TÚLOLDAL

Ennyike!
Szép kerek szám, mitagadás.
Pont ennyi földfordulat óta lettem ugarrá… (Illetve, az időintervallum kiterjedtsége okán, a parlag kifejezés lassan már jobban leírja ezt az állapotot.)

A fájdalomról ugyan éles emlékeim vannak, azonban nem tudnám felidézni a dátumot, amikor ez a helyzet kialakult. Nem is lényeges persze, hisz, ami elmúlt az elmúlt, nem jön vissza többé.
Igazság szerint, ha gondolkoznék rajta, egyszerűen kikalkulálhatnám, hisz elég egzakt rendszer szerint mérjük az időt, a számaim meg sajnos pontosak, de valójában az állapot fennállásának kezdeti keltezése, azon túl semmi jelentősséggel nem bír, hogy egy ponton elindult az agyban egy vegetatív számláló, ami következetesen elutasítja a megtorpanásra való hajlandóságot.
Amolyan biológiai óra ez, az akaratomtól teljesen független, hisz az így tengődő napokat, egyáltalán nem direkt számolom, egyszerűen csak belém íródnak.
Nem olyan ez, mint ahogy a bakák hajdanán a centit vágták, vagy, mint az elítéltek, akik a cella falának vakolatába karcolt strigulák sorának rendjéből rajzolódó létrán óvakodnak, az áhított szabadulás hajnala felé.
Annál sokkal feleslegesebb, ez ugyanis már nem lesz kevesebb, nem ér véget a szolgálat, nem fogy el a kiszabott büntetés napjainak száma.
Eleinte, ideiglenes állapotnak könyveltem el magamban, amiben akár bármelyik pillanat radikális változást hozhat, de a fizikai, emocionális és szellemi önmagambanállással lepergő huszonnégyórák egymásutánjának szaporodását jelző helyiértéknek, a százas tartományban is konstans emelkedő számai nyomán, egyre inkább kikristályosodott, hogy ez nem egy ilyen futó, pillanatnyi képlet.
Minnél jobban törekedtem kikászálódni ebből a történetből, a próbálkozások mennyiségével ekvivalens számú kudarcok sora, annál szikáraban mutatta meg, hogy, ez nem csupán a közeli múltamat és a jelenemet uraló körülmény, hanem, minden látható valószínűség szerint, bizony, a jövőm is ennek jegyében kalaúzol majd el a végállomásig.
Jobban belegondolva, egész nyilvánvalónak tetszik, mégis rém megrázó volt realizálni, hogy a test kérlelhetetlen entrópiájának, és a társtalanság elmedarálójának együttműködése nyomán kialakuló spirál lefelé gyűrűzése, irreverzibilis folyamat.
A belül várakozó gyermekre lassan rámeszesedő bácsipáncél vastagodása, napra-nap, egyre mélyebbre szigeteli el a kisfiút, a neki való társ esetleges meglelésének valószínűségétől és, mivel a “t” vektor iránya nem változtatható, így, a helyzet feloldására adható oddsoknak, az öregedéssel minimum egyenesen arányos, ám mégis egyre inkább gyorsuló ütemben való romlását vetíti előre.
Bekövetkezésük tekintetében, leginkább a végtelen valószínűtlenség felé konvergáló események kihasználásának terén, pedig eddig sem mutatkoztam a legszerencsésebb tagok közül valónak, szóval úgy tűnik, hogy ez a sztori, ez tényleg ennyi volt, és a látszat ellenére bizony végevan.
Ezerötszázegy, ezerötszázkettő, ezerötszázhárom, és így tovább, nyolcvanhatezernégyszáz másodpercenként…

Kurva jó lenne egyszerűen csak elengedni ezt az egészet, belenyugodni a helyzet makacs változtathatatlanságába és az édes rabigába taszító vágyak beteljesíthetetlensége miatti bánkódásnál, némiképp nemesebb kérdéseket bízni inkább, az elme, jobb sorsra érdemes kompjúterének – egyelőre még üzemképes – processzoraira.
Sajnálatos módon azonban, ezen gyarló, primordiális késztetések ereje, jócskán meghaladja az akaratomét, hiába próbálom messze űzni őket, folyton beleállnak a látóterembe, retinaizzasztó, vénuszi szépségek kísértésének formájában, másik emberek boldogságának képében incselkedve, vagy csak a rideg valóság meztelenségében, mikor a konyhaszekrény, rohadtul nem kérdezi meg tőled, hogy: Egyébként milyen napod volt?
Vagy, ha a sóvárgást nem is gyomlálhatom ki magamból, legalább ne kárhoztatna az agyam, az efféle nyomorban vánszorgó idő akaratlan számontartására, hisz az életfogytosok sem szórakoztatják magukat a rovátkák felesleges húzgálásával.
Az órák olyan sebességgel telnek, ahogy a köröm nőddögél kifelé az ágyából, minden előretolt mikrométerrel emlékeztetve, a probléma feloldását kínáló lehetőség esélyének elkerülhetetlen mérséklődésére.
Minden lassú állkapocsmozdulat, az egyedül elfogyasztott étel rágása közben.
Minden, a magány izolált vákuumában lezárt szemű éjszaka.
Minden ébredés, ahol a csörgőóra szirénájának sikítását, nem enyhíti az álmos bőr és haj puha illata.
A másodpercmutató összes nyavalyás kattanása, ami, az egyesszám elsőszemély, beomlott szájú barlangjában visszhangzik körbe-körbe, súlyos köszörűkőként horzsolja egyre mélyebbre a társmentes napok holkereit a koponyám falába, mintha csak mérsékelt égövi fák kambiuma dolgozna inverzben a fejem belső oldalán, gyűrűknek látszó csigavonal végtelenjét esztergálva a csont szöveteinek szerkezetébe
Belém kopik, ahogy a feleslegesség tudatának mérgező folyama marja egyre mélyebbre a medrét, az életem síksággá változott térképének, nem túl egzaltált szintvonalai közé, és viszonylag sűrű egymásutánban sorjázó áradásaival, bűzös hordalékából építi körém a belső tájam rétegeit.

Erre még rájátszanak kicsit, a jelenlegi madárfüttyös, rügyrobbantó évszak, mindenki által ismert sajátosságai, amikor is Primavera kisasszony, ötös fokozaton nyomja rózsaszín robotgépét, a herecsatornáim, laza kötőszövetes állományában tevékenykedő Leydig sejtjeim – amúgyis kicsit túlműködéses – hormonmanufaktúrájának termelési irányelvei közé.
A vérem túltelített oldat, tesztoszteronkoncentrációját talán nem is fokozhatná jobban semmi, a testi érintkezés prolongált hiánya, mégis lassan kioldja belőlem a férfiasság minden sóját.
Ugyanekkor, talán ez nevezhető a kisebbik gondnak, hisz a test egy viszonylag tohonya gép, az ivarszervek beidegzése, ugyan sűrű, ám mégsem oly bonyolult hálózat, amit némi mesterséges stimulus által ne lehetne félrevezetni…
(A feszültség kézi kioldása, persze, csak a biztonsági szelep vészhelyzeti működtetése, a nyomáskiegyenlítésen túl semmi egyéb haszonnal nem kecsegtet. Élvezeti értéke pedig, a valódi örömszerzés, fényes lakomáinak kínálatával összevetve, csupán víz és penészes kenyér.
Ráadásul, csak igen felületes, tüneti kezelés, a probléma okán, nyilvánvalóan, egyáltalán nem képes segíteni.)
Azonban, a társas lényként hivatkozott Homo sapiensnek, az animális nemi vágyon, a feszülő kellésen túlmutató igénye, más entitások intim közelségére, többesszámot feltételező természeténél fogva, sokkal nehezebben elégíthető ki önkezűleg.
És ez baj, ezt a szakadékot ugyanis nem tudom olcsó, vásári trükkökkel áthidalni.
Hiába az átlagon felüli képzelőerő, ahhoz mégiscsak kevés, hogy a fantáziám által kreált entitások valódi életre keljenek. A teremtett illúziók pedig azonnal elbuknak az ellenőrző tudat “Turing tesztjén” és a napnál világosabb, hogy csak saját szánalmas valómat kísérlem meg, képzelt barátokon keresztül szeretni próbálni.
A szociális és nemi életem testén tátongó hasadás befoltozhatatlansága felett érzett kétségbeesés előidézte morális degradációnak köszönhetően, ha hatalmamban állna, biztosan hajlanék arra, hogy kedvemre megváltoztassam másik emberek velem kapcsolatos elutasító elhatározásait, azonban, egyrészt nem vagyok mágus, és a döntési jogköröm végetér a belvaló és a rajtam kívülálló világ határmezsgyéjén.
(Másrészt, meg hát lássuk be, nem is lenne túl nagy diadal, pszichikai csalással érni el, hogy kelljek valakinek, aki egyébként bottal sem piszkálna meg egy ilyen nyomorultat.)
Az egyedüllétnek, nem az érintetlenség nyomában képződő mentális torzulások, meg a mások által léleknek nevezett akármi, lassú és gyötrelmes elsorvadása az összes átka, hanem, hogy eleinte csak áttetszőekké válnak, aztán délibábszerűen remegővé, majd semmivé, azok, a valamikor még konkrét támpontok, ami alapján az ember képes elhelyeződni, a fajtársai között feszülő viszonyrendszer kusza szálainak szövedékében, és ennek a pontnak a helyzete nyilván meghatározó annak tekintetében is, ahogyan egy entitás saját magát értékeli.
Ezen kordináták elpárolgása, sajnos nem a társadalmi tér korlátainak eltűnését jelenti, hanem elveszettséget, a tengeren kompassz nélkül hánykódó hajó bizonytalanságát, a haza soha nem találás maró iszonyatát, és a helyzetértékelés drasztikus deformálódása miatt, valószínűsíthetően, újabb és újabb, rossz döntések meghozatalának sorát.
A figyelem, a tisztelet, a szeretet, és az ezek gyakorlásához társuló, fizikai és szellemi impulzusok terén keletkező deficit, legalább olyan könnyen vezet a humán mentálhigiéniát alapjaiban szétforgácsoló hiánybetegségek kialakulásához, mint ahogyan a nemiség szomatikus megélésének folytonossá váló elmaradása rombolja szét az egészséges férfi énkép és önbecsülés, delikát kis struktúráit.
Veszélyes dolog ez, mert ha, a társas viszonyokban kicserélhető szeretet virágzásának helyéről lemosódik a termőtalaj, akkor a felszínre került csupasz sziklákon, többé már nem csírázik ki semmi ehhez hasonló.
Amikor az élőlény legnagyobb kiterjedésű szervének papilláris rétegét érhető, pozitív visszacsatolású ingerületek teljes mértékben hiányoznak, akkor az egész bonyolult hóbelevanc, egy borzasztó fontos funkciója marad kihasználatlanul, és, az ez által rezervátummá váló hús, amihez, az üdvözlési protokoll mechanikus kézszorításain kívüli szándékkal, nem vágyik hozzáérni senki sem, bizony gyorsabban kihűl, mint a sakter borotvaéles pengéje által kivéreztetett állat teteme.
A szellem, amivel nem ereszkednek párbeszédbe, és folyton csak magának tesz fel kérdéseket, előbb-utóbb kifogy a válaszokból és megnémul.
Rohadt dolog látni, hogy erre vezet az utam, és ha már az eddigi ezerötcáá is ennyi fejfájást okozott, akkor gyanús, hogy ilyen feltételek mellett, még sokkal rohadtabb lesz végigmenni rajta, de rengetegen megcsinálták már énelőttem is, és ők is csak belepusztultak valahogy, tehát valószínűleg, így-úgy nekem is sikerülni fog.
Mégis, azt hiszem a magány, a halállal leginkább rokon állapot, talán annyi különbséggel, hogy az utóbbi megüneplésén, általában, azért részt szokott venni néhány hús-vér ember, ha más nem is, legalább a pap meg a sírásó.