TÚLOLDAL

Egyes estéken óriási a csend. A ritka nyugalom, a fövenyen elhasaló hullámok ívét is áttetsző habok, pár centis nyújtózkodásává simítja. Nyomukban, mint csigák után, felfénylik a homok, a nyálkacsík percegve szűrődik át a homokon, gombostűfejnyi tölcséreket hagyva a szemcsék sűrűjében, így egyesül újra a tömeggel, és lustán pulzálva ismételgeti, a nedvességfilm, apró lukakba halványuló fényszallagjainak lomha ciklusait. Az általa keltett finom nesz, nem ér el Albatrossig, csak odaképzelem.
Nehéz hangtalanság ez, ráül a vízre, szinte benyom alá. Vastag hódunyhával borított erdőkben érezni ilyet.
Az óceán feszített tükrű higanymedenceként ölel körül, a megszilárdult csillogás, stabil posztamensre helyezi a hajót. Az Atlantico, ha mégis megrezzen álmában, az árboc falához koccanó vezeték fémes érintése, völgybe bújt kis kápolnák harangzúgásaként hasít az elemek hallgatásába, csak itt hegyormok helyett a koponya belső boltívjén viszhangzik tovább.
Szinte látom magam előtt az alvó halak mozdulatlan lebegését a víz feketéjében, lecsukhatatlan szemeik, tiszta poliésztergyantába dermedt buborékokként bámulnak vakon a sötétbe, semmi nem megy sehova.
Ilyesmi lehet a halál, csak a csillagok szikrái nélkül.
Ezek a legnehezebb órák, mikor hallom a tulajdon szívverésemet. Néha megpróbálom valami zajos punkbanda suta akkordjaival bepiszkítani vagy kedélyes jazz-el deríteni, de általában átnyomakszik a zene hangjai között, minnél jobban elforgatom a hangerőszabályzó potméterét annál jobban rám mászik.
Ilyenkor nem kell erőltetni…
Csak figyelni az erek szűk járataiban surranó áramlást, a különféle halk motozást a tested belsejében, amit talán nem is a füleddel hallasz, csak a szerveid remegése továbbít az agyba, és egy organikus szeizmográf, meg-megrezdülő tűjeként árulkodik arról, hogy élsz.
A Riasztó némaság kigöngyöli az intim tér puha bársonyszőnyegét a végtelenbe, lehalkítja az időt is és tapinthatóvá teszi a magányt.
(Amin nem sokat enyhít a tudat, miszerint élőlények milliárdjaival osztozom ezen a langyos testen, és egy más léptékű világ vegetatív drámáinak soha fel nem jegyzett történelme közepén gubbasztó tudatom, csak egy sor, a rajtam-bennem pulzáló élet névjegyzékében.)
Imádnám, ha valaki összejárkálná ezt a puha szőnyeget, talpnyomokat mélyítene a süppedős bordó szálak erdejébe, ha egy másik vérpumpa ritmusa válaszolna a saját lassú dobbanásaimra, ha meglegyintené az arcomat egy tüdő hörgőcskéi felől támadó szél, ami talán képes lenne elaltatni a félelmet, hogy csak avval a közel két kilogramnyi baktériumok, vírusok, archeák, gombák és egyéb parányokból álló társasággal kell megosztanom a hátralévő időt, aminek már így is a szövedékében élek…
Vagy csak jöjjenek megint a hullámok és a szél, mert ettől a kussoló világtól megfulladok.