TÚLOLDAL

A lakótársaim szép nagyot nőttek, pedig eddig még elég keveset élvezhettek a természetes fény nyújtotta kiváltságokból.
Szinte mindegyikükön megjelentek már az apró bimbók, többjükön már szépen be is porozgattam a kibomlott virágokat, és a sikeres mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően már apró terméseket nevelgetnek.
Szerencsére a kínai ecsetet eddig is ügyesen kezeltem, így némi művészeti előképzéssel a balkonkertészet léptékében, növényi inszeminátornak lenni – ugyan türelmet igénylő, de – viszonylag egyszerű feladat…
Az Aji charapitám már színesedő bogyórengeteggel ékes,

a Halapeño travellereken is büszkén híznak a gondoskodás virágszoknyás gyümölcsei

és a széles levelű Habanero és Jolokia tövek is lassacskán élesíteni kezdik komisz kis vegyifegyvereiket.
Jó nézni, ahogy a lakás rideg fehérségében formálódó kis mesterséges dzsungelsziget burjánzása kezdi élettel megtölteni a teret, amit eddig csak az én sápadt vegetálásom próbált több kevesebb sikerrel színesíteni.
Mondjuk jó korán ültettem el a magokat.
Igazából, talán vagy négy hónappal előbb, mint azt egyébként a tapasztalt növénytermesztők javasolták volna. Mindegy is egyébként, hiszen kert híján amúgy sem tudnám őket szabadföldbe ültetni, így fejlődésük szempontjából nincs túl nagy jelentőssége, hogy mikor milyen idő van odakint.
A maximum amit megtehetek, ha egyszer végre begyűrűzik a jóidő, akkor a cserepeik – Amik igazándiból vödrök, és valamiért nagyságrendekkel olcsóbbak voltak, mint a még náluknál is is hitványabb műanyagból készült, fül nélküli, két teljes literrel kisebb űrtartalmú virágültetésre szánt alkalmatosságok, ezért valahogy nem éreztem szükségét a 39 palánta felneveléséhez egy kezdő tanári fizetésnél többet költeni – az ablak innenső oldaláról átkerülnek az erkély külső térfelére, hogy eztán a vackom levegője helyett a budapesti szmogot dúsítsák oxigénnel.
Persze csak akkor, ha egyáltalán marad belőlük valami addigra.
Itt, a külvilág szeszélyeitől a precíz nyílászárók ölelésében hermetikusan izolálva, a beton nyolc emelet magasra nyúló sivárságában nem igazán számoltam, az ember által mezőgazdasági kártevőnek csúfolt ízeltlábú fajok megjelenésével.
Sajnálatos módon a természet a legcsekélyebb mértékben sem törődik avval, hogy én mire számítok vagy mire nem, így a dohánytripsz (Thrips tabaci) sajátos fejlődési ciklusainak köszönhetően, eredménnyel tudott beszivárogni az otthonom védett falai közé, a palántaültetéshez használt szubsztrátum zsákjaiban megbújva.
Ugyanis annak ellenére, hogy a növényi szövetek közé rakott petékből kikelő lárvák, első stádiumai a második vedlésükig a palántákon randalíroznak, az ezt követő prenimfa és nimfa formák a TALAJBAN vészelik át az imágóvá válás csodálatos metamorfózisát, hogy kifejlett, deli rovarokként teljes erőbedobással tudják szívogatni a haszonnövénykéim éltető nedveit.

Ráadásul nőstényeik nem igen bajlódnak szívük lehetséges választottjainak társkereső platformokon való jobbra vagy balra húzogatásával, hiszen ezt az egész kérdést a szűznemzésnek nevezett varázslatos képességük révén egyszerűen letudják önerőből, a hímek bárminemű közreműködése nélkül.
Ez azért kurva veszélyes rám és szegény paprikáimra nézve, mert a faj viszonylag gyors nemzedékváltási sebességének köszönhetően, akár egyetlen nőivarú egyed megjelenése megpecsételheti a gondozottaim sorsát. Márpedig megjelenni megjelentek, ráadásul nem is egyedül, szóval mondhatni, hogy nem repesek az örömtől, és őszintén szólva kedvem lenne egy-két kézműves pofonnal megkínálni, a fertőzött földet mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül forgalomba hozó kertészeti vállalkozás felelőseit.) Sajnos a kis rojtosszárnyúak ellen való védekezés viszonylag körülményes és igencsak sziszifuszi feladat, ugyanis a tojásaikat a növény belsejébe helyezik, ahol azok igencsak védettek a különféle permetszerek ellen, a földben fejlődő pupa pedig ugyancsak megúszhatja a hagyományos mérgekkel való eliminálási kísérletet, valamint a különböző nemzedékek és feljődési fokozatok ugye egyidejűleg léteznek, tehát az egyes változatok kiirtása is csak ideiglenes eredménnyel kecsegtet.
Szeretett paprikáim már most elveszítették szikrázó vitalitásuk fényét, alsó leveleik, a folyadékháztartásukat megcsapoló potyalakomák nyomán kialakuló, ezüstös árnyalatú nekrózisfoltokkal tarkítottak, és a gondosan adagolt ivóvíz és mikroelemek ellenére is bágyadtan csüngenek alá.

Az élősködők rombolásának szomorú jeleként, megfigyelhetem a túlélésért folytatatott küzdelem gigászi áldozatait, ahogy az evolucionáris sikerességük zálogait, vagyis legféltettebb kincseiket, a frissen nyílt, és már megtermékenyült virágokat egyaránt elengedik.
Szívszorító látni a földjük felszínén napra nap szaporodó, röviddel ezelőttig még hófehéren viruló szirmok, lehullott, összefonnyadt csészéit, terméskezdeményeik elvetélt “embrióit”

No de, itt jön képbe egy kevesek által ismert, mégis évezredes múltú növényvédőszerként is használt anyag, ami az indiai szubkontinensen és az afrikai országok többségében őshonos, Indiai orgona, ( Azadirachta indica) közismertebb nevén Neem, avagy Nigériában Dogoyaroként becézett mahagóniféle fa terméséből sajtolt olaj. Ez a komplex triglicerid szerencsére tartalmaz egy azadirachtin névre hallgató másodlagos metabolitot, ami egy igencsak aktív kitinszintézis gátló vegyület és a levéllemezekbe való felszívódással pont ott fejti ki a hatását, ahol arra a legnagyobb szükség van. Vagyis csak a nedvek szívogatásából élő külsőmerevítésű lények fejlődésében idéz elő súlyos, többnyire végzetes rendellenességeket, anélkül, hogy magára a növényre vagy a növényt nem károsító ízeltlábú szervezetekre veszélyt jelentene, ráadásul totál BIO, és gyorsan elbomlik, úgyhogy a termések jövőbeli élvezeti értékén nem módosít semmit. Furcsa, csípős szagú oldata permetszerként és az öntözővízbe keverve egyaránt hatásos, ezért most a két módszert kombóban alkalmazva próbálom fokozni az esélyeimet…

(Nem örülök neki egyébként, hogy a kémiát szántszándékkal fordítom élő szervezetek ellen, de a kis “trójaiak” kezdték a balhét és valamilyenformán meg kell óvnom a territóriumom határait és benne, a választott, apró ökoszisztémám éppségét. Rossz érzésem nem amolyan álbuddhista szarság, hisz mióta az értőn csiszolt lencsék rendje által az emberiség szeme előtt feltárult a mikrovilág kapuja, köztudomású, hogy hiába a jaina szerzetesek tollseprűzése, hisz még a legóvatosabb létezésünkkel is tömeggyilkosságok sorozatát követjük el minden percben.
Lelkismeretem mégsem teljesen tiszta ez esetben.
Talán a direktség tudata, ami kicsit zavaró a dologban, mivel normál helyzetben megpróbálok a legkevesebbet ártás irányába törekedni, amely elképzelésbe az előre megfontolt szándékkal elkövetett genocídium valahogy nehezen illeszkedik harmónikusan.
Ha ugyan tiszteletnek nevezhető érzést nem is táplálok irántuk, mégis őszintén csodálom az “ellenfeleimet”, amolyan alanyi jogon, miként minden a bolygón létező élethordozót, akiket máskülönben eszem ágában nem volna bántani. Vesztükre, a természetükből következő és csak bizonyos nézőpontból kártékony tevékenységüket, pont rossz helyen művelik, amivel éppenséggel durván sértik a pillanatnyi érdekeimet, ennek mielőbbi elhárítása pedig prioritást élvez és sajna felülírja az önként vállalt “jobbára ártalmatlan” státuszomat. Szóval előre is elnézést kérek a paprikarontásban közreműködőktől az organogenezisükbe történő bestiális beavatkozásért, de aki a barátaimra szúró-szívó szájszervet emel, annak nincs kegyelem ezen a portán.)
A “csodaszer” hatásmechanizmusa viszont a megszokott rovarölőszerekéhez képest nem azonnali, és a késleltetett eredménynek sajnos egyéb kellemetlen kimenetelei is lehetnek, ugyanis a tripszek a táplálkozásukkal való pusztítás mellett többek között a dohánymozaik (TMV) és egyéb, TSWV, CMV, PVY, stb. a paprikák számára letális lefolyású vírus vektoraiként is funkcionálnak, ami ellen viszont már nem igazán, létezik védelem.
Azonban a fertőzést, csak a teljesen kifejlett parazita egyedek képesek hatékonyan továbbadni, tehát az időtényező emiatt igencsak lényeges. A vírusfertőzés jeleit mutató töveket elkülönítettem (A garzon korlátozott fizikai kiterjedésének köszönhetően ugyan nem kerülhettek messzebre, mint a hálószoba ablaka mögé, de megölni nincsen szívem őket.) és csak reménykedni tudok, hogy a többiek kezelésével még elkaptam az utolsó huszonnégy órát, mert ha nem, akkor a legtöbb, amit tehetek, hogy tehetetlenül végignézem, ahogy a kis rohadékok által terjesztett mégkissebb rohadékok egymással karöltve, szisztematikusan kicsinálják a barátaimat.
Ez nagyon megviselne, mivel igencsak megkedveltem őket az elmúlt négy hónap velük való bíbelődése alatt, ráadásul ugye az egyedüli – ha a betolakodókat és a bélflórám mikrobáit nem számítjuk – élő szervezetek, akik hajlandóak velem együtt élve osztozni a magányomon. (A képet némiképp árnyalja ugyan, hogy ők sem önszántukból teszik ezt és szesszilis mivoltukból fakadóan, viszonylag korlátozott mennyiségű stratégiát használhatnának fel a tőlem való megszabadulásra.)
Egyrészt meglehetősen szomorú lenne végignézni a védenceim, lassú agóniájának folyományaként végbemenő, elkerülhetetlen pusztulását.
Másrészt a szégyenteljes kudarc igencsak sokat elmondana rólam is, (Az tulajdonképpen másodlagos, hogy nagy menyiségű pénz, idő, energia és odafigyelés menne a süllyesztőbe.)
hisz semmi más dolgom nem lett volna velük, az optimális körülmények biztosításán túl, mint megvédelmezni őket a mostoha világunk rájuk leselkedő kegyetlenségeitől. Így változtathat az “őrangyal” szerepben való elbukás egy kezdetben gyümölcsöző együttműködést, bántalmazó kapcsolattá.
Haláluk a napnál is világosabban mutatná, hogy még ilyen egyszerű létformákról való felelős gondoskodásra is képtelennek mutatkozom, amit bizony csak nehezen tüntethetnék fel túlságosan építő jellegű eseménynek magam számára, főleg egy olyan helyzetben, ahol szinte minden jelenlegi életkörülményem arra játszik, hogy az önbecsülésem utolsó megmaradt szilánkjait is akkurátusan megsemmisítse…