TÚLOLDAL

A megelőző posztban azt állítottam, hogy most majd a jó dolgokról szóló történetek jönnek…
de sajnos közbejött a magyarországra való kényszerű visszatérésem immáron második évfordulója, és annak ellenére, hogy Kronosszal való viszonyom nem tekinthető a legfelhőtlenebb cimboraságnak, az idő múlása mégis arra sarkallja az embert, hogy számot vessen a lepergett homok súlyával.
Amikor összegyűjtesz mindent, és szépen felpakolod őket a mérleg megfelelő serpenyőire, akkor a számok kíméletlenül megmutatják, hogy a nyomorúságos kis életed valódi iskolapéldája a devolúciós folyamatoknak.
Vesztes vagy, szinte minden területen, épülsz lefelé, a kényszerűen árúba bocsájtott úszó álmokért kapott eurók, amivel idejöttél, nyomtalanul elpárologtak és hiába dolgoztál folyamatosan, mostanra mégis legalább annyi tartozást halmoztál fel, mint amennyi plusszal két esztendeje beléptél ebbe a remek országba, pedig semmiféle tekintetben nem élsz fényűző életet, ami ezt a deficitet esetleg indokolhatná.
Nem, hogy az elmenekülés esélyét és a hozzávetőlegesen autonóm létezést lehetővé tévő, lakócélra átalakított furgonod, de még jogosítványod sem lett…
Mondjuk ez nem ér óriás meglepetésként, hisz a túl gondosan kidolgozott tervek általában csak arra szoktak jók lenni, hogy összedőljenek.
Ehhez némiképp hozzájárul ugyan, hogy sikeresen, egy válságból vészhelyzetbe, majd konstans vészhelyzeti válságba vitorlázó, és európai viszonylatban, szinte minden tekintetben sereghajtó országot választottam a tervek kivitelezéséhez.
Ez egy óriási hiba volt elismerem, bár a meglévő tapasztalataim alapján, gazdasági téren nem is számítottam nagyon semmi másra, de sajnos a kárpátmedencei lét, az egyéb, személyes projectek megvalósíthatóságában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Valójában nem is a bedőlt elképzelések romjai közt leírt vargabetűk hossza, hanem a célok – vagy legalábbis a feléjük való araszolás – lettek volnak az igazán fontosak, azonban ezek, a várt közelebbkerülés helyett, inkább csak ügyesen belevesztek az elérhetetlen messzeség ködébe, és minden az életem rendberakására indított kísérlet rendre meghiúsulni látszik, miközben a folytonos feszültségtől és instabilitástól gólemmé hízott agybajom, íznyikekre szaggatja a napjaimat az emberi kapcsolataimat és lassacskán megmérgezi az életem összes szegmensét.
Mindez a degradáció ráadásul fokozatosan gyorsuló tendenciát mutat, míg az elért eredmények felsorolására szánt dokumentum bal felső sarkában, csupán a kurzor pislog kitartó mozdulatlansággal…

Aztán kicsit beleveregetem a fejem a monitorba, hogy ugye, kurvára nem erről volt szó, már megint csak a parttalan vekengés megy, pedig vidám sztorikat ígértem.
Úgyhogy most csak szimplán telibeszarom, honnan, s, hová jutottam, és próbálok örvendezni, hogy megtehetem, hisz ennek képessége nem csak arról tanúskodik, hogy egyelőre még életben vagyok, de még luk is van a seggemen a folyamat kivitelezéséhez, annak meg ugye, a népnyelv szerint örülni kell! (Ebben persze rejtezik némi, amolyan biológiai igazság, hisz ezen praktikus kis nyílás hiányában, záros határidőn belül rém rosszul tud kinézni egy ember.)
Szóval kellem, kell, meg emelkedett és vidám gondolatok!
Rózsaszín szemüveget fel, és gyorsan feltúrni a memóriát valami olyan történés után, ami ha nem is egy vad pink árnyalat, de képes hozni legalább a Pantone 182-t…

Van, hogy nem számítasz semmi jóra, csak egy kis megnyugvást keresel, mégis az események olyan mód sajtolódnak össze történetté, amire talán egész életedben emlékezni fogsz…

A folyton zaklatott, és egymást lökdöső gondolatok súrlódásától túlmelegedő cerebrum problémáinak tüneti kezelésére, általában intenzív vízhűtés terápiát szoktam felírni magamnak.
Amióta nincs óceán a kezem ügyében és a bősz “rezsitakarékosság” miatt az uszodákat is bezárják, (Amikre ráadásul úgysem lenne pénzem) jobbára csak vizuálisan veszem igénybe ezt a szolgáltatást.
Szerencsére, a Dunapart látogatása a legtöbb helyen még ingyenes, és a folyónak, csak az egyszerű, bamba bámulása is egész hatékonyan képes csökkenteni a felhalmozódott feszültséget.
A kopaszigáton, az öböl kavicsos fövenye fölötti gyepen üldögéltem, egy földig hajoló szomorúfűz árnyékában.
Nem voltam jó passzban, bár ez talán nem meglepő, alig tudom már milyen egyáltalán jó passzban lenni.
A fölém boruló sárga ágakon zizegő levelek zöld ezüstje pazar “búvóhelyül” szolgált.
A felhőmentes égbolt kékjének reflexiójába, csak néha vakuzott bele a délutáni napfény, ahogy az ütemes dobszó által kísért, serény evezőcsapások nyomán, a látóteremen keresztülsikló sárkányhajó farhullámuszályától összegyűrt felszín meg-megcsillantotta.
Az aszály tombolásának eredményeképpen, a vízszint a szokásosnál is lejjebb húzódott és felvillantott egyet-egyet a fenék nagyobb köveiből, valamint a hódok által kidöntött fák, hegyesre rágott törzseinek maradványaiból.
Szerencsére alig ültek emberek a zöldben, ők a göröngyök és fűszálak szövedéke helyett, többnyire a hátam mögötti forgalmas vendéglátóipari egységek székeinek kényelmét választották.
Az egyikben éppen valami tömegrendezvényt bonyolítottak.
A lélekaszaló kánikulában némiképp indokolatlannak látszó, ködvágó öltönynadrágok, verejtékfoltos sportzakók és egyéb hasonlóan komfortos, “mélynyári” viseletek feltűnése alapján, valami remek céges mulatságra vagy lakodalomra gyanakodtam, de különösebben nem érdekelt, kik és miért érzik jól magukat.
A közeli aszfaltbőrű forgataghoz képest egyébként kellemes, de azért a város alapzajától átjárt “urbánus csendbe” némi gyerekzsivaly is vegyült, valószínűleg a partyn résztvevő családok által lepasszolt csimoták nyüzsögtek, az éttermek közti játszótérszerű placcon, az ilyen menyiségű kisember teremtette káoszra látszólag nem túl felkészült személyzet legnagyobb örömére, akik különféle kreatív elfoglaltságokkal és játékokkal próbálták lekötni az aprónépet.

Egész a gondolataimba temetkeztem és viszonylag egycsatornás ember lévén, ha sikerül valamire fókuszálom, akkor kevés olyan dolog ér el a külvilágból, amire nem vagyok kíváncsi.
Kisvártatva mégis elkezdett motoszkálni bennem az a furcsa, a gerinc mentén szaladgáló kellemetlen érzés, mikor az embert figyelik.
Az eredőjét nem is esett nehezemre megtalálni, hisz elég volt csak éppen kicsit jobbra sandítanom és egy négyévesforma kislány kerek szempárjával találkozott a tekintetem.
­-Miért ülsz a földön?
A nem várt társaság és a hirtelen nekem szegezett kérdés kirántott ugyan a belvilágomból, de olyan váratlanul ért, hogy súlyos másodpercekig csak bámultam az éber, barna Íriszekbe és nem sikerült megszólalnom.
-Jobb mint állni, reagált az agyam ösztönszerűen, kis késéssel, mint ahogy az írógépek hengerkocsija siklik vissza a sor elejére.
-És mit nézel ott a vízen?
-Semmi különöset, csak úgy figyelem a vizet, meg a hullámokat mert szép. Tudod, megnyugtat.
Ezen elgondolkodott egy pillanatra és egy darabig együtt bámultuk az öböl feszített víztükrét.
Legalábbis azt hittem, de a gyerekek figyelmét értelemszerűen nem sokáig kötik le a nagy, látszólag statikus tömegek.
Receptoraim, még épp a récék által vert hullámgyűrűk lassú elenyészésének dinamikájával voltak elfoglalva, mikor arra rándultam vissza a valóságba, hogy egy aprócska ujj az arcomhoz ér és elmaszatolja az egyik gördülő könnycseppemet.
-De hát te sírsz!
(Ha az emberek közelségére bárminemű esély kínálkozik, akkor a randomzokogásaimat is igyekszem hatékonyabban kontrollálni, de ebben a szituációban erről teljesen megfeledkeztem, úgy tűnik nem éreztem fontosnak. Nem mintha a gyerekek nem érdemelnék meg az odafigyelést, hanem, talán épp ellenkezőleg, olyan őszinte teremtmények még, hogy, egyszerűen, pitiáner aljasságnak tűnik álarcot mutatni feléjük.)

Összerezzentem, amolyan ösztönszerű mozdulattal – mint ahogy a térdszalag reagáll a neurológus kalapácsütésére – hisz nem igazán szoktak hozzámérni.
Különösen nem az arcomhoz.
Úgy általában nem nagyon piszkálódik senki az intim szférámban, így dupla volt a megdöbbenés.
Aztán, ott, mélyen belül is összefacsarodott valami bennem, amint realizálódott, hogy a kis emberpalánta sokkal nagyobb természetességgel kenegeti szét totálvadidegen emberek csurgó mirigyváladékait, mint amennyire egy magamfajta kifejlett példány számára természetes dolog az érintés aktusa.
Csak néztem ki az aszpikos szemeimen, egészen lemerevedve és zavaromban nem jutott eszembe megfelelő válasz, csak az a buta közhely csúszott ki belőlem, hogy néha a felnőttek is szoktak sírni.
Erre sarkon fordult és elszaladt…

Szegény, gondoltam, remélem nem ijesztettem rá nagyon…
Mondjuk amúgy sem voltam valami túlzottan érdekfeszítő, vidám társaság, és talán neki is sokkal jobb, ha inkább a kispajtásaival rohangál a fűben, az uncsi, depressziós, introvertekkel beszélgetésbe elegyedéssel való meddő próbálkozás helyett…
A Duna felszínét, épp, frissen érkezett versenykenusok csoportja szabdalta recésre, és a hullámok keltette fénytörések, kaleidoszkópok vízióira emlékeztető táncot kezdtek lejteni a tekintetemre feszülő párafüggönyön.
A fényjáték mögött kuksoló agyam pedig, kissé tétován igyekezett a megfelelő helyre csoportosítani az előző közjáték kiváltotta érzéseket.
Azonban, alig telt bele kis idő, és apró talpak serény lépteit hallottam a hátam mögül.
Nemsokára – legnagyobb megdöbbenésemre – a lányka, csilingelő nevetés kíséretében, egy papirost lobogtatva szaladt be a látóterem közepébe.
Majd a kezembe nyomta a lapot avval a felkiáltással, hogy:
-Ezt neked rajzoltam, hogy ne legyél szomorú!
Olyan a pólója mint a tiéd és a kapitányok is szeretik a vizet!

Elkápráztatott az önzetlen jótakarásnak, ilyen elemi tisztaságban talán csak a gyermekek által mutatható formája és a bájos kis hajós ábra is elevenembe talált, a nyomában ébredő asszociációk óriásra nőtt bowlingolyó módjára taroltak az emlékrengetegben, mindez összevegyítve, evvel a nem várt kedvességre érkező emocionális reakcióval, hirtelen borította rám a meghatottság régen látott buldózerét, és épp ettől kezdtek el igazán patakzani a könnyeim, mint ahogy az igazi szökőkútszemű animéfiguráknál szokás.
Eleinte nehéz volt elmagyarázni a kislánynak, hogy, amit lát, még ha látszólag másnak tűnik is, épp a fordítottja a szomorúságnak és a cselekedte felvidítás terén nagyon is megtette a hatását, vagyis a lehető legjobb dolog volt, amit tehetett velem. (Sőt, talán a legigazibb, amit egy ideje akárki is művelt a személyemmel kapcsolatban.)
Hogy oldjam kicsit ezt, a fura könnyáztatta szituációt, belekezdtem egy mesébe, a vízzel való kapcsolatom mibenlétéről, hogy ez a szerelem, hozzá hasonlóan kicsi korom óta fűt, és nekem is volt egy, a rajzon láthatóhoz hasonló vitorláshajóm, meg mindenféle egyéb érdekes történeteket a hatalmas óceánról és a benne lakó csodálatos élőlények miriádjairól.
A lánykához később két kiskrapek is csatlakozott halgatóságként, és úgy figyeltek a szavaimra, amilyen őszinte érdeklődéssel, még talán soha nem találkozott mondanivalóm.
Semmiségnek tűnhet ugyan, de a magyarországi önsanyargatásom immár több, mint második éve alatt, a legfelszabadultabb délutánt köszönhettem az apróságoknak…