Mocskos egy rohadék, alattomos agyféreg ez a depresszió, hisz olyankor is képes a válladra ülni és kilefetyelni a koponyád hasznos beltartalmát, amikor látszólag semmi, de semmi nem indokolná a jelenlétét.
Bűzös nyála letargiává old minden létező motivációt.
Van munkám, vannak céljaim, szép új tető a fejem fölött, aránylag egészségesnek tűnik a testem, nem éhezem, nyár van, – ha ugyan csillagászatilag épp vége is, de meteorológiailag, nyomokban még érezteti hatását – szóval elviekben, virulnom kéne, seggemet a flaszterhez verve ujjongani önnön kiváltságos helyzetem nagyszerűségén, erre jön, egyre csak jön és szétrúgja a homokváramat.
Belém petézik, lárvái megrágják az idegrendszerem delikát kis szövedékét és komisz kis toxinokat ürítve a vérembe, csírájában fojtják meg az életöröm minden próbálkozását, virgonc, szárnyalni kívánó gondolataim pedig hiába dörömbölnek az átlátszatlan, hideg búra alá lakatolva. A cselekvés szabadságát, ezen szellemi parazitáktól való megszabadulás kényszerű kapálózásává silányítva, megtorpantják a haladás, a fejlődés lehetőségét.
Ráadásul, sajnos jól ismerem a fajtáját, tudom, hogy ez a stádium még csak az előszobája egy igen keserves folyamatnak, és ha az imágói végül kikelnek, akkor nem hagynak belőlem semmit, amit egyébként magamnak neveznék, csak egy remegve könnyező szomorú húsrakást, ami nem, hogy a céljaiért való kitartó küzdelemre nem, de a saját metabolizmusának fenttartására is csak részlegesen képes,
Nem mintha bármikor szívesen látott vendég lenne, de ilyenkor még a kellemetlen jelenlétén kívül azt a szégyent is rám okádja, hogy valójában, irigylésreméltó jólétben érzem magam egy felesleges rongynak és csak fájok itt bele javíthatatlanul a világba, miközben a bolygó lakosságának nyolcvanöt százaléka leírhatatlanul mostohább körülményekkel kell szembenézzen. (Mivel volt szerencsém Európában világra jönni, ez mondjuk akkor is így lenne, ha esetleg nem csak mentális, hanem valódi húsbavágó “first world” problémákkal küzdenék…
Most, azonban nem csak a születési lottó kiváltságai okán, de magamhoz képest is ragyognom kéne, hisz egy csomó jó dolog történt velem az elmúlt időszakban, és egy rakás olyan tevékenységhez kezdtem hozzá, ami már régóta kipipálatlan sorokba rendezve öregedett az életem hosszú kívánságlistáján.)
Mégis itt van ez a szar a nyakamon és továbbra sem ismerem a receptet, amiből legalább körvonalaiban megmutatkozna, hogy miként védekezhetnék ellene.
Tapasztalatból tudom ugyan, hogy hullámtermészetű, akár a sáskajárás, hogy előbb vagy utóbb, ha már nincs mit rágnia rajtam, rövid időre eltakarodik, de soha nem ad lehetőséget a teljes regenerálódásra és minden levonulásal egy kicsit keserűbb lényt hagy maga után, egy még csendesebb, még visszahúzódóbb, mégjobban befelé forduló, egyre sérültebb izét.
Márpedig én kurvára nem erre születtem!
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
pusztulat címkéhez tartozó bejegyzések
színeváltozás
A szórványos, de azért igen gyér csapadékkal kecsegtető téli tavaszi időjárás átbukott az itt amúgy is uralkodó konstans nyárba. A nemrég zöld árnyalatokkal dúsult környezet, színét tekintve teljesen átformálódott és érdekes átmenetekkel gazdagította a tájat. A klímához adoptálódott pozsgások és kaktuszfélék amelyek igen jól sáfárkodtak a csekély mennyiségű vízzel, továbbra is friss zöldben pompáznak, ám a kis gazok akiknek igen kevés idő állt rendelkezésére, hogy életciklusaik összes stációját lepörgessék, áldozatul estek az egyre inkább erősödő szárazságnak. A domborzat ilyen-olyan kitüremkedései alatt, ahol némi árnyék található és a mélyebben fekvő területek agyagszerű talaján tovább megmaradt nedvességben, látni még némi halványzöld foltot. Ezektől a kicsiny “oázisoktól” távolodva azonban, fokozatos színkavalkád kerül elő. A pusztulás pompás palettája bontakozik ki ahogy a növények sejtjeiben található kloroplasztisz gerontoplasztisszá alakul, és az azokat addig elfedő klorofill bomlásának nyomában előtűnnek a karotinoidok. Ettől az egész látkép kap egy zöldből induló, vörösön keresztül barnás sárgába forduló gradient effektet, aminek a hamuszürkébe hajló fakó széna szín áll a másik végén.
Az üde régiók láthatóan zsugorodnak napról napra, helyükön rövid ideig, alvadt vér színű szigetek keletkeznek, majd az egész tiszavirág életű flóra szikkadó haláltáncát nyomtalanul eltünteti a szél, és újra csak a kopár sziklák rőt vulkanikus szürkéje uralja a tájat. Az izzó poros kövek alatt azonban, a kis növénykék gyökérhálózata makacsul túléli a tomboló száraz forróságot és a következő évadban, vagy akár később, ha valami nedvességhez jut kivirul újra, hogy egy két-hétre – silányul ugyan de – megpróbálja imitálni az angol golfpályák hangulatát.
Hajrá lágyszárúak! Jövőre is lesz eső. (reméljük)
TÚLOLDAL 