Kijelenthetem, hogy felgyógyultam!
Nincs több takony, nincs több vér!
Kisimultak a ráncaim kezdődhet megint a melóhajkurászás.
Vagyis minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Ez a közérzetem szempontjából leginkább a felborult napi rutin vagyis a reggeli testgyakorlás és ugye főleg az úszkálás kimaradása okán fontos, az eléggé hiányzott ugyanis.
A vízmentes napoknak vége, az első “utam” a gondosan kihelyezett varsámhoz vezetett, hogy az “elfekvő”, gyorsan előállítható hitvány kajái után, végre valami normális élelmet fogyaszthassak.
A hétvégi őrület remekül visszaidézi a pandémia előtti állapotokat, csak a turisták helyett most a munkanélküli csacsók uralják a partokat, bólya nélkül vízbe merülni kész életveszély, sokszor még avval együtt is sanszos, hogy elbasz egy jetskis, hiszen ennek a járműnek pont az a lényege, hogy a partközelben feszíthessen rajta a bakmajom, és inkább azzal legyen elfoglalva, hogy milyen hatást vált ki a sziklákon napozó meg a paddlesurfos lánykákból a vízfröcskölős antréja, mint, hogy mi lebeg előtte a felszínen.
Meglepetésemre nem, hogy halat nem találtam a kelepcében, de sajnos magát a csapdát is ellopták, a holmihoz rögzített horgonnyal egyetemben.
Lőttek a rendszeres halevésnek.
Szinte már meg sem lepődök ezeken a kis afférokon.
Túl jó és könnyű is volt ez így…
(Szigonyozni persze még mindig tudok, de annak a sikere erősen limitált, ha a víz zavarosabbá válik.)
Ötven méterre sem lehettem a hajótól, amikor láttam, hogy egy motorcsónakos barom, karnyújtásnyira fordul be Albatrostól, nem kellett hozzá sokat várni, hogy a hangját is meghaljam, ahogy a hátsó horgonyom láncához V alakban rögzített kötél egyik szárát felcsévéli a hajócsavarja. Hatalmasat rántott a vitorlásomon és apály lévén, a rögzítések engedtek annyit, hogy a két hajótest az oldalával csapódjon egymásnak.
Ez volt a hétvégikapitány szerencséje, ugyanis ha ez magas vízállásnál történik akkor nincs ekkora játéka a köteleknek és a tatról lesodorja mindkét motoromat, ebben az esetben pedig azonnal meg kellett volna öljem.
Így sem kicsit voltam dühös, de a megtorlás helyett inkább a kár helyreállítására fókuszáltam. Ezúttal legalább az anyatermészet nem akart kibabrálni velem és nagyjából szélmentes körülmények közt tudtam a megoldásra koncentrálni.
Sajnos a kötelet nem sikerült megmenteni, de ez a legkevesebb, elsülhetett volna sokkal rosszabbul is.
Mire kikászálódtam a vízből már elmúlt dél.
A haragom addigra elpárolgott és a tag is viszonylag őszintének tűnő megbánást tanúsított, valamint megtérítette a kötelem árát, úgyhogy életben hagytam.
Ha halhoz már nem is juthatok könnyűszerrel, akkor úgy döntöttem, valami egyébbel lepem meg magam, vasárnapi gyermek menüt csinálok helyette.
ALMÁS PALACSINTÁT!
Azt egyrészt imádom, másrészt minden összetevő rendelkezésre állt hozzá a hajón.
(Talán helyem sem lett volna a parton kikötni a dingivel, annyian nyüzsögnek a playán.
A hétvégi kanárióhordák social distancing-je pedig csak annyira felelős, amennyire mondjuk a vödrössprotni halacskái tartják egymástól a távolságot…
A kórság napjai alatt felgyűlt mosatlan eltakarítása közben, kisvártatva új kihívások akadtak.
A mosogatás megkönnyítésére a konyhába bevezetett óceán vízsugara, hirtelen elapadt a takarítási folyamat folyamán, és a megszokott vidáman csörgedező nyaláb helyett csak a szivattyú keserves bömbölését lehetett hallani.
Első körben a rendszer szűrődobját szedtem szerteszéjjel, de abban semmi rendelleneset nem találtam.
Aztán lemerültem megvizsgálni hátha odalenn blokkolja valami a zavartalan működést.
Sajnos semmit nem találtam a vízvonal alatti szelepek környékén, úgyhogy kénytelen kelletlen nekiláttam a portside tárolóinak totális szétpakaolásához, hogy hozzáférhessek a szivattyú rejtekéhez.
Időközben valami furcsa mozgásra lettem figyelmes a szakállamban…
Minden bizonnyal a szeleptisztogatás közben ragadhatott a szőreim közé a kis potyautas vízicsiga, őt későbbi tanulmányozásra félretettem egy vödörbe, és folytattam a rámolást.
Ez a szokásos másfélórás ideteszem-odarakom procedúrával kezdődött.
Majd az ugyancsak megszokott hajógyomrába alászállással folytatódott.
Szerencsére a kalima és az odatűző nap gondoskodott arról, hogy ne fázzak odalenn az lukban.
A csőrendszer fáradtságos szétberhelése után végül megtaláltam a tettest.
Egy a környezetre való fokozott odafigyelést jelző, óceánban sodródó gumikesztyű dugította el a vízvezetéket.
A gondosabb problémafeltárás során kiderült, a járványügyi védekezés mellékterméke nem csupán az én délutánomat törte derékba, de egy ártatlan rockpool blenny (Parablennius parvicornis) életét is sikerült elvennie.
Nem tudom, hogy szegény jószágot már előbb megfojtotta a plasztikhulladék és csak utána szippantotta fel a rendszer, vagy már a csőben történt a szerencsétlen találkozás, de a gyűrűsujj helyére precízen beékelődött halacska pozíciójából én az előbbire tippelnék.
Az üregi szupermárióskodásnak is megvan a maga bája, kiváltképp ezen a klímán, főleg mikor a szahara felől erre lengedező lágy, pokoli fuvallat rádupláz a szokásos hőmérsékletre.
A szűkös helyen megrekedt forróságtól leginkább valami eltévedt olvasztárnak éreztem magam, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a közel négyésfél órás baszakodás alatt, annyi izzadtság csurgott le rólam, hogy azt a bilgepump-al kellett kiszivattyúznom a hajófenékből.
Mire mindent rendbetettem és a sok holmi is visszakerült a helyére már esteledett.
Ez most kicsit csalóka, ugyanis a horizont felett lebegő por vastag dunyhája jóval napszállta előtt ellopja a nagy világítót és már hét körül olyan fényviszonyokat teremt, mintha sötétedne.
Harsányan korgó gyomorral láttam neki a palacsintasütésnek, ami végül ugyancsak balesetbe torkollott.
Alig lett kész három pali, mikor a negyedik lepényke megfordítása közben, a minőséginek gondolt Tefal serpenyő nyele a kezemben maradt.
Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj hiszen sütés közben célszerű ha az ember biztosan markolja a foggantyút, a gondot inkább az okozta, hogy az edény és a markolat közti kohézió a legrosszabb pillanatban szűnt meg, így a tűzforró vasdarab palacsintástól, szép ívben pörögve találta telibe a fedetlen mellkasomat.
Háromésfél palacsinta nem valami fejedelmi mennyiség egy magamfajta termetes mamlasznak, főleg egy egésznapos agyolvasztó baszakodás után, úgyhogy pár darabot még megsütöttem valahogy, egy csőfogót használva a serpenyő mozgatásához, de inkább úgy döntöttem, hogy ennek a napnak jobb, hogyha itt és most szakad vége.
A kis csigának felfrissítettem a vizét a vödörben, az ő azonosítása is későbbre marad. Esetleg ha valaki nagyon jó tengeri puhatestűekből, ezen hevenyészett éjszakai videó alapján segíthet a kishaver fajának meghatározásában…
Holnap aloé szedéssel kezdek az égési sérülések ellátására és serpenyővásárlással folytatom, talán akkor sikerül majd jóllakni is…
TÚLOLDAL 