maradás címkéhez tartozó bejegyzések

Izzó acél, húsbavágó döntéssel

A karanténban töltött ünnepek sivársága után úgy éreztem, valahogyan meg kell ajándékoznom magam.
Legalább a kimaradt karácsony, privát kis megnemlepetésével.
A bennem eltemetett, de magát egyre inkább a felszínre kaparó fémszobrász, már amúgy is nagyon régóta vágyott egy profi, TIG hegesztő inverterre…
Ehhez a melóhoz, amin épp dolgozunk, amúgy is elengedhetetlen volt egy jó precíziós fémvarrómasina, úgyhogy adta magát a dolog.
Beleöltem az összes megtakarított pénzem, jó cucc! ( Ennyiért mondjuk illik is annak lennie.)
Kétszáz Amper, egyenáram, váltóáram, védőgáz, plazmavágás, mindez a német ipar produktumaitól elvárható minőségben, vagyis minden, amire egy magamfajta szobrászembernek, ebben a léptékben, ilyen téren szüksége lehet.
Valamint úgy tűnik, ez a beruházás egy kicsit túl is mutat egy szimpla szerszámvásárláson, hiszen amolyan lezárása is valaminek.
Valaminek, ami egy egész éven keresztül nem hagyott nyugton, álmatlan éjszakák tétova halmain keresztül gyötört, fojtogatott, és az ébrenléti agykapacitásom jelentős részét bitorolva, a vokálba zavart önmagán kívül szinte mindent, vagyis a nehéz döntéshelyzetnek, hogy mit is kezdjek a hanyatló életkém maradékával.
Furcsának hangozhat, hogy miképp kapcsolódik a fémek összeolvasztására való alkalmassá válás tárgyi kritériuma, a komolyabb éltúti elágazásoknál való irányválasztásához, de ez számomra amolyan szimbólum (Az átlag szimbólumoktól, mondjuk ritkán tudod Héphaisztosznak érezni magad, és jobbára alkalmatlanok a periódusos rendszerben, a Bór-Asztácium tengelytől balra elhelyezkedő elemek egybemelegítésére, ezért persze ez egy náluknál lényegesen praktikusabbnak mondható darab…) mégpedig a MARADÁSÉ, a szikár, tárgymentes, csak a legszükségesebbet birtokló, bármikorelindulhatok készültségnek a vállamról való lehelyezéséé.
Persze nem kötelező érvényű, de mégis egy állásfoglalás amellett, hogy ezúttal nem menekülök el, hanem beleállok, itt, ezen a szar helyen, újra, a lassacskán feledésbe merülő és reálisan nézve totál kilátástalan, így nem sok reménnyel kecsegtető alkotói szerepembe.
Elképesztően csábít a világ, a mozgás, a szüntelen újdonságtapasztalás színes ígérete, az ismeretlen tájak, kultúrák kihívása, a nem kötődés vándorcigány szabadsága, mégis megpróbálnom, itt, helyben, mégegyszer, ha minden ellene szól akkor is!
Ennyivel tartozom magamnak és az eddigi életem kétharmadának, ami jobbára ennek fényében telt.
Annak ellenére is, hogy a körülmények terén lényegesen rosszabb feltételekkel indulok, mint amikor még kvázifiatalemberként, a művészetből való egzisztálás honi lehetetlensége dühből csapatta rá az ajtót erre a késztetésre.
Az egykori óriás műterem helyett, most egy apró sarok, a valaha volt széles infrastruktúra helyett pedig csak a puszta agyam. (Illetve, immáron egy helyre kis hegesztőapparát.)
A süldőkor lendülete helyett lomha bizonytalanság, a hit helyén csalódott kiábrándulás, a sikerek helyén porlepte csend, az alkotás nélkül telt évtized okán, az érvényesülés terén behozhatatlan lemaradás, a hajdan volt emocionális hátország támogatása helyén, pedig az ismeretlenbe lőtt űrszondák kristálymagánya, de mégis így döntöttem.
Ki kell derüljön, tényleg jó vagyok-e arra, amire olyan nagy vehemenciával herdáltam el a fiatalságomat.
Lehet, hogy rusnyán elátkozom még a percet mikor megérett az agyamban az elhatározás, de úgy néz ki, ennek most így kell történnie…

(Ha meg, tervemet ismét kudarc koronázná, vagy nem bírnám tovább, esetleg meggondolnám magam, akkor egyenlőre még megvannak a végtagjaim az innenelkotródáshoz, és a masina is ér annyit, hogy fussa belőle repülőjegyre…)

Címke , , , , , , , , ,