művészet címkéhez tartozó bejegyzések

Izzó acél, húsbavágó döntéssel

A karanténban töltött ünnepek sivársága után úgy éreztem, valahogyan meg kell ajándékoznom magam.
Legalább a kimaradt karácsony, privát kis megnemlepetésével.
A bennem eltemetett, de magát egyre inkább a felszínre kaparó fémszobrász, már amúgy is nagyon régóta vágyott egy profi, TIG hegesztő inverterre…
Ehhez a melóhoz, amin épp dolgozunk, amúgy is elengedhetetlen volt egy jó precíziós fémvarrómasina, úgyhogy adta magát a dolog.
Beleöltem az összes megtakarított pénzem, jó cucc! ( Ennyiért mondjuk illik is annak lennie.)
Kétszáz Amper, egyenáram, váltóáram, védőgáz, plazmavágás, mindez a német ipar produktumaitól elvárható minőségben, vagyis minden, amire egy magamfajta szobrászembernek, ebben a léptékben, ilyen téren szüksége lehet.
Valamint úgy tűnik, ez a beruházás egy kicsit túl is mutat egy szimpla szerszámvásárláson, hiszen amolyan lezárása is valaminek.
Valaminek, ami egy egész éven keresztül nem hagyott nyugton, álmatlan éjszakák tétova halmain keresztül gyötört, fojtogatott, és az ébrenléti agykapacitásom jelentős részét bitorolva, a vokálba zavart önmagán kívül szinte mindent, vagyis a nehéz döntéshelyzetnek, hogy mit is kezdjek a hanyatló életkém maradékával.
Furcsának hangozhat, hogy miképp kapcsolódik a fémek összeolvasztására való alkalmassá válás tárgyi kritériuma, a komolyabb éltúti elágazásoknál való irányválasztásához, de ez számomra amolyan szimbólum (Az átlag szimbólumoktól, mondjuk ritkán tudod Héphaisztosznak érezni magad, és jobbára alkalmatlanok a periódusos rendszerben, a Bór-Asztácium tengelytől balra elhelyezkedő elemek egybemelegítésére, ezért persze ez egy náluknál lényegesen praktikusabbnak mondható darab…) mégpedig a MARADÁSÉ, a szikár, tárgymentes, csak a legszükségesebbet birtokló, bármikorelindulhatok készültségnek a vállamról való lehelyezéséé.
Persze nem kötelező érvényű, de mégis egy állásfoglalás amellett, hogy ezúttal nem menekülök el, hanem beleállok, itt, ezen a szar helyen, újra, a lassacskán feledésbe merülő és reálisan nézve totál kilátástalan, így nem sok reménnyel kecsegtető alkotói szerepembe.
Elképesztően csábít a világ, a mozgás, a szüntelen újdonságtapasztalás színes ígérete, az ismeretlen tájak, kultúrák kihívása, a nem kötődés vándorcigány szabadsága, mégis megpróbálnom, itt, helyben, mégegyszer, ha minden ellene szól akkor is!
Ennyivel tartozom magamnak és az eddigi életem kétharmadának, ami jobbára ennek fényében telt.
Annak ellenére is, hogy a körülmények terén lényegesen rosszabb feltételekkel indulok, mint amikor még kvázifiatalemberként, a művészetből való egzisztálás honi lehetetlensége dühből csapatta rá az ajtót erre a késztetésre.
Az egykori óriás műterem helyett, most egy apró sarok, a valaha volt széles infrastruktúra helyett pedig csak a puszta agyam. (Illetve, immáron egy helyre kis hegesztőapparát.)
A süldőkor lendülete helyett lomha bizonytalanság, a hit helyén csalódott kiábrándulás, a sikerek helyén porlepte csend, az alkotás nélkül telt évtized okán, az érvényesülés terén behozhatatlan lemaradás, a hajdan volt emocionális hátország támogatása helyén, pedig az ismeretlenbe lőtt űrszondák kristálymagánya, de mégis így döntöttem.
Ki kell derüljön, tényleg jó vagyok-e arra, amire olyan nagy vehemenciával herdáltam el a fiatalságomat.
Lehet, hogy rusnyán elátkozom még a percet mikor megérett az agyamban az elhatározás, de úgy néz ki, ennek most így kell történnie…

(Ha meg, tervemet ismét kudarc koronázná, vagy nem bírnám tovább, esetleg meggondolnám magam, akkor egyenlőre még megvannak a végtagjaim az innenelkotródáshoz, és a masina is ér annyit, hogy fussa belőle repülőjegyre…)

Címke , , , , , , , , ,

pee on the wall

Egészen vicces dolgot álmodtam…

Az egész vízió atmoszférája emlékeztetett a népszerű hollywoodi disztópiák hangulatára, kicsit sötét ködös, poros, színtelen sfumatós, a fények mintha mesterségesek lettek volna, de nem lehetett konkrétan eldönteni, hogy egy felhős hajnal, szürke alkonyat vagy borús nappal.

Egy hosszú utcát lehetett látni, a házfalak mind horizontálisan mind vertikálisan végeláthatatlanul folytatódtak. Az egy hosszú utat szegélyező toronyháztelep oldala kaotikusan változatosnak mutatkozott, ódon küklopsz falak, idő rágta sziklákból rakva, málló vakolatuk alól rozoga vörös téglákat villantó óriás tűzfalak, hindu templomokat megszégyenítő faragásoktól hemzsegők, szürke betonpanelekből építettek, deszkákból és bádoglemezekből összeróttak, modern plázák fényesre polírozott drága gránitburkolatai, hi –tech, krómtól szikrázó fullüveg függönyfalak. Mindez kirakatokkal, mindenféle ablakok és egyéb nyílászárók ezreivel teletűzdelve. Civilizációnk épített alkotásainak egész tárháza egy darab végtelen sugárútra koncentrálva, véletlenszerűen, mindenféle rendezőelvet nélkülöző módon egymásra halmozva és ízléstelenül eltúlozva.

Ez még önmagában nem is olyan érdekes, ha valakit esetleg nem mozgat meg az építészet története, semmi szürreálisat nem talál egy ilyen álom képeiben. A valódi furcsaság az utcát benépesítők viselkedésében volt fellelhető. A teljes spektrumú eklektikát felvonultató falak tövében emberek tömegei álltak, rendezett sorban, és egymással versenyezve próbáltak minél magasabbra hugyozni. (Az emberfia úgy gondolná, hogy az ilyesmi bizony egy férfias sport, de nők is képviseltették magukat szépszerivel, különféle bizarrabbnál bizarrabb eszközt és megoldást alkalmazva.)

Voltak szemmel láthatóan zöldfülűek, akik a mellettük vizelőkkel mit sem törődve, csupán hólyagból próbáltak a legjobbak lenni. Mások téglahalmokra, kukákra, rozoga létrákra kapaszkodva, villanypóznákra mászva, vagy épp egymás nyakába állva igyekeztek felülmúlni a többit.

Egyesek, a tehetősebbnek látszók, csillogó állványok tetejéről, darus kocsik kosarából pisáltak a falakra, őket és szórványosan persze a többit is, az ablakok nyílásaiból lógók, franciaerkélyeken nézelődők és balkonokon zsúfolódók üdvrivalgása és tapsa kísérte. A vizelettől tocsogó járdákon megszállott tekintetű „versenyzők” vedeltek furcsa palackokból, meghatározhatatlan színű löttyöket, sokat, gyorsan és mohón kortyolva, vártak, hogy a falak közelbe jussanak és ők is megmutathassák…

Voltak közöttük kivételesek, ők érezhetően másfélék voltak.

Nem közösködtek a többiekkel, tompa őrület csillogott a szemeikben, arcukon mégis kimért nyugalom ült, hatalmasra dagadt testüket megfontoltan apró slukkokkal növelték még nagyobbra. Mikor elérkezettnek látták az időt, nemi szervüket a föld felé fordítva, hihetetlen nyomású húgy sugár oszlopon rakétaként emelkedtek a magasba, messze a többi falnedvesítő fölé. Mikor apadni kezdett a tolóerő, kiürült, leeresztett luftballonszerű testük lebernyegeit ernyőként kifeszítve siklottak körbe-körbe a felszálló meleg vizelettermikeken. A fent lebegők már nem problémáztak az utcafronton tülekedők forgatagán, a hólyagjukban maradt súlyos cseppek ebből a magasságból már olyan hangosan csattantak a kövezeten vagy a kusza épületek falfelületén, hogy minden bámészkodó tekintetét magukra vonzották. A figyelem középpontjába kerülésben az is segítségükre volt, hogy az időközben beláthatóvá vált háztetőkről, finom ízléssel válogatott, sötét öltönyökbe bújt figurák nagyteljesítményű reflektorokkal világították meg őket. Az erős fényforrásokkal esetenként az alant tevékenykedők egyik-másikát is becélozták, majd drótköteleket leengedve, daruval a tetők fölé emelték őket. A hamuszín égen vitorlázók és a sodronyokon lengedezők, húgyfoltos, bizarr élő fényreklámokként lebegtek csendben a fénypászmák kereszttüzében.

Az utcára szürke gránitzúzalékot hordó bonsai-dömper hangos pöfögése sajnos előbb felriasztott, mint, hogy az álomból kiderült volna kik is a sötét ruhás pisiügynökök és miféle céllal művelik mindazt, amit tesznek. Mindenesetre arra gyanakszom, hogy a beteg agyam, valószínűleg az elalvás előtti elmélkedésemet formálta torz vízióvá, ami történetesen a művészetnek becézett „intézmény”  hierarchikus struktúrája körül forgolódott…

C’est la vie

Címke , , ,