöböt visszatenni oda ahova való, lábunk alá, hiszen pont azért hívják küszöbnek és nem ingermagasugrólécnek. Ilyenkor lehet örülni a furcsa éberségnek, ami felpattintja a szemhéjakat a nap első sugarai előtt, a szemerkélő esőnek, ami pár marmonkanna édesvíz behordását megspórolja a hajósnak, ha nem rest hajnalban dideregve decketsúrolni. Lelkendezni, a zavarosból végre újrarajzolódó tengerfenék mintáinak, a váratlanul felbukkanó, apró, ritka vendégnek, mint például a kis gallito (Stephanolepis hispidus) aki körbe-körbe úszkált a hajó oldalánál, míg a kefével tüsténkedem. Furcsán lapjára fordulva, mintha beteg lenne. Közben persze kutya baja, csak kíváncsi természetű és jól meg akart nézni magának. Csodálkozni, hogy mit keres a felszínen, hisz a aljzat közelét jobban kedveli, főleg ha akad a környéken tengerifű. Aztán meg nem csodálkozni, hisz minden annyira viszonylagos és honnan is tudhatnám én, hogy mik egy hal valódi preferenciái a mélységválasztás terén…
Rászántam magam, hogy újfent kimerészkedjek a partra, elvégre húsvét van vagy miafene, ilyenkor az ember csak megengedhet némi lazaságot, hisz még maga az isten fia sem tudott a seggén maradni, pedig a halál éppenséggel egy fokkal nyomósabb ok lenne a csendben kushadásra, mint egy szimpla egészségügyi vesztegzár. (Pont a feltámadásosdival bakafántolják el az egészet, ott van a cselszövevény, árulás, bűnhődés, vér, könnyek, beljesedő jóslatok, minden, amire egy kapós sztorihoz szükség van. Erre pont a végére egy akkora dramaturgiai baklövést beszúrni, mint az olcsó happyend hajhászás. Ártatlanul elszenvedett szörnyű kereszthalál, OK. No de hát, a halál pátoszát nem a szenvedés meg a fröcskölő vér, hanem a makacs irreverzibilitás adja. Vagyis tartós halottnakmaradás hiányában csak mérsékelten lehet komolyan venni, amolyan könnyű tavaszi tréfává degradálódik az egész tragédia. Pont az élét veszi el az egésznek, ez a: “sajnos csak három napig bírtam, amit nektek az örökkévalóságig kell nyomnotok.” dolog. Amolyan hoztam is valamit meg nem is, mártír is vagyok, de hát elég befolyásos faterom van úgyhogy coki, nincs itt semmi látnivaló. Ha már ilyen blőd, teátrális tetszhalálokkal operálunk, akkor meg ugye mire várjuk azt a nagy respect-et. A két lator ebből a szempontból sokkal hitelesebb figurák, ugyanúgy kivették a részüket a tréből, mint a főhős, de aztán tudtak becsületesen hullák maradni. Semmi “Meghaltam érettetek” arcoskodás, aztán meg elsétálok, ha úgy tartja úri kedvem.)
Persze a szárazföldi kalandot most sem lehetett nagyon elnyújtani, hisz a rend éber őrei árgus szemekkel figyelik a szobafogságtrükközőket, zugsétálókat, a szükséges legrövidebb utcántartózkodási idő szigorát, kedélyes nézelődéssel megcsúfolókat, a boltfelémasírozás pragmatikus vektorait indokolatlan utcahossznyival eltérítőket, és tulajdonképp mindenkit, aki élni és mozogni mer a közterületen. Sajnos ennek fele sem tréfa, ugyanis a feszes spanyol regulák már nem érik be avval, hogy a munkanélküliektől büntetés gyanánt elvegyenek átlag kéthavi munkabért, ha esetleg megfelelő indok nélkül az utcára merészkednek, hanem már mindenféle rögtönítélő katonai bíróságokkal meg tömlöccel is fenyegetik lézengő karanténtörőket, és közveszélyes otthonkerülőket.
Mégis ha kb. hetente egyszer esz ki a fene a partra, (A vesztibuláris aparátusom, ennyi stabilitáshiányban töltött idő után, már remekül emulálja a hajón tapasztalható viszonyokat a szárazon is, vagyis kedvére hullámoztatja a szilárd talajt a lábam alatt, némi ikonikus JackSparrow dinamikát kölcsönözve a járásomnak.) akkor elég nagy a csábítás egy kis illegális szabadságélvezetre. A Zsernyáksággal cicázáshoz azonban, úgy érzem, nem a karhatalom jogköreit kiterjesztő különleges helyzetek teremtik meg a legideálisabb időpontot. Beszariságomat a törvénytisztelő állampolgárok szabálykövető magatartásának álcázva, a kísértést inkább belefojtom valami kapitalista pótcselekvésbe. Mondjuk megjutalmazom magam süteményalapanyagokkal az otthondekkolás terén tanúsított derekas helytállásomért. Vettem például áfonyát az új browniekísérletemhez, és megvásároltam a polcon árválkodó utolsó, méltán leértékelt karácsonyi édességet, egy 300 grammos turron de nata-nuezt. Nos nekem valahol itt ér össze a karácsony a húsvéttal, ugyanis a boltból kilépve kaptam egy rövid kis videóüzenetet, Mister Easter Bunny-tól. Aki egy nagyjából 6 grammos “turrón de marruecos-t” rejtett el, egy, a felvételen látható utcaszakaszon. Némi bézik geocatching után, ha hímestojással vagy füstöltsonkával nem is, de egy különösen vidám sütikészítődélután ígéretével eveztem vissza Albatrosra.
TÚLOLDAL 