Második napja ülök szemben a nagy kijelzőmmel, és bámulom magam előtt a virtuális festővásznat.
A felület két napja üres, pedig ez egy olyan helyzet, amikor nem lehet kifogás.
Annyi szín van előttem, mintha egy méretes nagykereskedelmi művészellátó hálózat teljes árukészlete heverne körülöttem kifogyhatatlan tubusokban, mint Misi mókus örökkétermő fájának gyümölcsei.
A vászon méretének nem szabnak határt cincogó forintok, nem csörög a fülembe a világ, hogy ébredj, kelj, s szaladj, csinálj valami mást, rengeteg időm van, előttem a paripa, a fegyver, nagyobbat álmodhatok, mint ami kifér a seggemen. Mégis hallgat az a valami ott belül, aminek most üvöltenie kéne.
A másodpercmutató távolba meredő spirált esztergál a tudatomra, és egyre hangosabban hallom a csendet.
A múzsák kara máshol vendégszerepel, szabadságra ment, vagy csak szimplán megfulladtak a belőlem áradó tehetetlenség hagymázától.
Jönnie kéne, ilyenkor kellene igazán jönnie, hisz a rajzaimat is általában valami baj szokta kiszorítani belőlem. (A szép és boldog dolgok ábrázolására sosem fejlődött ki bennem az eszközkészlet.)
Ez a kritérium pedig maradéktalanul teljesülni látszik, hisz gondból most épp van elég raktáron.
Mégis kuss van belül, a fehér pixelek ugarának fénye körbeöleli a szemgolyómat és szinte megvakulok a mozdulatlan semmitől, az agytekervények közt dübörgő hengermalmokban őrlődő tudatom pőre tükörképének kellene megjelennie, kezeim mozdulatai nyomán, de nem történik semmi.
Nem lenne baj, ha ocsmány, aljas, brutális, obszcén, vagy csak értelmetlen mocsok folyna ki belőlem, csak folyna már.
Helyette a könnyeim folynak…
a belső vívódás vizuális kiventillálása szerves részét képezi az autoterápiámnak, amivel ugyan, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mégis igyekszem a felszín felett tartani a fejem.
Ez sem megy már.
A varázserőm utolsó szilánkjai is köddé olvadtak…
Normális estben túl sokat gondolkoznom sem kell, a fejem viszi magától a programot és az ujjaimban szorított toll, akár egy kezes nyomtató, papírra karcolja az üzenetet, aminek szerintem el kell “hangoznia”.
Most azonban, csak kusza, sistergő fehérzaj örvénylik bennem, mintha egy antenna nélküli tévékészülék rohangáló “hangyái” közül szeretném kiemelni azt az egyetlen szimpatikus, szürke pixelt, ami az előbb még ott volt…
A borotvaéles egyeneseim kuszákká vadulnak, a rajztudásom biztos kézmozdulatai helyén gyerekes kaparászás, a várt sodró lendület, a kövér gesztusok helyén egy kellemetlen telefonbeszélgetés közbeni automatikus firkálás felületessége terpeszkedik.
A tapasztalatok, élmények, vizuális lenyomatok által ébresztett érzések sokaságából gondosan megszerkesztett koncepciók, amiket előzőleg konstruáltam, ebben a megvilágításban, olcsó, celluxal összerótt, szakkörös papírdíszleteknek tűnnek, dilettáns, béna, megmosolyogni való próbálkozásoknak, mintha soha nem foglalkoztam volna ezt megelőzően komoly dolgokkal…
Úgy tűnik, valójában nincsen mondanivalóm a világnak a saját nyomoromon kívül, abból meg van mindenkinek saját háztáji.
Mi végre akkor az egész?
TÚLOLDAL 