meló címkéhez tartozó bejegyzések

Az idő ura

Egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszercsak felmondtam a munkahelyemen. (Na jó, a hirtelen ötlet valójában egy igen hosszas belső erjedésnek a végterméke.) Novemberben még azt hittem, hogy egy kreatív stúdióhoz szegődök dolgozni, de időközben kiderült, hogy ez inkább egy lélektelen gyár, ahol az alkalmazott szobrászművészek tehetségét és szakmai tudását aljasul kihasználva, futószalagon állítják elő a túlárazott semmi művészetét.
Másrészt arra is rá kellett döbbenjek, hogy a ki nem elégített bérigényemnek megfelelő összeget, ami a felvételemkor túlságosan “nyugateurópainak” lett titulálva, azt az én munkám elismerése helyett, szemrebbenés nélkül kifizetik egy random szakmunkásért, ha esetleg úgy hozza a szükség.
Ugyan a kapitalista berendezkedésű társadalmakban bevett módszer a munkaerő megbecsülését pénzbeli juttatásban kifejezni, de számos egyéb módja is van az emberszámba vevés kinyilvánításának, ennek ékes példája mondjuk, ha nem dolgoztatod a proletárt télvíz idején szigeteletlen csarnokokban, ahol előbb szerelik fel a melósfigyelő kamerarendszert, mint a fűtést, vagy ha az elvégzett munkáját nem bontatod vissza vele háromszor-négyszer, csak mert olyan dolgok amiknek a tervezési szakaszban kellett volna kikristályosodniuk, csak a késztermék befejezése előtt pár nappal jutnak eszedbe.
Másrészt a telefaszméter kijelzőjének mutatója is a piros tartományba lendült, a prioritások kiadós összekeverése okán, mert amíg az olyan dolgok pökhendi nemtörődömséggel bármikor átmennek a szűrőn, mint például, hogy egy százmilliós plasztika statikai tartását biztosító váz, már a tervezőasztalon is kilóg a szoborból, de jólesz az úgy, a srácok majd úgyis megoldják valahogy, vagy a nyolc tonnás függesztett instaláció rögzítésére hegesztett keret véletlenül hat(!) méterrel kisebb lesz a szükségesnél ( Eltöprengtem azon, hogy míg a fémipar mikronnyi, a faipar milliméteres tűrésekkel dolgozik, akkor vajon melyik lehet az emberi tevékenységeknek az a területe, ahol a hatszáz centis difi az bőven belefér, és arra jutottam, hogy esetleg a mezőgazdaság, de ha egy parcella enyivel hosszabb vagy rövidebb, még ott is tonnában mérhető termelési különbségek lehetnek, ezért talán a terraformálás az, ami elviselhet ilyen mértékű tévedéseket. Megfelelő menyiségű jóindulattal mondjuk azt is lehet nagyléptékű szobrászatnak nevezni. Landart wazze.)
De nekem egy ispánná emelt, nagyranőtt lakatos, trágár üvöltözését kell hallgatnom, ha öt perccel később érek vissza az ebédszünetből.

És ez csak a szakmai része az elvi és morális dolgokat még nem is érintettem…
Mindegy, ebből ennyi egyébként is éppen több volt a soknál, arra kiválló volt azonban, hogy újfent megtapasztaljam a magyar “művészeti elit” élet kontraszelektált támogatásának a hihetetlen abszurditását. Valószínűleg a fejlett igazságérzetem nem is hagyta volna, hogy túl sokáig húzzam ezen a helyen.
Mindenesetre a legjobb döntésem volt ez, mióta ideevett a fene.
Alig tudom szavakba önteni mennyire jól érzem magam, hogy nem kell többet csepelen szopódnom, a nyálelválasztás intenzív megindulása nélkül tudok tükörbenézni és újra a saját időm ura vagyok.

Címke , , ,

Csepel

Kicsit elhanyagoltam a blogot, bár mentségemre legyen, hogy egy ideje elnyeltek Csepel legmélyebb bugyrai, vagyis belekényszerültem a városi emberek sztenderd hétköznapi rutinjaiba. Akinek a bugyrokról esetleg a pokol jutna eszébe, az külön viccesnek találhatja azt a kis áthallást, miszerint, a ***** ********* korlátolt felelősségű társasághoz szegődtem kulimunkásnak, ha úgy tetszik bérszobrásznak vagy hangzatos kifejezéssel élve művészeti kivitelezőnek.
Bár leszámítva azt az apróságot, hogy pirkadat előtt járok be, és napszállta után végzek, ezért nem igazán találkozom természetes fénnyel, (A javasolt fogyasztási idő letelte után, kakaóvaj által kivert testű, olcsó tejbevonómasszából öntött csokimikulások, világosbarna árnyalatát, amit tíz évig a bőrömön viseltem, mostanára felváltotta, a fátyolos felhám alatt felderengő vénák begeges tónusa, vagyis a vízbefúlt albínók kékesfehérje. Mondjuk ehhez nem sok köze van a melónak, hisz enélkül is súlyos ruharétegek alá kéne rejtőzzek, a nullaalapú grafikonon nehezen ábrázolható celsiuszfok eloszlás okán, ráadásul a csillagunk sem nagyon bújik ki a hamuszín felhőpaplan alól, szóval a melanin ígyis-úgyis bomlik bennem, ha korán kelek ha nem. Ahogy a fák is elveszítik nyári díszeiket, az én szemem harsogó zöldje is, a téli esők után visszamaradó, saras pocsolyákban tükröződő, szürkéskoszos ég színére fakult, ezt csak azért bánom, mert ez volt az egyetlen dolog, amit szerettem a tükörből visszapislogó képben, de úgy fest ez is velejárója ennek a hullámvölgynek.) nem nagyon lehet okom panaszra. Fedél van a fejem felett és van melóm, ezek pedig egész nagy szónak számítanak ebben a szisztematikusan tönkrebaszott világban.

Amióta a munkábajárást kénytelen vagyok a korahajnali órákra időzíteni, úgy érzem magam, mintha valaki más LSD-trippjét élném.

A hajón jóformán mindíg keltem a nappal, nem csupán azért mert szerettem a pitymallat fényjátékát és így a reggeli úszás alkalmával még elcsíphettem, ahogy a vízalatti lények éjszakai műszakja visszavonul és átengedi a helyet a nappal aktív entitások tömegének, de elejét vehettem a kellemetlen ébredésnek, amit az afrikai nap hevétől kemencévé változó kabin hőmérséklete mérhet az emberre.
Hát itt legalább, fikarcnyit sem kell tartanom attól, hogy a meleg fog kiverni az ágyból.
Ráadásul a sziget földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a hajnal, mint olyan, sokkal később kopogtatott be az ember álmaiba, mint itt a Kárpátmedencében. Ezért evvel a munkával kicsit meg kellett erőszakolnom a bioritmusomat, és a kényelmesen tik-takkoló biológiai órámat egy hangosan csörgő-zörgő csatavekkerre cserélni.
Amióta magyarországra érkeztem, borzasztó szarul alszom, csak rángatózva forgolódok egész éjjel, mint egy szénkefés villanymotor. (Először azt hittem, a bárka bölcsőringás szerű imbolygását hiányolja az idegrendszerem, de ezt a magyarázatot a harminc napon túl sem gyógyuló inszomnia után kénytelen voltam elvetni, hisz ennyi idő alatt elviekben mindenhez hozzá lehetne idomulni.)
Ez kombinálva avval a ténnyel, miszerint az éjjeli bagolyság negyvenéves rutinját viszonylag nehéz kigyomlálni, vagyis éjfél előtt akkor sem tudnék aludni, ha fegyverrel kényszerítenének, cserébe háromnegyed ötkor kelek, így még ideális szundítási körūlmények esetén sem lenne túl sok alakalom pihentetni a recsegő porhüvelyemet.
Mivel az adaptáció, így az ötven felé már nem megy olyan villámgyorsan, mint a fiatal szervezetek esetében, ezért a hajnali kelés, a beinjektált jelentős koffeinmenyiség ellenére is csak részleges eredménnyel jár és a percepció sokáig megreked a valóság és az álmok látomásos birodalma közti senkiföldje káprázatingoványában.
Az asszociációk, amik az ébrenlét óráiban csak amolyan gomolygó gondolatvattacukor szövedékek formájában lüktetnek a koponyaűrben, ebben a furcsa féléber állapotban filmvetítészerű, színes-szagos víziókkal egészítik ki az érzékszervek idegpályáiról befutó ingerek áradatát.
Tulajdonképpen egész ütős videoklippeket hegeszt a félig alvó agy, a kül és belvilág határmezsgyéjére.

Már amikor hű reggeli harcostársam és fegyverhordozóm – valamint személyi trénerem – “Dr. Szarvasi”, forró belsejéből előharákolódó pár kortynyi barna nedűt felhörpintem ( Szarvasi szerint ez a mennyiség, egy helyett, négy személy kávéigényét volna hivatott kielégíteni.) elkezd zakatolni a vetítőgép. A konyhapult márványmintái a kezemre tekerednek és a szőnyeg rojtjai megnyúlva hajladoznak a lábaim irányába, mint az óceáni aljzat homokjának rejtekéből kifelé ágaskodó spagettiszerű angolnafélék
(Heteroconger hassi, avagy spotted garden eel, asszem nekik és még számos egyéb tengeri sorstársuknak, érdeklődés hiányában nem jutott magyar név.) serege próbál az ágy, még meleg nyugalma felé visszairányítani, de mentőakciójuk nem jár sikerrel.
Jéghideg zuhannyal kísérlem meg letörölni a realitásra rakódó mentális szennyeződést, de egy használt dingókutyavesét sem ér…
Nemsokára már Arthur Dent vagyok és rögtön az ismert világom teljes megsemmisülése után, egy szoros vogon hónaljba csípődve vonszolódom egy sötét folyosón, hogy az űr fagyos hidegébe vessenek…
Különféle gyengébbnél gyengébb stratégiákkal próbálom feladatától eltántorítani a döngő léptű földönkívülit…

Az ellenállás értelmetlen!

Lassan vonódom le a felvonóval és ahogy a légzsilip ajtaja feltárul, kiszippant a kényszer a kozmosz lokális ürességébe. Újpalota telepi nihiljét jótékonyan borítja be a nedves feketeség, nincsenek emberek az utcán, háborítatlanul baktathatok, a forgalom híján csak rutinból váltakozó rendőrlámpák irányába.
A ködszitálás hűvös nyákja beül a kapucnim alá is, érzem, ahogy meglazítja a húst a csontjaimon, és homokot hint az ízületek delikát siklócsapágyainak felületére.
Kisvártatva elered a permetező eső, egyedül várok a végállomáson, illetve ahogy körbenézek azt veszem észre, hogy közvetlenül mellettem Totoro áll, a hatalmas, puha erdőszellem.
Dús szőrméjét vakargatja öles karmaival, biztos a sorházak mellett szaladó Szilas patakot szegélyező fák közül került ide.
Megosztanám vele az ernyőmet, ha lenne olyanom, de nincs túl sok időm ezen gondolkozni, mert már farol a fordítónál az expressz 133-as.
Narancsosan izzó kijelzői és fehér lámpái, sárga fénykévéket vető szemekké olvadnak össze, tizenkét lábán beugrálva felkapja mellőlem a bolyhos animefigurát és elviharzik, csupán a hátára kötött egerek pirosan világító gombszemeinek fénypászmái, húznak hosszú csóvát az éjszakában.
Nekem nem jut macskabusz csak Ikarusz, ami viszont kísértetiesen üres. A pilóta lecammog kávézni.
Ahogy leállítja a járművet, a leeresztő légrugók olyan keserveset szusszannak, mintha valakinek az utolsó lélegzetét hallanám, ettől vagy húsz centit össze is esik a vas, mozdulatával talán a fáradtságomon próbál osztozni. A vezető csak most veszi észre, ahogy ott ázok a zárt ajtók előtt és mekönyörülve rajtam visszaballag a kormányhoz és nyithatóra kapcsolja az elektromos kapukat, így elfoglalhatom a helyemet a kakasülőn, az ablak mellett, a hátsó fertályban.
Ez a kicsit kiemelt pozíció biztosítja, hogy senki ne lehessen a hátam mögött, mégis beláthassam az egész belső teret és a kerékfelettiség okán kellőképpen pattogós utazást is ígér, hogy ne legyen módom elbóbiskolni az út során.
A járat megrázkódik, ahogy a visszatérő sofőr ráadja a gyújtást, felbőg a motor, az ajtók sziszegve bezárulnak, most már késő lenne visszafordulni és beteget jelenteni.
A belváros felé haladva egyre több lesz az utas, megállóról megállóra sűrűsödik a massza, izolált kis sarokhelyemről tanulmányozom őket, mint valami természetfilmes.

Nem teljesen új ez a dolog, hiszen végülis ebben a környezetben szocializálódtam, de a jóformán meztelenül a természetben éldegélés teljesen más típusú kihívásai, szédületes sebességgel radírozzák ki a feleslegesnek tűnő emlékeket, vagy legalábbis a memóriaspájz poros felső polcára száműzik őket, így szinte egy másik bolygó szülötének kíváncsiságával, furcsálkodva próbálom felfejteni a városi társadalom érdekes kis sajátosságait, például az urbánus dresscode különféle változatainak szabályrendszerét.
Vannak egyedek, akiknél a kontinentális tél beálltával megjelenő időjárási sajátosságok szemmel láthatóan sokkal kevesebbet nyomnak a latba, mint, hogy az aktuális “herd fashion” attribútumait magukon viselve fejezzék ki egyéniségüknek azt az aspektusát, ami a kontrolált tömegízlésben való feloldódásban nyer igazán értelmet.
Ékes példája ennek az, a matériájában ugyan széles spektrumon mozgó, de összességében mégiscsak eggyenpantalló, ami leginkább az alsó végtag főbb kapcsolódási pontjainak tüntetőleges szabadon hagyásával válthatja ki az ortopédusok elismerését, így télvíz idején.
Fontos a leggings, avagy ékes magyar szóval a cicanadrág, tapadós, testresímulós jellegéhez alkalmazkodó fazon, bár ez, opcionálisan lehet az ülep tájékán esetleg teleszart mackónadrág szabású is. Lényeges továbbá, hogy a méretválasztásnál úgy kell eljárni, mintha az a nagynéni vásárolna neked, aki süldő gyermekkorodban látott utoljára, vagyis a nadrág csak annyira legyen hosszú, hogy végetérjen valahol nem sokkal a lábikra alatt, de olyan formán ám, hogy a szűk szára ne biztosítsa jobban a vádli vérellátását, mint egy vadászpilóta “G”ruhája, nagyjából kilencszeres gyorsulási terhelésnél.
A legfontosabb azonban a sörétespuskával közelről elkövetett térdlövés nyomaira hasonlító folytonossági hiány a kelme szövetében, ami teljes mértékben kiszolgáltatja az articulatio genust a decemberi Budapest metsző hidegének.

Mindezt, megfigyeléseim szerint olyan lábbelivel illik hordani, ami külső megjelenésében leginkább arra emlékeztet, mintha a delikvens mezítláb lépett volna bele egy vaníliás puszedlibe, amit egy túlsúlyos habcsókember tolt ki magábol, keserves kínok között, egy másnapos reggelen. Ehhez, a szépemlékű keletnémet bőrszandálok ( manapság croc papucsok) elengedhetetlen tartozéka, a szabadon választható színű csíkkal koronázott, hófehér térdzokniknak ízlésesen rövidített változata dukál, esetleg ennek a szupertitkos megfelelője, hogy az ugróízület is kellőképpen ki legyen téve az időjárás viszontagságainak. Ez a viselet nem csupán ránézésre kényelmetlen és ostoba de kellőképpen femininné teszi a hím példányokat és különösen előnyös megjelenést kölcsönöz a testesebb, felmosóvödör bokájú lányoknak, amint a lakkbőr csillogású spandex feszes lufiszerűségéből kitüremkedő meztelen térdhús, valamint a lábszár és a csúf sportcipő közt puffadó, a keringési rendszer elszorításától kissé vizenyős, de a hidegtől vörhenyes szakasz, hasonlatossá válik a michelin figurák védjegyének számító, árok-hurka szekciókhoz.

Az emberek nagyrésze egyébként is úgy van felöltözve, mintha a internetről rendelte volna a ruhatárát, azonban a futár, egyetlen alkalommal sem olyan minőségű és fazonú terméket szállított volna ki, mint, amit a felhasználó, a kínai gyártó hirdetésében feltüntetett képek alapján megkívánt magának, de azért visszaküldés helyett inkább büszkén kombinálja egymással a nemkicsi tévedéseket.

A túlfűtött buszról leszállva orrbavág a hideg, de talán mégnagyobb csapás érkezik az elmémre a retinám felől, amint a párától megvakult ablakok miatt csak korlátozott kilátást engedő guruló dobozból az utcára lépve, egy disztópikus science-fiction díszletei közt találom magam.
A hozzám hasonló korai munkábajárók arctalan folyamát szépem becsatornázza az aluljáró.
Ha már a látványt, amolyan praktikus okok miatt nem áll módomban kiiktatni a képletből. (Bár, talán az agyam az álomszerű képtelen flashekkel azért szórakoztat, hogy valahogyan elvegye az élét ennek az egyébként súlyos mozinak.
Nem igazán tudom, hogy ezek a halucinációnak is betudható glitchek az érzékelésemben, tényleg a kialvatlanság miatt jelentkeznek, esetleg ez már a integetőshadonászós, tömegközlekedésenordibáló bolondbácsiváválás, még úgy-ahogy kontroll alatt tartható, bevezető szakasza, vagy csupán fiatalkoromban kellett volna némiképp elővigyázatosabban majszolni a halucinogén drogokat, amiknek színes kis maradványvegyületei, épp most szivárognak elő a gerincvelő mélyebb régióiból, hogy újra flipperasztalt csináljanak az neuronjaim kócos kis szinapszisaiból.)
Természetesen a fejemen a füles, ezt az egész színjátékot nem lennék képes elviselni, ha a percepció összes csatornáján, csak a zordon külvilág lenne fogható.
A napkelte előtti város fényérzékeny vámpírtársadalmának neszezését, akaratlanul elcsípett félmondatait és a tömegközlekedés ricsaját, inkább valami általam választott zajkompozícióra cserélem.
A hallószerveimre feszített hangsugárzókból jelenleg Tool szól,
Ez a precízen szerkesztett mérnökmetál, tökéletesen harmonizál a környezetemből ömlő látvány megdöbbentően gépies, önszabályozó mechanizmusával. (Ebben a patikamérlegen mért összetevőkből, gondosan egymáshoz illesztett zenei struktúrában, ugyanis nyoma sincs a garázsban üvöltve, villanygitárt kaparó hajrázófiúk szertelen vadságának, van helyette pipettával adagolt düh, szikével metszett melankólia, és mindez feloldva némi természetes lazaságnak álcázott profizmusban.)
Az aluljáró torkába nyelődő maszkák láttán, – a határozottan fémesebb zenei aláfestés ellenére – a reakcióim mégis, a progresszív rock wurlitzeréből rántanak elő ikonikus darabokat és “A Fal” című film azon jelenetét idézik elém, mikor a gyerekek húszerű műanyagállarcban, iskolafolyosók labirintusán menetelnek vánszorogva …
Zakatolni kezd a fejemben a refrén, a falakra, lassan őrlő fogaskerekek és bólogató körmöskalapácsok árnyéka vetül, és a reggeli irányított zűrzavarban, a kedves járókelők, enervált aluljáróba cammogás helyett máris fejjel előre, mereven dőlnek bele a húsdarálóba.
Kicsit torlódik a tömeg, mögöttem a busz feltáruló szájai, újabb adag arcnélkūlit zúdítanak a nyakamba.
Felvételről játszott, szenvtelen női hang szürődik be a füles alá.

…Ajárvványveszélymiattjáratainkonésamegállókbankötelezőazorrotésszájategyaránteltakaró…

– All in all, you’re just another brick in the wall!!!

…azazuztazásbólkizárhatóésnyolcezerforintospótdíjatkellfizetnie…

Elsodor az embermassza a hangterjedés rádiuszából és együtt kényszerülök lépkedni a csordával, pedig nem akartam lemenni a föld alá.
Egy riportfilm jut eszembe egy pásztorral, amit nemrég láttam. Kutyákról volt benne szó, meg az ő remek képességeikről. Légifelvételen lászik, ahogy a karám kapuján özönlenek be a lábasjószágok, tengernyien vannak a két kutyára. A bürgék általában nem különcködnek, csak mennek a flow-val, de ha netán, esetleg, mégis eszükbe jutna valami ehhez hasonló, a szemfüles ebek a legapróbb rezdülésükből azonnal megérzik, és még mielőtt cselekedhetnének, már vissza is zavarták őket a hömpölygő tömegbe.
Terelőkutyák csaholását hallom magam körül, pedig itt nincs is szükség ilyesmire, itt mindenkinek a fejében szikrázik a saját perszonál villanypásztora.
Az aluljárók talán a városok legesleglehangolóbb helyei.

A “grinder” a másik oldalon, a felszínre tekeri a masszából formált kis kukacokat, akik szépen sorba rendeződve, várják a soronkövetkező hússzállító eszközt. Akár egy kivégzőosztag előtt, kataton droidpózba merevednek, de a puskacsövek huzagolt odvai helyett, csak gyenge fénypászmák merednek rájuk, amint a kezükben szorított készülékek képernyőivel világítják fejbe magukat.
Jellemzően nem látok túl sok tekintetet sem, pedig keresem, nagyon. Más amúgysem látszik a városlakókból mostanában, mégsem jellemző, a szemkontaktus, sem a környezet iránti érdeklődés.
A figyelem ugyan nem veszett ki a világból, csak áttevődött az ittésmostból valami szabadon választott virtuális területre.
Riasztó ez a közöny, de ha nem hagyom, hogy a gondolataimat mélyebb következtetések felé terelje, csak szigorúan a szemlélődő lény pozíciójába helyezkedem, akkor még értékes is lehet, ugyanis hozzásegít, hogy
szabadon figyeljem az embereket, mint valami panoptikumban, hisz teljesen rabul ejti őket a lapostelefon felől érkező inger.

Persze nagy a pofám, hisz én is igyekszem szinte minden eszközt megragadni, hogy eltávolítsam magamtól ezt a valóságot, de ennyire súlyosan kijelzőkbe fojtott digitálzombi hangulatot eddig még csak Bangkokban volt szerencsétlenségem tapasztalni, aholis teljesen hiába kutattam a tömött magasvasúton, a nem pixelek mélyére fúródó szemek után, de a mellettem ugyanezen csodálkozó exkedvesemén kívül szó szerint egyetlenegyet sem leltem.
A figyelésnek vannak persze a traumatikus tapasztalatoknál vidámabb aspektusai is, például az, hogy ebben az országban a szépneklevés még mindig felülreprezentált a dupla X kromoszómás egyedek körében. Állíthatom ezt annak ellenére, hogy tokától bokáig be vannak csomagolva. (bár ez nem teljesen igaz, hisz az uniszex, koronás niqábviseleti kötelezettség okán mostanában tokától felfelé is fedettek, viszont a bokájuk és a térdük, mondjuk sok esetben épp közszemlére van téve.)
Hiába is lopta el a pandémia az arcokat, a tél a testek formáit és a digitális forradalom a tekinteteket, a több mint tizenöt évnyi művészeti képzés, az anatómia szeretete és a fürge képzelet (valamint a tény, hogy táncosnők közt nőttem fel) olyan hatékony érzékeket szerelt a karakteres gülüségű szemeim mögé, ami még egy fejlettebb kompjútertomográfnak is becsületére válna. Szóval nincs az a triplapulóveres pufidzsekivel súlyosbított síoverál, ami a képalkotó rendszeremet blokkolni volna képes. Persze jobb szeretem a melegebb évszakok vizuális szőnyegbombázását ezen a téren, de kétségtelen, hogy ez így kicsit izgalmasabb és több szórakoztató elemet rejt magában, mint a miniszoknyás-toppos zsákbamacskátnemárulás bámulása.
Valamint tagadhatatlanul teret enged a némiképp tesztoszterongőzös ábrándok szabadabb szárnyalásának. Miközben a pásztázó figyelem vektorai, egy lézerszike sebészi pontosságával fejtik le a formákra rakódott rétegek sokaságát, vagy épp lépésről lépésre megkonstruálják az elrejtett idomokat, néha még örūlök is, hogy maszk mögé dughatom az arcomra húzódó kaján mosolyt, amint az önjáró fantázia pikáns tetoválást teker egy családanya belsőcombjára, vagy a tudományos fantasztikum androidjainak érzékeny szenzorai mintájára, mókás adatokat jelenít meg, testzsírindex és narancsbőrarány relációjáról, emlők súlyáról vagy tomporok hajlásszögéről.

A föld alól felérve kicsit megtorpan bennem a vér.

Ilyen fogadtatásra nem számítottam!
Az emberi élet hatékony kioltására tervezett, olajos acélszerkezetek, baljósan csillognak a rájuk dermedő párától, a ködös sötétségbe fáradtan belekiabáló utcavilágítás sejtelmes sárgájában.
A hideg légben táncoló parányi vízcseppek apró lencséi, remegő fénygömböcöket ültetnek a homályba döfő villanypóznák tetejére.
Aurájuk derengése az óceánok mélyén tenyésző bizarr ragadozók, fogkoszorús pofája előtt ringatózó, biocsalétkek ragyogását juttatja eszembe, ami közel biztos halált hoz mindenre, amit csak kicsit is vonz a világosság. A képzettársítás nyomán megelevenedik az éjszaka, a kékesfekete háttérnél is sötétebb kígyótestű árnyak suhannak el a házak felsejlő körvonalai között. Hangos robajjal potyog a járdára a rémek mozdulatai által levert vakolatarchitektúra.
Vakon a semmibe meredő szemű szörnyhalak tűfogai tépik fel az aszfaltot, a harapás nyomában felszakadó útpálya repedéseiből pedig fénylő hydrozoák szállingóznak fel, akár pernye a tábortűzből.
A kicsi lüktető lényeket puskatussal verik agyon a páncélautóból kiugráló deli vitézek. olyan mintha az én koponyám recsegne az ütések alatt.
A fantom lények úszói által ébresztett örvények felkavarják az előttem fekvő hajléktalan, gondosan kupacba gyűjtött, nedves cigarettacsikkjeit…
Hidegzuhanyként ér a hidegzuhany, ami visszaránt a valóságba, igazából ugyanis egy nagy svunggal elhúzó teherautó keltette a dekkeket elsöprő huzatot, a buszok által kijárt aszfaltvájúban meggyűlt vízzel derekasan beterítve a buszmegállóban várakozókat.
Viharkabátomról csöpög a mocskos lé, ahogy némi apró után kotorászom a zsebeimben, az emberek kurvaanyázása tompán, mintha csak a zenében lenne, beszűrődik a hermetikusan záró fejhalgatóból bömbölő hosszú gitárszóló éles hangjai közé.
A csövivel senki nem törődik, átlépnek rajta, mint egy szél által kergetett nejlonzacskó táncán, maszkja mögött látom, ahogy mozog a szája, a pocsolyavíz neki is ott fénylik a koszos papírszövet alól kilógó őszesfekete szakállán.
A markába szórom a pénzt, de közben nem tudom levenni a szememet a városi környezetben inkább feltűnő, mint amennyire környezetbe olvadó, barnás foltokkal pettyezett kekiszín rejtőszínbe bújtatott fegyveresekről. Bordó barettsapkájukban valami olcsó bollywoodi akciófilm statisztáinak látszanak.
Bármely nyomasztó is a jelenet, az arcom elé húzott sálam mögött mégis elmosolyodom, amint a hetyke hadfiak tömött bajuszt növesztve dalra fakadnak és a sötét télikabátjukat, hirtelen színpompás szárira cserélő, hosszú csizmás lányokkal vidám koreográfiába kezdenek…
Mintha csak egy villanypózna lennék úgy kerülgetnek az emberek, bár azt hiszem a villanypóznákra ritkábban villantanak megvető tekinteteket, csak azért mert az útjukban állnak.
Dermedten nézem a járókelőket, ők ugyan nem látják a mókás sortáncot amit én, de pont azon csodálkozom, hogy nekik tényleg nem tűnik fel az a kurvanagy páncélozott csapatszállító, meg az ujjukat a gépkarabély ravaszán pihentető terepszínű csávók?
Vagy ez hétköznapi?
Ehhez hozzá lehet szokni, hogy ez alap, hogy normál?
Ezen nem ütközik meg senki?
Senki nem tesz fel kérdéseket, csak kataton világít a fejébe a szaros telefonjával?
EMBEREK!
HAHÓ!
NINCSEN ÁM HÁBORÚ!!!
Nem terrorizálnak a terroristák!
A határkerítés alatti ürgejáratokon beszivárgó, az asszonyaink megbecstelenítésére felesküdött, egyesített migránshordák sem tartanak rituális gang rape-eket szeretett városunkban!
Nem támadnak a savköpő földönkívüli nyálkagombák légiói, és még a patásördög Sorosgyuribácsi, libernyák, zsidó gyíkemberei is csak a háttérből hatalmaskodnak…
Mi a Belzebub lúdbőrös faszát keresnek akkor hát ezek közterületen???
Mi végett a puskák?
MIÉRT TARTJÁK TÜZELÉSRE KÉSZEN???
(Na jó, a rendőröknek is van pisztolyuk, – azt is utálom – de az egyrészt nem ismétlőfegyver, másrészt jobbára azért inkább az övükön lógó tokba rejtve viselik és nem csőre rántva hadonásznak vele, mint valami mothafuckin West-coast killa, egy kilencvenes évek derekán elkövetett gettóganxtaklipben.

Nem, egyáltalán nem akarok katonákat látni, vagy ha már kell, -Miért kéne?- akkor ne legyen puskájuk, vagy hagyják a kocsiban, vagy hátra, szíjra, súlyba, bármi, de ezt harctéri warpig sztilót ezt azért kurvára ne!)
Miért nem zavar ez senkitsem?
Miapicsa van evvel az országgal?
Kibaszott nyomasztó!
Utoljára Nicaraguában láttam az erőszakszervezetek képviselőit talpig gyilkoláshoz öltözve, ott sem volt ugyan valami megnyugtató a látvány, de a szörnyen szegény, ám cserébe nem túl stabil országban, a hosszúra nyúlt véres polgárháború után a közbiztonság törékeny látszatának megőrzése végett mégis valamelyest indokoltnak tűnt a jelenlétük. (Tankjuk vagy miafaszuk viszont még ott sem volt.)
A furcsa csak az, hogy itt nem látom sehol az ellenséget.
Vírusokra meg ha jól tudom, nem igazán lehet BREN 2-esekkel vadászni.
Az ilyesmi persze nyilván csak felesleges, kirakat erődemonstráció, (kérdés kinek demonstrálnak, mit és miért?) de ha háborús helyzet híján mégis gépfegyveres lédigrambók, meg páncélozott harci járművek róják az utcákat, akkor mégis olyan érzése kerekedik az embernek, hogy valójában ő itt az ellenség…
Borsódzik a hátam!

A pótlóbusz ruszlisvödörszerűen megtelik emberekkel, a kényszerűen egymáshoz és hozzám préselődő szervezetek nyomásától pedig úgy érzem magam, mint egy érzékenyebb, izolált autista, akit beejtőernyőztek egy Burzum koncert dühöngő első soraiba.
Legszívesebben üvöltenék, de az egyészt nem sokat segítene a helyzetemen, másrészt üvölt helyettem a metál idebenn.
A tüdők melegének és a külső zimankónak hőmérsékletetkülönbsége vastag párafüggönyt von a gépjármű nyílászáróira, a rázkódástól meginduló vízcseppek a külvilág feketeségét festik a gyöngyszürkére vakult ablakokon megjelenő erek nyomvonalára, ennek a szuszkondenzátumnak az esetleges vízrajzába kapaszkodom, a kis folyamok által készített ábrák megelevenedő történeteire való feszült öszpontosítással próbálom egybentartani az elmémet és erőből, mesterségesen elejét venni a meltdown-nak.

A megállóban, mint egy űzött-sebesült vad menekülök le a járatról, és elszívok két cigit is, mire alábbhagy a remegés.

Az első cigaretta dohányfüstje révén az vérembe oldódó nikotin elszédít némiképp és lenyugtat annyira, hogy a második után már legyen erőm felszállni a kicsit szellősebb hévre.

A töltés tetején húzódó vágányok magasából a közvilágítás haldokló sárgájában feldereng a szabadkikötő nyugodt öble, a körülötte ágaskodó billenőgémes, híd, meg bakdaruk és egyéb különféle emelőszerkezetek szépen vezetik be, a valaha volt Weis Manfréd művek ipari gigászának hangulatát.
Ahogy a szerelvény a többi melós fáradt testével együtt kiokádja az enyémet is, feltárul előttem a Csepel Művek roppant műtárgyai által uralt horizont.
A teremtő munka dicsérete, a melós heroizmus szürkeárnyalatos kánaánja!
Maszkulin táj ez. Az üzem, mára jobbára használaton kívüli kéményei roppant klinkertéglafallosszokként mutatnak az égre, mint valami századelőn indított terraformálási project keretében a felhők fölé tervezett, de soha be nem fejezett munkásmenyország félbemaradt pillérei.
Korommal bélelt üreges testük csonkagúlái mellett, a sűrűn meredező termetes reflektorálványok ( Láthatóan ezeket sem használták egy ideje, de jóformán az egész terület, fényárba áztatható volna, ha megint lenne rá igény.) toronydarukat megszégyenítő acéltraverzei, törékenynek tűnő konstrukcióknak hatnak.
A bőven az emberi fejek fölé magasodó fémcsövek és különféle vezetékek kusza együteséből összefont érhálózat, vagyis a csarnokokat működtető áramot és az erőmü éltető hőjét szállító vezetékek kacskaringói, mindenfelől behálózzák az utcákat és az épületek oldalát, mint valami gigantikus robot kicincált belei.
Lendületes lépteim alatt ropog-görög a proletár altalaj, ami zömében, kiürült plasztik kávéspoharak, cigarettásdobozok és az egységmelóst az élet hajnali viszontagságaival szemben kibélelő röviditalok dinamóinak, a higanygőzlámpák izzásában felfénylő, sűrű szövedéke alkotja. A felrepedezett aszfalt és beton pachworkjéből itt-ott, félve sarjad a gaz.
A csípős hidegben, a por és a túlpakolt kamionok útburkolatra pörkölődő radiáljainak édeskés gumifüstje, valamint a betört ablakok mögül villámló ívfényben olvadó acél, semmivel öszze nem téveszthető, ózonos vasoxidszaga terjeng.
Az indusztriális környezet kietlensége engem mégsem zavar annyira, mint a városnak, a társadalom kevésbé “kétkezi” lényei által teletenyészett övezetei.


Ugyan nem valami felemelő látvány, azt meg kell hagyni, nekem valahogy minden rútságával együtt, mégis tetszik, hisz ez a karcos, steampunk disztópia, egy tisztán funkcionális esztétika romjain virul, ami mindig kedves volt a szememnek.
Rajongok ugyanis a gépekért, a ráció diadalát hirdető masinákért, amiknek minden formáját indokolja valami. Az evolúciónk szűkmarkúságát kicselező leleményekért, amiket nem azzal az igénnyel hoztak létre, hogy gyönyörködtessenek, de a feladatra való rátermettségükkel, amire terveztettek, mégis pont ezt teszik. Egyszerű hasznosságuk díszek nélkül teszi őket lenyűgözően széppé.
Ráadásul minnél monumentálisabbak annál karakteresebben tettenérhető a formai nagyszerűségük!
Ezen felül, szeretem a rozsdát, az eróziót, a hanyatlást, az idő könyörtelen igáját az elemek felett, a folytonos változás univerzális kényszerét és ennek az entrópiának a látható világba karcolódó nyomait.
Nomármost a CSM területén, mind bazi, rozsdás szerkezetből, mind pusztulatból lehet lelni gazdagon, de azért, ha lenne egy lányom, nem biztos, hogy ide járnánk sétálni.
Koszos, lepattant, de cserébe őszinte világ ez, semmi sallang, semmi kéretlen, felesleges információ. Az itteni nadrágok szakadásai nem adtak munkát szorgos kis kínai kezeknek, hogy a hibátlan szövetet, direkt, divatos selejtté drótkefézék.
A szépségipar áldásos tevékenységének sincsenek tettenérhető jelei errefelé.
Külsőségekkel ugyanis itt a kutya sem foglalkozik.
Nincsenek reklámok, amik arra buzdítanak, hogy taposd agyon a szomszédodat a feketepénteki bevásárlóviadal hevében, egy kicsit filigránabb lapostévéért, mint amiért tavaly ilyenkor megharcoltál, senki nem kínál gyógyírt a hüvelygombádra és a bélflórád összetételét sem kívánják megreformálni.
Itt nem kezdődik már októberben a harácsonyi készülődés, nincs flancos fényár, meg csengettyűs csillogvillogás.
Errefelé csupán megfontolásra érdemes üzenetekkel teleírt, zománcos vastáblácskákat szegeltek a falakra, amik felhívják a figyelmed, valami valóban jelentőségteljes dologra, mondjuk például az óvatos nyulkálásra, hogy ne nagyon basszon agyon a magasfeszültség, ha nem muszáj.
Nincsen “Zöldellő harmónia” meg “habkönnyű felüdülés” csak FÜGGŐ TEHER.
Itt nem “felhőtlen vásárlásélmény” van, hanem VESZÉLYES ÜZEM, “pihe-puha kényeztetés” helyett csak KORROZÍV ANYAG van meg ÖSSZEFORGÓ GÉPRÉSZEK, sárga alapon feketével.
Az öreg Weis egykori üzleti tehetségéről (és persze a hadiipar csillapíthatatlan éhségéről) sokat elmond, hogy még a fūlemben dübörgő húzós riffekkel ütemesített öles lépteim szaporázásával is egy bő negyed órába kerül, mire a főkaputól a műteremcsarnokig keresztülvágok a gyártelep labirintusán.
Hogy a kollégáim ne egy pszichopata tömeggyilkos fizimiskájával szembesüljenek, amint letekerem az arcomat maszk helyett takaró sálamat, a fülemben sívó metált kicserélem, egy jóval könnyedebb SKA-ra.
Amitől a sötét gyártelepet rögvest telefröcsköli a konfetti, a komor kémények, lufiszerűen ugrálni, pattogni és hajladozni kezdenek, rozsdás vasdongáik gumicukorúszógumigyűrűkké puffadnak, végükből pedig, mint a csíkos fogkrém, piros fehér sávos, sűrű hab bukik alá.
Az egész látkép egy elbaszott, keleteurópai Willy Wonka, lázálom szerű csokigyártelepévé fejlődik, fakó beteges színekkel, akár a technicolor előtti autochróm alkotások tónusai.
Lendületesen térek ki az eldübörgő kamionok lőkhárítói elől és ruganyos léptekkel haladok a főúton, miközben munkásoveralba öltözött, algazöld hajú törpék bukfenceznek elő a hullámzó falú csarnokokból, cigánykerekezve gúlákba kapaszkodnak, és teátrális mozdulatokkal, fehér csíkszemöldöküket remegtetve integetnek a fűtéscsövek tetejéről. Mindeközben dolgos kis társaik az áttetsző zseléépületekben énekelve, szorgosan forgatják vasreszelékbe a cementporral töltött nugátos pralinét.

Az utcába befordulva tengeri barátaimba botlok. megállok egy pillanatra, nézem őket és érzem, ahogy rámtekerednek a szomorúság hideg csápjai. Deszkadarabokból összerótt testük látványa belemetsződik az emlékeimben élő valódiak képébe és összefacsarodik a gyomrom, mintha csak azért rakták volna őket oda, hogy az életemen gúnyolódjanak.

Felhangosítom a pattogós muzsikát és megpróbálok visszatalálni a bizarr csokigyáras vízió hirtelen szertefoszlott, derűs hangulatához.
Ugyanis hamarosan én is átvedlek a fekete-vörös birodalmi színű melósgúnyámba és inoxacél korongok ezreit olvasztgatom össze felhőszerű renddé, a többi “vidám” kis umpalumpával együtt…

Címke , , , , ,

dolog

Valahogyan a hajón minden dolog sokkalta lassabban történik mint a szárazföldön.
Pedig reggel, marha korán életet vertem magamba – ahhoz képest, hogy a tegnapi las palmasi rohangálós túrámat követően (Ahol is elintéztem a capitanerián, hogy az óceánátkelős rally elvonultával, az újra szabaddá váló kikötőben legyen helye Albatrossnak.)  egész éjszaka festettem a hostelben, emiatt nem sok lehetőségem volt aludni – de még így is csak töredékét sikerült kipipálni a tennivalók sűrű listáján szereplő dolgoknak.
Mondjuk ennek ellenére büszke vagyok magamra, hiszen a körülményekhez képest egész jól teljesítettem.
Először is nekiláttam a mozgó kötélzet kimosásának. Ugyanis, a sós párának és az utóbbi időben a szigeten végigverő homokviharnak és egyéb kalimáknak köszönhetően rendesen megmacskásodtak.
Olyannyira, hogy a traveller madzagjának végén lévő csomók kioldásához be kellett vetnem a “combozót” és ahhoz is egy gumikalapácsot kellett segítségégül hívjak, hogy a durva fémeszköz közreműködésével egyáltalán mozdulásra tudjam bírni, a szahara porától durván összetapadt bogokat.

IMG_20171119_123049
Evvel nagyjából másfél órácska ment el és akkor még csak azt sikerült elérni, hogy a kötelékeket  kiszabadíthassam az áttételes csigasorok öleléséből.
Aztán kiderül, hogy a múltkori wc-s incidens utáni takarítás, majdnem teljesen felemésztette a raktáron lévő édesvíz készleteimet, tehát a kannák utántöltése nélkül nem igazán léphetek előre.
Szóval kisvártatva kidingiztem a kikötőbe. Ilyenkor persze, ahogy lenni szokott, feltámad a szél, mégpedig a rossz irányból, szóval csak a pontonok elérése újabb negyedórába került – ahol, vasárnap lévén természetesen ott rontotta a levegőt a közösség legparasztabb rendőrfattyúja, aki folyton belémköt a vízhordás miatt, pedig az úszómólón rezidens halászok és egyéb motorcsónak tulajdonosok, már több alkalommal megengedték az éltető vízforrás használatát. (Sőt, az egyikük, a múltkor még egy kis konvertert is a kezembe nyomott, amivel meghekkelhetem a víztolvajbiztos csapok csatlakozóit és zavartalanul tölthetem fel a kis kanisztereimet.) Tehát megvártam amíg az akadékoskodó sün kihajózik, hogy utána háborítatlanul pacsálgathathassak, ez persze megint egy félóra pluszidőt vett igénybe. – A hajóra visszatérve, 75 liter friss, sómentes dihidrogénoxiddal a tarsolyomban, végre nekikezdhettem a kötélöblögetésnek. Az egész újonnan hozott löttyöt maradéktalanul el is használtam a művelethez, mivel az afrikai por elég makacs szennyeződésnek bizonyult. Még az ötödik öblítővíz is úgy nézett ki, mint a Gangesz egy kiadós áradás után. Tulajdonképpen eleinte egy jó vödör sárban próbáltam tisztává varázsolni a koszlott spárgáimat.IMG_20171119_131444

A kilencediknél kezdett kicsit átlátszóvá válni.

IMG_20171119_123138
Ezek után az állókötélzet újrakalibrálása következett.
A kis árbocomat kilenc darab, különálló drótsodronypányva merevíti és tartja a helyén – ilyenkor örülök, hogy egy egyszerű slup riggem van, és nem egy ötárbócos windjammert kell gatyábarázogatnom – ezek feszességének módosításával, egyenként kell elérjem az ideális equilibriumot. Méghozzá igen körültekintően, ugyanis a spanifereken eszközölt egy-egy negyedfordulat, drasztikusan befolyásolja az árboc szögét, és ennek köszönhetően, értelemszerűen a vitorlák lehetséges szélkihasználását is. Szóval egyet fordít, majd, mind a másik nyolc feszességét bemér, aztán a többit is módosít ehhez képest, és így tovább, szépen lassan, amíg meg nem születik az optimális beállítás.
A szimmetrikus állapot elérése meglehetősen nehéz folyamat, ugyanis a vízmérték libellája teljesen haszontalan egy folyamatosan ringatózó hajón. A navigációs készletből kölcsönvett derékszögű vonalzóm mérete, pedig igencsak elenyésző egy tízméteres magasságú oszlop precíz beméréséhez, így csupán a kifinomult szemmértékem volt az egyetlen igénybe vehető eszköz a feladat megoldásához, meg persze a kölcsönkapott rigg feszességmérő berendezés, ami az árboc függőleges beszerkesztéséhez nem szolgáltat túl sok információt.
Az első, a középső és a hátsó merevítők különböző átmérőjűek, ezért természetesen különféle szerszámok dukálnak a csavargatásukhoz, amiből a megfelelőt persze mindig az előzőnél felejti azt ember. Amiért visszamegy, aztán oda, és megint vissza, szóval egész könnyen lehet maraton mennyiségű távokat lecsámpázni egy alig harminchat négyzetméteres területen.
Mire végeztem, addigra a nap már a horizont közelébe ért, így fel kellett pörögjek, ha egyéb listás dolgok befejezésébe is bele akartam bonyolódni.
Márpedig az idő a nyakamon, tehát az egész nap bömbölő nyugis reggae-t, Bad Religionra meg Rancid-re cseréltem, és újult lendülettel láttam neki a reff kötelek és tartóik karbantartásának.
Itt pár meglazult kötést vadonatúj popszegecsekkel pótoltam, ahol a régi elvásott darabokat, annak rendje és módja szerint, más megoldás nem lévén, ki kellett fúrni a helyükről.
Ehhez persze a hajó különféle zugaiból kellett előbányászni a megfelelő eszközöket, újabb időzabáló logisztikai rémálmot szabadítva magamra.
A korlátozott menyiségben rendelkezésre álló tárolókapacitás okán, minden egyes újabb dolog előkerítéséhez teljesen át kell pakolni ezt-azt, innen oda- onnan ide, majd szerszámos ládákkal, dobozokkal, zacskókkal meg mindenféle okos kis készségekkel egyensúlyozni körbe-körbe a hullámoktól zaklatott decken, ami csak úgy falja az időt.
Már csak vaksötétben jutott eszembe, hogy egész álló nap rohangáltam, hoztam-vittem, szereltem, fúrtam-faragtam-állítottam-mértem, húztam-vontam, és közben nem is ettem semmit.
A fény nélküli periódust eljövetelét – ami véget vetett a hajó szempontjából hasznos tevékenységemnek – ezért, egy már eléggé szükségesnek tűnő és megfelelően kiadós vacsora készítésével ünnepeltem meg.
Remek lecsóshús, rotyogott nemsokára a kis hajóskonyhában, avagy fancy nevén: magyaros szűzérmék, esetleg: solomillo de cerdo con ratatuille francés.IMG_20171119_203930

És egy jó spanyol vörösbor…

IMG_20171119_205406
Mert megérdemlem!

Címke , , , , ,

Ha nincs gond, csinálj magadnak

Na most végre megint van munkám. Egy tetováló stúdió recepciós pultját dobom fel egy kis dizájnnal. Végre európai bérezésért. Talán ez az első meló az életemben amikor nem  megélhetési problémák miatt állok oda egy megrendelő elé és tudom, hogy akkor is elvállalom a dolgot ha az egészet lealkudja az induló ár harmadára és betesz még pár dolgot, amit ezért a pénzért ugye pluszban meg kéne csinálni  – ugyan most a homokszobrok leállása miatt nem élünk túl nagy lábon – de ebben az esetben mégiscsak ő akar valamit tőlem és nem én akarok egy kis kajára pézt szerezni bármi áron, szóval gondoltam bemondom az összeget, aztán ha nem kell-hát nem kell. Mégis kellett. (Ez vagy azt jelenti, hogy jó vagyok, vagy azt, hogy még így is keveset mondtam.)

Szóval tetkóstúdió, persze kellenek a fő attribútumok, de nagyjából szabad kezet kaptam. Ahogy lenni szokott persze megnehezítem a saját helyzetemet, ahelyett, hogy gyorsan felfestenék valami etetős cuccot, nekiálltam a hét négyzetméternyi felületet egy mittudoménhányrétegű óriástencillel kitölteni. Valahogy rajtam maradt ez a metódus, ez egy sokszorosítógrafikai technika, aminek az összes nyűgjét elvileg azért vállalja az emberfia, hogy utána gyorsan sokszor megismételhesse az ábrát viszonylag alacsony  energiamenyiség utólagos hozzáadásával. De ebben az esetben az egész hóbelevanc megy a kukába ahogy elkészült a festés. Nos hát ez van, szeretem a vagdosás egzaktságát, a szeletekben, rétegekben való gondolkodás logikáját és kész. Az ugyancsak egyedi, kis vegyes technikás hangulatrajzokon is elbíbelődök a sniccerrel, pedig azokból sem kellene többet gyártanom egynél (vagy talán egyet sem kéne, hisz az a kutyának sem kell)

Persze azzal még nem is lenne baj, hisz a kis képek stenciljei belül maradnak a bűvös A3-as méret határain és gyönyörűen elférnek a szekrénypolcból átminősített rajztáblám felületén. Nem úgy mint ezek ugye.

Megszokásból úgy gondoltam, hogy nem is lesz itt probléma a mérttel, hiszen csináltam már 10-szer ekkorát is. Az otthoni műterem óriás vágóasztala, jól beállított fények, és merev, íves kartonok éltek a fejemben, azonban, mindezek helyett most a (“szerencsére”dombornyomott raszteres felületű) járólapon fekve, szalaggal összeragasztott 50×65-ös dipákból szeletelek, teljesen elfoglalva az amúgy nagyméretű teraszt. Kivételes érzékem van hozzá, hogy a körülmények mostohaságának figyelmen kívül hagyásán túl, a mintát is úgy tervezzem meg, hogy nehogy megússzam olcsó, egyszerű, egyenes vonalakkal, inkább kis, folyamatosan változó méretű körök felhasználásával érem el a tónuskülönbséget. Jeah. A kemény hülyék újra akcióban, bár most már csak egyedül…

CAM00250

DSCF1487

Címke , , , ,