Hosszú ideje nem volt kedvem írni.
Semmitse.
Pedig, elvétve azért akadnak említésre méltó események, csak most nem igazán vagyok olyan állapotban, hogy könnyű legyen lehámoznom az agyam által az életemre okádott hányásköpenyt a körülöttem előforduló kedves finomságokról, és egyre inkább elegem van abból, hogy ez a blog egy nagyerejű panaszáradattá vált – persze a fikázágatás meg hobbyelégedetlenkedés sajnos része a habitusomnak, amitől minden igyekezetem ellenére sem igazán sikerül megszabadulni – de az elmúlt időszakban folyton olyan dolgok sorjáztak egymásra, amitől ha épp nem az ideg basz szét, akkor csak igazán szomorú leszek.
Erről meg még írni se jó!
Hiába is tudom, hogy ez a rossz kör ugyanúgy része a sztorimnak, és általánan benne is van a remegés a kezemben, hogy az ujjaimmal belekiabáljam a klaviatúrába az összes bonyodalmat, de egyszerűen csak nem akarom naplózni ezeket a pocsék időket.
Elég volt!
Kortyolni akarok végre a pohárnak a másik feléből, abból a félből, ami egészen tele van, ahelyett, hogy az üres részében tátogok, mint a hajóra vont hálóban vergődő halak.
De facto, elhinni, hogy a pohár bármilyennek is tűnik, valójában mindig tele van.
Valami vidámat írni.
Tényleg vidámat, nem olyat, amiben kínomban röhögök, azon, hogy ismét kudarcbafulladt egy önmagam felvidítása tett kísérlet.
Kutatok az elmém wurlitzerében valami jó szám után, amit ha felteszek, akkor megint érezni kezdem, hogy élek, de tele van rossz lemezzel…
Ilyenek kattogtak az agytekervényeim között…
Aztán végre jött valami.
Valami, ami nagy sokára megint elbűvölt, ami váratlanul belibbent a képbe, szelíden elzárta a szarvezetéket egy pillanatra, és könnyedén érdemessé lett egy VIP vitrinhelyre az emlékezet kiállítótermében…
A szürkületbe hajló késő délután különösen nyugodtnak mutatkozott.
A hosszú ideje dühöngő kalima, – ami elszánt vehemenciával csavarja ki, nem csak a vizet, de az életerőt is az emberből – mintha némiképp kifulladt volna a nagy erőlködésben.
Az olvasztókemencék perzselő fuvallatát idéző légmozgás ellankadt, nyomában a hullámok is kisimultak, feszes higanyos reflexióval bevonva az öböl felszínét.
A látóhatárt elhomályosító porfüggöny szövete is megritkult.
Ugyan a Tenerifei masszívum körvonalait és Mogán sziklacsizmáját még eltakarta, de a fejem felett mintha egészen felfeslett volna, és még a bágyadt naplemente beteljesedése előtt megjelentek az első csillagok.
Az est megenyhült levegőjéből kicsapódó pára, nyirkos barna nyákká oldotta, a már hetek óta a szikkadt, öreg csontok szárazságával tüzelő fedélzet felületére keményedett szaharát.
A nedvesség mégis új árnyalatot csempészett a fojtogató atmoszférába, valami frisset, vagy a döglesztő forróság után legalábbis, valami ahhoz hasonlót.
Lehetett mondjuk érezni, hogy ez csak valami hatásszünet, egy kis megtorpanás az újabb roham előtt, ugyanis ha a Kalima végleg elkotródik, akkor egészen megváltozik a levegő, valamint a tényleges végjátékot, mindig szitáló, saras permetezés kíséri, ami egyenlőre még láthatóan elmaradt.
Mindenesetre, ez a kis “csill” még a maga ideiglenességében is kész felüdülésként ért.
Az estét azonban nem is a időjárás viszontagságainak viszonylagos csendje, hanem egy kis elektromos meglepetés, illetve annak a folyományai koronázták meg.
Épp azon morfondíroztam, hogy mikor fog eljutni a csacsók ingerküszöbéig, a hosszú hullámtörő móló közvilágításában uralkodó káosz.
A Nyugati végében csak a kikötőbejárat zöld jelzése villog, a hozzá legközelebb eső két villanyoszlop, még a szilveszterkor felgyújtott menekülthajók lángjaitól olvadt el, elfeküdt kormos műgyantatestük, óriási, elhamvadt gyufaszálakként hevert ott hónapokig.
A soronkövetkező pózna, is kaphatott a forróságból, mert az meg, a rendeltetésszerű irányba való fényszórás, vagyis a móló betonjának kivilágítása helyett, direkt a retinámat égeti.
Közvetlen szomszédja, rózsaszínbe hajló derengéssel perceg kicsit, véletlenszerűen beiktatott pulzáló erősödésekkel. Mellette, – pár foghíjjal ugyan – néhány, úgy-ahogy normálisan imitálja a működést, csak az árnyalatukban van némi kuszaság, míg a középen posztoló páros, mintha furcsa morzejeleket pislogna, az egyik kiszámíthatóan ismétli az üzenetet, míg a testvérének kódsora kicsit lazább, leginkább egy szikratávírón előadott szabadverszerűségnek tűnik.
Így ketten, egész helyre kis diszkót csinálnak az alattuk parkoló mentőnaszád dolgozói számára.
Idáig jutottam a szokásos későalkonyati bámészkodással, a mólón zajló élet, szinte minden este végigfuttatott “ellenőrzésében”, mikor egy pillanatra világosabb lett minden, és a még működő lámpákból kettő, hangos pukkanással és némi szikraesőtől kísérve, örök álomra szenderüt.
Látványos kilépőjükkel remeül felvezetve az egész falut megvakító áramszünetet.
A partra irányuló reflektorok fémkalitkáiban még bágyadtan izottak kicsit a szódiumlámpák ampullái, de csak egy pillanatig, akár egy távolban derengő cigarettaparázs.
Mikor a szemem hozzáidomult a sötétséghez és eltünt a látóidegbe sült vibráló sziluettek káprázata is, akkor sújtott tarkón igazán a felismerés, hogy az öbölben, még a jelenleg zárvatartó szálodák villanyorgiája nélkül is milyen hatalmas a fényszennyezés.
Portro rico pislákolása ugyan átderengett a homokködön, mégis, szinte villámként hasított az éjszakai nyugalomba, a védmű betonfalának takarásából feltűnő halászhajó, amint a kikötő koromszín csatornájába, a hosszú évek látható rutinjával és persze teljes sebességgel kormányozta be a kapitány.
A szokásos kivilágításban alig tűnik fel a hajóforgalom, de így nem lehetett nem észrevenni, a kellemes feketeségbe belenyilaló optikai tolakodást.
Forduló fénykévéi végigsimították a lustán mozgolódó vízfelületet, vakuként villantva fel a partmenti kövek előtt veszteglő csónakok rozsdamentes alkatrészeit.
A pontonok biztonságát óvó sziklarakás mögött, a halkuló pöfögéssel vegyes “regeton” taktusokkal együtt enyészett el a hirtelen támadt fényesség is, és újra az égboltra kigördülő csillagszőnyeg vette át a fővilágosító szerepét.
A horizonton ugyan hagyott sfumatos árnyalatokat a por, de felettem, a hold és reflektorok nélküli éjben, még a tejút távoli napjainak szikrázása is tisztán kirajzolódott.
A sebesen elhaladó halászbárka farhullámainak billegése ekkor érte utól Albatrost, és a domborulatok által megfeszített horgonylánc lódulására, türkisz izzással válaszolt az óceán.
Rég nem érzett izgalom kerített hatalmába, ahogy beérett a sötétség ajándéka, és látni engedte a csodát, amint a biolumineszcens planktonok kémiai lámpásai táncra perdülnek a vízfelszínbe nyomódó hajótest által keltett áramlatok ritmusára.
Kisfiúk izgatottságával, vetettem hasra magam a hajóorrban, hogy jobban szemügyre vehessem a műsort, a két világ határán tükröződő csillagok fodrozódása alatt.
Az éjben mindíg megelevenednek a nagy víz lidércei, de ezt a varázslatot rendre elfedi előlem a civilizációnk kisugárzása, és hiába van a tudatomban a jelenség folytonos jelenléte, mindig megbabonáz, mikor a körülmények lehetőséget teremtenek rá, hogy újra és újra rácsodálkozzam.
Egészen kiment a fejemből, hogy akár testközelből is megtapasztalható ez az álomszerűség, ezért eleinte csak a korlát alatt hasalva bámészkodtam, és a csákjával hadonásztam a vízben, világító rajzokká ingerelve a dinoflagellánsok mirriádjait.
Szerencsére még idejében eszembe jutott, hogy az Atlantico éjnek idején is a barátom.
Szóval gyorsan maszkot ragadtam és beugrottam az öböl fekete olajába, a tündöklő kis parányok közé, ahol minden mozdulatodtól varázslónak érezheted magad, mintha a tested rezdüléseivel galaxisokat kavargatnál magad körül.
A vízfelszín alól, az égre tekintve összemixelni a kozmosz irdatlan fúziós erőműveinek poklából idevánszorgó fotonokat, az apró lények luciferinjének reakciójából származókkal, pillanatok alatt elfeledteti velem, a makro és mikrovilág közé ékelődő, “kipukkadólámpás” okosmajommivoltunk suta nyűgjeit.
Érzékeny apróság ez csupán, mégis olyan hatalmas ereje van, hogy még a depresszió sűrűn gomolygó hagymázából is képes kirántani a beteg elmémet és egy időre semmiséggé oldani a nyomást, ami rendre kitakarja előlem az életem egyszerű de nagyszerű szépségeit.
Ilyenkor megszűnök problémás Homo sapiensnek lenni és átalakulok valami hidrofil izévé, ami könnyedén elegyedik az óceán liliputi stoboszkópjainak áradatával.
Segít benne a hűvös, sós vízben lebegés súlytalansága is, de a vibráló pontok tündöklése, a test könnyűségével együtt, annyira földöntúlivá teszik az érzést, hogy sosem akarod abbahagyni.
Újra és újra alámerülsz, átszellemülten bámulva az uszony lendületes csapásai nyomán megelevenedő csillagjátékot, az ujjaid között áramló víz hihetetlen szikrázását, a fénnyel festett dinamika tüneményeit.
Nem tudom mennyit lubickolhattam önfeledten forogva az egysejtű kispajtások felvillanó enzimjeinek Las Vegasában, de nem igazán akaródzott visszatérni a saját elemembe.
Kiváltképp, hogy a buborékgyűrűvetés napközben elsajátított mozdulatainak eredményét, az éjszaka pöttöm kis vízi tüzijátékai, merőben más szintre emelik…
Míg világosban, az örvénycsapdába esett gázkeverék, fémes tükörfelületének irizálásával nyűgöz le, addig éjszaka, a pörgés által beszippentott apró Pyrocystis fusiformis-ok, szabályosan körberagyogják az imbolygó tóruszok meglepő mértaniságát, és a légkarikák már önmagában is impozáns kis tengeri bűvésztrükkjét eleven mágiává színezik.
Végletekig fokozva a tevékenység gyakorlása által előidézett, amúgy is elég inzenzív szuperhősfeeling faktort.
Leírhatatlan élmény ez, amit felesleges is lenne további szavakkal ecsetelni…
A mulatságnak végül a szervezet drasztikus hővesztése vetett véget.
A remegés kerülgette az izmaimat már egy ideje, de az elragadó látvány folyton visszaűzött a mélybe és az ott tenyésző ámulatba, azonban a hipotermia kérlelhetetlenségével csak egy ideig képes dacolni a szervezet.
Vacogó szivaccsá ázva próbáltam a testhőmérsékletem helyreállítására felhasználni a kempingzuhanyzsákomban lötyögő mosdóvíz nappal learatott melegének maradványlangyosságát, és kocogó fogakkal merültem a fölém feszülő csillagpaplan igéző mozdulatlanságába.
Ugyan, ezt a könnyed idillt is rövidesen szilánkokra törte az áramszolgáltatás visszatérését jelző mesterséges fénycunami, ami sajnos nem csak a látóidegeimet érte közelről leadott sörétespuska lövésként, de a Vénusz és a Szíriusz kivételével az egész égi kompániát visszazavarta a vokálba…
Persze semmisem tarthat örökké, de azért szívből köszönöm kedves természet, hogy nem hagysz magamra és, hogy a farzsebedből bármikor előrántható mirákulumok sorával, mindíg gondoskodsz a koponyámban növekvő fránya entrópia tiszta lelkesedéssé való áttranszformálásáról.
TÚLOLDAL 