TÚLOLDAL

Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)

Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.

Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.

Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.

El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)

A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.

Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.

A vas.

optikai tuning cicával

Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…

Fényvisszaverős pimp.

Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.

Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.

Itt tétovázunk.

Itt meg már hasítunk…

Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.

A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.

Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…

Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!