TÚLOLDAL

Az ÉszakNyugati szeleskedés megnyugodott, tulajdonképp most napokig óriás nyugi lesz, és igazából szinte mindegy lenne, hol is bekkelem ki, a járványbalhét.
De, mivel a nyugat felől védelmet biztosító pozíciónak van egy nagy hátulütője, miszerint egy cementgyár működik a közelében, ami a szelek szárnyán szálló finom produktummal pár nap alatt szószerint bebetonozza a hajó felületét, így inkább visszatértem a jól megszokott kis karantén öbölbe.
Az időjárás persze felfüggesztette a kellemes szélmentességet a megérkezésem óráiban, hogy szokásához híven megnehezítse a horgonyzás menetét.
A tatot stabilizáló vasmacskámat, hátrahagytam egy bójával megjelölve, Pajarban nem volt rá szükségem, és nehéz is lett volna hipphopp összegyűjteni, mivel ha kibírta a február végi apokaliptikus kalima üvöltő szélviharát, akkor bizony jó mélyre be lehet ágyazódva a tengerfenék homokjába. A visszatéréskor feltámadó keleti fuvallatok, pont az ellenkező irányba fordították a hajót, így nem tudtam a bóján lógó köteleket egyből visszaszerezni, szél ellen tolatáshoz még talán a dupla motor sem lenne elég erős, hisz az előrefelé tolásra tervezett propellerek hátramenetben igen silány teljesítményt nyújtanak. Albatros katamarán így ráfordulva, normál menetben viszont lehorzsolnám a hajótesteket összekötő traktust a lánccal, szóval maradt a hagyományos kézi megoldás.
Betárazni a dingibe a fedélzeten fellelhető összes kötelet, majd elevezni velük a bójáig és kézi erővel visszaállítani a hajót a kívánt pozícióba.
A szél persze volt szíves efordulni közben és telibe oldalbakapni a hajót, ami a kötélhúzást, lassan feszítve, egyszerre tíz centiket nyerő, lassú, erőlködéssé tette. Ami több száz méter madzag betermelési szükséglete esetén még a csörlő bevetésével is hosszadalmas procedúrává válik… délutánra minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az ilyen több órán át tartó, küzdelmes melók után, tényleg úgy nézhetek ki, mint egy csatából visszatérő viking harcos. Az izzadság, és az óceán csapzott állatok szőrévé kuszálja a hajam és szakállam, napszívta sárga tincseit. A statikus feszüléstől az összes izmom be van durranva, a felületükön futó erek, bonyolult kötélhálózattá duzzadva változtatják furcsa domborzati térképpé a cserzett, sós bőr, horzsolásoktól vérpettyes felületét, és olyan büdös vagyok, akár egy gondozatlan nagymacskaketrec, egy vidéki vadasparkban…

Néha a durván telehordott, mocskos, felkavart öböl, vihar után, hihetetlen gyorsasággal tisztul ki, mintha csak undorodva le akarná dobni magáról, a belepumpált szennyet és erőből válna hirtelen átlátszóvá.
Ez történt most is, reggelre egész a horgonyig végigkövethettem a szememmel, miként nyújtózik a lánc, a sivatag dűnéit kicsiben megidéző mintázatú öbölfenék dombságának vonulatain.
A harminc méter feletti látótávolság meglehetősen ritka tünemény az Atlanti óceán partközeli vizeiben. Ez arra ösztökélt, hogy a napi úszkálás színterét kiterjesszem a nagyobb mélységeket rejtő vizek felé.
Az úszást önmagában monoton, unalmas időtöltésnek tartom, anno a medencék sivár kékcsempés világát is jobban szerettem úszószemüvegen keresztül szemlélni, mint vakon tempózgatni – pedig ott maximum elhízott, tengeri emlősökre emlékeztető humanoidokat lehetett megpillantani –  a természetes vizek értelemszerűen nagyobb vizuális változatossággal kecsegtetnek, így az óceánban mindíg búvármaszkkal a fejemen indulok neki, ami egy teljesen más élménnyé transzformálja az egyébként gépies testgyakorlást.
Ahol a mélység meghaladja a tízenöt húsz métert általában csak az összemosódó kék derengést láthatod magad alatt, de ilyen üvegtiszta vízben, még a sokkal nagyobb távolságokban is élesen rajzolódik ki a tengerfenék terepasztala.
A szardínia és makrélarajok csillogó gömbjei már messziről szikrázva fokozzák a hihetetlen térélményt és ilyenkor a ritkán látható kreatúrák, mint az angyalcápák és teknősök is jobban láthatóvá válnak, de a jelenlegi úszkálás egy igazi unikummal ajándékozott meg.
Ilyen csoda nem mindennap adódik az ember életében és még a többezer palackos merülés alatt sem találkoztam ehhez hasonlóval.
Élőben nézhettem végig a tüskés ráják nászát.
A show egy poligám “szerelmi” háromszög meghitt pillanataiba engedett betekintést,
egy viharvertebb, de hatalmas nőstény és két fiatal hódolója közreműködésével.
(Sajnos az bevett szokás a halászok körében, hogy a hálókba keveredő ráják farkát levágják. Talán, hogy a vergődő állat tövise ne sebesítse meg őket, más értelmét nem igazán látom ennelna rutinnak. Evvel a csonkítással azonban elveszik szerencsétlenektől az egyetlen silány kis önvédelmi lehetőségüket, aminek következtében jobbára elpusztulnak vagy felfalatnak és csak a nagyra nőtt példányok maradhatnak életben, akiknek méretüktől fogva kevesebb ellenséggel kell szembenézniük a part menti vizekben. Szegény nőstény is egy ilyen farkavágott egyed volt.)
Az aktus, leginkább egy egészen érzéki, monokróm, flamenkóelőadásba oltott légiütközetre emlékeztetett, ahol a latin muzsika, tüzes ritmusait és a vadászgépek motorzaját az óceán hűvös némaságára cserélték.
A Taeniura grabata fenéklakó típus, életének jelentős hányadát a homokban kotorászva tölti, ritkán távolodva el az aljzattól, ebből a szokásából következően általában csak a  fekete, szürke márványfoltokkal tarkított háta látható, és nem túl sűrűn van esély a test  fonákjának megdöbbentő fehérségét egészben megpillantani. Jobbára csak úszás közben, a “szárnyainak” fodrozódó peremén villan fel a világos árnyalat. Most azonban a vetélkedő hímekkel külön-külön lejtett tánc közben, csavarok, hurkok, spirálok együtteséből összeálló figurák közben, sűrűn fénylett fel a hasi oldal hófehérje. A kristálykék mélység hátterének kontrasztjával, a hullámokon eltörő napsugarak, felszín felől érkező fénypászmáinak irizáló, kusza nyalábjai által megszikráztatott hasak, kaleidoszkóp szerű látomássá változtatták a lebernyeg testek örvénylő gesztusait. A ráják palástján végigfutó sinuszhullám dinamikája minden oldaláról megmutatta magát, váltakozó ritmusú emelkedések és süllyedések egymással a legnagyobb harmóniában, amit áramütésszerű, hirtelen, menekülést színlelő lefordulások szakítottak meg, hogy aztán újra egymásra hangolódva folytassák a súlytalan lebegés forgatagában.
Az egészen a vízoszlop közepéig emelkedő rituálé, néha visszacsapott a tengerfenékig, “vulkánkitörések hamufelhőit” robbantva az aljzat finom homokjából, aminek ködéből, vakmerő műrepülőkként forogva törtek újra és újra elő, a jin és a jang szimbólumát idéző feketefehér összefonódásban.

Időn kívüli tapasztalat ez, teljesen el lehet merülni a természet nem mindennapi csodáiban.
Mozdulataiktól lenyűgözve órákig áztam a hűvös vízben, csak akkor vettem észre, hogy mindjárt megfagyok, mikor a hipotermia már kezdte szétforgácsoltatni a fogaimmal a légzőcső szilikoncsutoráját és egész testemben vacogva elhagyni kényszerültem a műsort. Végtagjaim szivaccsá áztak és még két takaróba bugyolálva is vagy harminc percig remegtem utána, de az ilyen dolgok messze megérik a kellemetlenséget és napokra fel tudnak tölteni lelkesedéssel, amire bizony meglehetősen nagy szükség mutatkozik a jelenlegi időkben.