Elég régen érett már ez a hazmenetel ügy. Szerencsére az utazással együtt sikerült édesöcsémet is meglátogatni Brüsszelben. Állati jó volt látni őt és azt is, hogy rendben mennek a dolgok. Sajnos nagyon rövid volt az együtt töltött idő,valójában mindenre kevésnek bizonyult, főleg úgy, hogy az egyszerű kellemes dumálgatáson kívül akadt azért halaszthatatlan megbeszélni valónk is. Remélem valamikor nekik is lesz annyi szabadidejük hogy elugorjanak ide a szigetre és végre én lehessek a vendéglátó szerepkört betöltő egyén…
Viszontlátás, CSALÁD, kemencében sült rakott-káposzta, túró, tejföl, savanyúság kilóra a piacon, unikum, pálinka, mosoly, baráti ölelés, füstös kocsmák…
A pannon főváros nem nagyon változott az elmúlt másfél év alatt, illetve biztosan, de én nem érzékeltem óriás különbséget.
Új csillogó toronykupola a szemben lévő házon, éjszaka is jár a hatos, az autósok békésebbek lettek a kétkerekűekkel, érezhetően drágább lett a sör(meg minden) stb. …
Rohangálós volt ez a maroknyi idő, hivatalbaügyintézés, hogy a rohadékok ne taposhassák ki belőlem azt, ami valójában nem is jár nekik és hát persze mindenkivel találkozni akivel szerettem volna. Ez utóbbi nem igazán sikerült, de nem is számítottam másra. A léhűtő “turistákra” nyilván csak a munkanélkülieknek és a “szellemi szabadfoglalkozásúaknak” akad napközben némi ideje. Ezért a találkozók az estére és éjszakára korlátozódtak, és az ez alatt elfogyasztott szeszes ital mennyiség hatása predesztinálta a rákövetkező napok délelőttjeit.
Úgy érzem azért sikerült a hirtelen elmenekülésünk negatív hozadéka miatti mély nézeteltéréseket kellemesebb mederbe terelni és ez borzasztó fontos volt számomra.
Igazán szép idő volt az első napokban, jó kis kerékpározós, Gellérthegyremenős, utcánbámészkodós. Eleinte persze furcsa volt a poros kis falu után a nagyvárosi forgatag, de a mizantróp paranoiám nem jelentkezett annyira intenzíven, mint ahogy vártam. Ezen az eldugott kis földdarabon egészen megbékéltem az emberekkel és úgy tűnik ez az állapot legalább 10 napig kitartott a metropoliszban is.
Igazából szeretem azt a helyet, annak ellenére, hogy nem nekem való, óriás öröm volt viszontlátni a régi-új utcákat, tereket és mindenekelőtt a barátaimat, mégis volt egy csomó ambivalens érzésem a dologgal kapcsolatban. A szar az nem lett kisebb, sőt a szintje inkább emelkedett mióta leléptem. A viszontlátós, pálinkagőzös “kípszmájling” ellenére ennek a nyomai ott voltak mindenütt az arcokon, az emberkék hangjában és a szokásos történetekben. Ez a része mélységesen elszomorít, de hát nem tudok mit tenni ellene. Rádöbbentett az emigránslét egy eddig meg nem fogalmazódott könnyebbségére: a politika közéletben betöltött szerepének megszűnésére, az otthoni csak közvetetten érint, a helyi nem érdekel. Óriási, üdítő tisztás az eleddig ezekkel teleszemetelt gondolkodás és a beszédtémák helyén. Otthon ezt egyszerűen nem lehet kikerülni, bármiről folyjon is az értő disputa, beszivárog, beteszi a lábát az ajtórésbe és hirtelen azon kapja magát az ember, hogy ott van, már megint ott van, a beszélgetés hangulata megváltozik, megtelik kiábrándult indulatokkal, tehetetlen felháborodással és dühvel annak ellenére, hogy beszélgetőpartnereim zömmel azonos nézeteket vallanak. Hát ez van…
Természetesen rengeteg pozitív impulzus ért, amit nehéz hirtelen összefoglalnom, hisz ezen a kevéske idő alatt befogadott információmenyiség valódi feldolgozása még korántsem fejeződött be. Sok mindenre és sajnos sok mindenkire egyszerűen nem jutott idő, de talán a stabilizálódott helyzetünk okán a hazalátogatások is sűrűbbé válnak majd…
Pár napba beletelt míg a “fesztiválbetegséget” sikerült kipihenni” a szervezetem némiképp elszokott a folyamatos gépeléstől valamint a hidegtől amiből az utolsó időkben és az európai fővárosban is kaptunk eleget…
Hazai bőségszaru savanyúság, juhtúró és kolbáááááász
találkozás tekivel aki Műzli
Belga piknik Tökivel
TÚLOLDAL 