öregfiú címkéhez tartozó bejegyzések

Vadgazdálkodás

Ahogy lehetőségem akad, a virtuális társkeresés teljesen hasztalan és felesleges időpocsékolása helyett, igyekszem ezt a tevékenységet inkább a hagyományos, valódi, fizikai síkra terelni.
Karakterek meddő egymásra halmozása helyett, izgalmasabb ugyanis elvillanó pillantások és leplezetlen mozdulatok után kutatni a fülledt nyári feromonköd homályában.
A korlátozások nélkül látogatható, zsúfolt szórakozóhelyek, koncertek, az évszaknak megfelelő jóidőben élettől lüktető kerthelységek kiváló platformot szolgáltatnak az efféle programokhoz.
Azonban tizenkét év, részint igazolt távolmaradás után, igen megrázó tapasztalatokat kínál a régen látott vadászmezőkre való visszatérés.
Ugyan az introvertált személyiségtípusom, kiegészítve a mérsékelten impozáns fizikai megjelenéssel, predesztinált arra, hogy soha ne lehessek közös halmazban az igazi alfahímekkel,
de, ha épp nem is voltam Don Juanba oltott Casanovák és válogatott csúcsragadozók hibridje, azért úgy emlékszem, nem volt különösebb okom a panaszra.
Az a súlyos esztendőkben mérhető, erős rándulás azonban, ami a testemet a rendelkezésre álló szavatossági időskálán jelentősen előremozdította, és kíméletlenül beárazott, teljesen átformálta azon körülményeket, amikkel eddig úgy-ahogy képes voltam kalkulálni, szóval most csak mereven pislogok, mint a gyorsforgalmira tévedt üreginyúl a reflektorok fényében és be kell lássam, hogy ilyen kurva tanácstalannak még nem éreztem magam az eddigi pályafutásom során.
Mivel a mentális állapotom egyelőre még távol van a menthetetlen félkegyelmű kategóriától, így nyilván nem ért óriás meglepetésként, hogy a legimpozánsabb vadakat már gondosan kipucolták a szavannákról, valamint az sem, hogy nyilván “új rablói vannak a nyárnak” akikkel semmilyen téren nem versenyezhetek.
Mégis, szinte a nagyképűséggel határos optimizmussal, valahogy azt képzeltem magamról, hogy a régi fényemből valami halovány, koszlott csillogás mégis megmaradhatott, és van itt még annyi lendület, ami ha nem is vetít előre legendás diadalokat, de egy átlagos, öreg húsevő, szolid fennmaradásához azért elegendő lehet.
Ezen csalfa várakozásoknak megfelelően, sajnos döbbenten kellett észrevegyem, hogy nem hogy, csak az áhított “életerős példányok futnak el előlem könnyedén, de a gyenge, beteg, degenerált egyedeket sem érem már utol”.
Minden elszalasztott “prédával” gyengébb és gyengébb leszek, de a büszkeségem feslett maradéka egyelőre még eltántorít a direkt dögevővé válástól, ami az eddigi tapasztalatok fényében úgy tűnik a koplalás mellett az egyedüli osztályrésze lehet a kiérdemesült, fogatlan ragadozóknak…
Nem tudom miért lehet ez, de a korosztályom általam látható női oldala valahogy egy elfekvő hangulatát idézi fel bennem. (Akár dögkutat is írhattam volna, de az sokkal inkább a penetráns bűzzel és rothadással asszociálható, ami a fizikai degradálódást domborítaná ki a dologból, holott pont nem arról akarok beszélni.)
Félreértés ne essék, mivel első kézből való, közvetlen tapasztalattal rendelkezem felőle, így tökéletesen tisztában vagyok vele, mit művel Kronosz az ember szánalmasan romlandó testével, de ez esetben a “gerontológia tárgyainak” pont nem a felszínen mutatkozó, esztétikai minőségeinek sajnálatos metamorfózisáról van szó.
Ahhoz talán hozzá lehet szokni, ha elvonatkoztatok kicsit, és ahogy képes vagyok gyönyörködni a korrodálódó fémek színes széthullásában, vagy a magukra hagyott épületfalak egyre szélesedő repedései mögött duzadó entrópiában, úgy a biológiai konstrukciók élvebomlásában is nyilván megtanulnám meglelni a világunkban mindenhol ott lüktető szépséget.
A nagyobb baj, a fejben való elmúlással van, az életről alkotott víziók kiszáradt pocsolyáinak helyén szikesedő terméketlen egyhangúsággal.
A “néniség” ugyanis elsősorban nem a löttyedő húson redőződő fonnyadt bőrbe mélyedő ráncok és a gravitációval vívott harcot feladó emlőkről szóló történet, hanem egy komplett mindset, ami a – menopauza settenkedő árnyával súlyosbítva – az életigenlés egyszerű mérséklődésétől, a lusta megszokásokba merevedésen át, egészen a csipketerítős porcelánnipgyűjtés szerű végstádium felé mutat, csak a megelőző “idősgenerációk” osztályrészéül jutott brazilteleregények Leonsióinak és Eszmeraldáinak kiszámítható kalandjai helyett, most inkább a Netflixen vagy egyéb hasonló tartalomszolgáltató platformon szikrázó másokélményeivel színezhetők ki az életlen életek.
Az pedig rémisztő, főleg egy olyan entitásnak, akinek romló izombörtöne belsejében még mindig inkább szaladni támadna kedve …
Mintha csak a szépségipar által olcsó kifestőkönyvként reanimált, hervadó burkokkal beszélgetnél, amikből már réges rég elpárolgott a valódi életesszencia. Csillogó külsőségek a kongó üresség leplezésére.
Hol a faszban vannak a fiatalkorom punklányai???
Nálam is komolyabban vették a Rn’R-t és még időben csatlakoztak a 27-esek klubjához, esetleg mostmár, inkább a szezonnak megfelelő divat szerinti kiskosztümben, penészzöld melírcsíkkal a frufrujukon, eltartott kisujjal kortyolják a flatwhitejukat valami posh, hipszter kávézó teraszán?
vagy csak eltakarják őket a békásmegyeri panelfalak, amik mögötti csirkeszárnyvég szagú konyhákban épp unokát szülnek a Kövérlacibácsinak?
Nemtudom, de nagyon elkellene ide belőlük pár…
Kölyökoromban mindig az idősebbek társaságát kerestem mert az intellektuális ébredésem számára kevésnek bizonyult a kortársaim szintje, ez szinte teljesen a fonákjára fordult, a velem egykorúak skatulyáiba sehogyansem férek bele, és őszintén szólva nem is igazán vágyom rá, hogy beleférjek,
a fiatalok meg, még úgy ahogy elbeszélgetnek egy ilyen tatának látszó fura boomerrel, de nyilvánvalóan semmi vonzót nem találnak benne…
Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, hogy a szervezetem senkiben nem ébreszt már intim vágyakat, ami persze érthető is, eljárt fölöttem az idő.
Az öregfiúk amatőr csapatának mérkőzéseiről pedig jobbára hiányoznak a szurkolók.
Sokáig azt gondoltam, hogy a fölnőtté válás egy csapda, rettentő szellemi elsivatagosodás, az elefántaltöltött óriáskígyók helyetti kalapotlátás szürke tudománya, ami idővel elkerülhetetlenül belerágja magát az ember életébe.
Még most is így vélekedem, ezért az efféle folyamatok részleges elkerülésére hajlamosító genetikus lottónyereményemet óriás ajándékként értelmeztem, a létezés gyermeki rácsodálkozással való megélése felszabadító, szinte konstans örömforrást jelentő állapot lehet, ami azonban előbb vagy utóbb mégiscsak megbosszulja magát, hisz a kelepce azért kelepce, hogy mindenképpen bezáruljon, és ha nem úgy, akkor így csapódik rád az ajtaja.
Ugyanis ha valamiért nem tudsz vagy éppenséggel csak nem akarsz résztvenni a felnőttek unalmas “komoly” világában, akkor menthetetlenül egyedül maradsz, a kispajtások ugyanis lassan, de biztosan elmaradoznak a homokozó mellől és előbb-utóbb, nem csak azon veszed észre magad, hogy már senki nem akar veled játszani, hanem, hogy egy csatlakozási felületeit vesztett csonka puzzle darabkaként, azon bizonyos két szék közötti padlófelületről pislogsz felfelé bután.
Amennyiben a fenotípusos kifejeződés alapú szelekció nem is kedvez nekem ezekben a szituációkban, legalább a még élőnek tűnő intellektusom hadrendbe állítható. Amivel, eleddig ugyan még nem sokra sikerült vinni, de egyelőre még bízom abban, – illetve próbálom, akár erőnek erejével is elhitetni magammal – hogy nem teljesen veszett fejsze nyele ez az egész és csupán a szerencse kerül el folyton, (Eddig csak épp rosszkor voltam rossz helyen, későn érkeztem vagy túl korán léptem olajra, esetleg pont a hátam mögött voltak, amikor a pont nem megfelelő leánytársaságokkal kokettáltam, vagy a retinámra vetülő képet elemző bizottság belebóbiskolt kicsit a hosszúra nyúló castingba, és szimplán csak szem elől tévesztette a kiválasztottat…)
és egyébként tele van a világ nőkkel, akiknek nem csak a szemöldökük saját, de az alatta izgő mozgó tekintetekben is lobog valami furcsa fény, amivel akár a rajzolt dobozok lukain keresztül is látják mikor alszik el a bárány, és nem csak a valóságtól meg a gilisztáktól, de még a magamfajta múlt századból ideszáradt rémektől is elfelejtenek irtózni…

Címke , , ,