önámítás címkéhez tartozó bejegyzések

Későbánat

Azt hiszem sürgősen és teljesen újra kell gondoljam az életemet és mindazon tevékenységek sorát amelyek folytatásával voltaképpen azonosítottam magam vagy legalábbis erős identitásképző erőt tulajdonítottam nekik.
Ezek a voltaképpen nagyon is személyes dolgok, egész nagy szeletét képzik annak, amit magamról gondolok és amikkel életem során jóformán teljesen eredménytelenül próbálkoztam.
Mindezek szépen példázzák, hogy milyen veszélyes lehet, ha az emberek kommunikációja nem teljesen őszinte és a közeli ismeretség, elfogultság, vagy konfrontációkerülés okán, a nyers vagy akár építő kritikát elhallgatva, inkább bíztat és dícsér, amivel a sikertelen és elismerésre szomjazó emberek amúgyis labilis egójában, olyan dolgokat erősíthet meg, amik idővel súlyozva hihetetlen torzulásokat és rendellenességeket okozhatnak és amivel egy komplett életút tehető teljesen elhibázottá.
Persze evvel messze nem az engem körbevevő, jótékonynak hitt buborékra szándékozom tolni a felelősséget, hisz ha valaki 43 éven keresztül nem képes észrevenni, hogy bizonyos állítások köszönőviszonyban sincsenek a valósággal akkor az leginkább a szellemi képességeiről fest merőben elkeserítő képet.
Senkinek nem volt mersze eddig elém állni, és azt mondani, hogy: – Hagyd már el ezt az alkotásnak csúfolt marhaságot és csinálj valami értelmeset az életeddel, mert lehet, hogy megtanítottak középszarul rajzolni vagy mintázni, de ez tudod édeskevés. A művészethez jóval több kell, mint amit te a hülye kis fejeddel képzelsz róla.
Például tudás, hogy igazán átadhass dolgokat, hogy, ami a kezed alól kikerül tényleg fel tudja kelteni és akár meg is tartani, egy vagy akár sok ember érdeklődését is, mert valós, érvényes jelentéstartalmat hordoz, nehezen dekódolható magánmitológiák kusza mellébeszélése helyett.
Meg persze az eredetiség és stílus, ami nem csupán felvett manír, hanem a gondolatiság vizuális leképződésének ereje, ami elválasztja az ocsút a búzától és képes megkülönböztetni a művészt a lelkes dilettánsok seregétől.
A dolgok, amiket hosszú ideje erőltetek valójában soha nem okoztak az elkészítésük felett érzett magánörömön kívül valós sikerélményt, hisz soha senki nem volt rájuk igazán kíváncsi, így nem is szólt senkihez.
Ezt megmutatták az érdektelenségbe fulladt kiállítások, ahol még az ingyen bor meg a pogácsa ígérete sem volt elég, hogy valaki is vegye a fáradtságot a meglátogatásukra. Ezek után, felpaprikázódva mégsem ott kerestem a baj forrását ahol van, hanem más irányt adva a létrehozó folyamatoknak, tovább ringattam magam abba a vágyálomba, hogy nem az egész miskulanciának a művelésével, hanem csak a hogyanjával van probléma.
A matematika sosem volt a kedvencem, pedig az egyik legőszintébb tudomány és ugyan bizonyos adatok statisztikai eloszlásából igen sok mindenre lehet következtetni, és adódhatnak furcsa kivételek, de azon dolgok zöméről, amelyek sárgák, totyognak és még hápognak is közben, jobbára be szokott bizonyosodni, hogy kacsák.
A munkáim nagyközönség elé tárásának legolcsóbb és egyik leghatékonyabb módja az interneten való közzététel, hisz ehhez jószerivel az egész világnak hozzáférése van, és a megtekintésük, a befogadótól nagyon kevés energia befektetését követeli meg.
Nem kell galériákba zarándoklással súlyos kalóriákat égetni, kitéve a szervezetet a külvilág mostoha szeszélyeinek, hosszas megnyitóbeszédeket végigunatkozni vagy táncolhatatlan tücsökzenét hallgatni, egzaltált művészekkel töltött mocskos műtermeket látogatni vagy nehéz fóliánsok polcról leemelésével fárasztó izommunkát végezni, csupán a virtuális térben való navigálás során naponta amúgy is milliószor gyakorolt ujjmozdulatot kellene a megfelelő irányban, ismételten végrehajtani.
Ennek a megjelenési formának jelentős előnye még, hogy minden egyes mozzanata nagyon pontosan lekövethető, és mivel az adatok, a rendszer eredményes működése és a mennél sikeresebb információterjesztés hatékonysága érdekében amúgy is gondos analízisnek vannak alávetve, így valós idejű, sebészi pontosságú képet kaphatnék az emberek reakcióiról, ha ugye lennének.
A reagálás elmaradása, mondjuk szinte ugyanolyan informatív tud lenni esetenként, legfőképpen akkor, ha a hiátus tényét olyan esetekkel vetjük össze, ahol a hiánynak a hiánya számszerűsíthető.

Nagyon kevés, szinte csak egy maroknyi emberrel van igazi személyes kontaktusom, igy a felőlük elhangzó dícséret, amit immár leginkább a személyemnek szóló szánalom, vagy az érzelmi támogatás kifejeződésének tudok csak felfogni, sokáig arra ösztönzött, hogy ne hagyjak fel az amúgyis leginkább autoterápiás célzattal művelt alkotásnak becézett tevékenységgel vagy a betűvetéssel.
Azonban, hogy mit hiszek magamról, az emberek mit mondanak nekem, és ez a kép mennyiben párhuzamos a valósággal, arra ebben az esetben elég könyörtelen válasszal szolgálnak a számok.
A gondos algoritmusok által rajzolt statisztikák nem hazudnak és amióta előfizettem, a blog költözés nélküli folytatását lehetővé tévő és némi plusz tárhelyet garantáló üzleti csomagra, a benne foglalt fejlettebb forgalmi analízist lehetővé tévő plug in-ek, elképesztő részletességgel lennének képesek elemezni az oldal nullához konvergáló nézettségét, percre pontos átlagot számíttathatok akár az egyes látogatók böngészési szokásairól is, hogy milyen ország, melyik régiójából, hányan, milyen sűrűn és meddig (nem) látogatják a site-ot.
Kettő blogot üzemeltetek, itt ezt, a szomorú kis naplóbejegyzésekkel és egy másikat, a grafikáimmal és fotóimmal. (Valójában van még három de azokt már megemlíteni sem érdemes.)
Immáron mindkettő, több mint tizenkét éve foglalja a helyet a WordPress szerverein és dacára a viszonylag sűrű és rendszeres kontentfeltöltésnek, ennyi idő alatt a két oldal közösen, mindössze 82 követőt tudhat magáénak 74/8-as megoszlással.
Vagyis, több, mint egy évtizednyi befektetett munka eredményeképpen a “művészeti oldalam”, nyolc, azaz nyolc érdeklődőt tudott összegyűjteni. ( Az igazi sírnivaló röhej az egészben, hogy ez a nyolc ember, valójában csak hat, mert az egyik közülük én vagyok, a másik meg a Byron, akivel eleinte közösen indítottuk a blogot. Annak ellenére, hogy ez a két fő mínusz, pont 25% százalékkal csökkenti a kimutatás eredményét, valaminek a negyede meg általában fontos szokott lenni, mégis annyira nevetséges, hogy szinte említésre sem méltó.)
Az megosztott munkáknak a közösségi oldalakról érkező visszajelzései is nullásak általában, sokszor azt hiszem, hogy valamiért megint inaktív az oldalam vagy netalán a posztjaim láthatóságát nem állítottam nyilvánosra, és ezért a csend, aztán véletlenül kirakok valami hevenyészett fotót egy sebtiben összebaszott vacsoráról és rögtön kiderül, hogy csak a nekem fontos dolgok teljesen érdektelenek mások számára, a bármirandomfosra meg jön a lájk mintha kötelező lenne.
Nem csak, hogy nem tudnék, de valójában ha lehetőségem lenne rá sem szeretnék versenyezni a nagymenő celebekkel, akik minden platformon több milliós rajongótáborral rendelkeznek, és bizony még a Nagymagyar nethuszárok sokszázezres nézettsége sem vonz.
Evvel az egésszel inkább arra kívánok rávilágítani, hogy van egy minimum, ami alatt az érdeklődés egyszerűen nem mérhető, és az emberek figyelmére való érdemesség hiánya valamiképpen kell, hogy korreláljon az érdeklődésre számot tartó dolgok minőségével, többek között azért, mert még a szélesebb ismerettségi köröm sem feltétlenül a kínai influenszerkislányok sminktanácsadós Tik-tokvideóinak a célcsoportja.
És ha azon emberek figyelmére sem számíthatok, akik elvileg ismernek, és sokuknak még rálátása is van az ilyen jellegű témákra, akkor nem csoda, hogy a fennmaradó pármilliárd entitás számára a közömbösnél is kevesebb vagyok.

Vagyis ha a rajzaim valóban jók lennének, akkor az embereknek lehet, hogy megérné a hüvelykujjuk apó mozdulatába fektetendő energiát a megtekintésükbe belefeccölni, ha az írásaim valamennyivel is érdekfeszítőbbek lennének, mint mondjuk a neten fellelhető kilencvenhárommilliomodik cukicicás videó valamelyike, akkor még az is előfordulhatna, hogy akár el is olvassák őket, vagy ha érnék valamit is, akkor talán nem lennék parlagon évek óta.
Egy légvárakban lézengő szerencsétlen lettem, akinek minden magáról alkotott elképzelése régóta fals, vagy legalábbis kurvára nem állja ki a valóság próbáját.
Negyvenhárom év konstans kudarc, és nem esett le a tantusz…
Nem túl léleksimogató rádöbbenni, főleg ennyi idő elteltével, hogy a “szobrászművész” akinek az elmúlt huszonöt événél épp ötvenszer érdekesebb egy sütőtökkrémleves, a “legalább használhatónak gondolt férfi”, akit három éve még messziről bottal sem piszkálnak meg a nők, a tízenkét éve blogoló és állítólag “ügyesen fogalmazó srác”, akinek az írásait kb. csak az anyja és az öccse olvassa, az a teljesítmény nem teljesítmény, vagyis pontosan a nullával egyenlő, ha épp nem kevesebb nála egy kicsivel.

Szóval a létezésem minden fontos területén véget kell vessek az önámításnak és valami kurva sebesen kitalálni, hogy azokon a tévedéseken kívül, amikről eddig elhitették velem és én is elhittem, hogy van hozzá tehetségem, de ezt az elmúlt harminc aktív év alatt sem sikerült számottevő bizonyítékokkal alátámasztani, mi lehet az a tevékenység, amit még így, a várható életidőm kétharmadának leszolgálásán túl is sikerre vihetek valahogyan.

Címke , , , ,