Nem is tudom mi a fene van az emberekkel, mit képzelnek, vagy mire gondolnak, amikor gépjárművet vezetnek, de azt hiszem egyeseknek alaposan felül kellene vizsgálni, hogy valóban alkalmasak-e a huzamosabb ideig tartó egy dologra koncentrálásra, ugyanis a figyelmetlenségük bizony könnyűszerrel emberéletekbe kerülhet.
Ma is sikerült egy okoslánynak elbasznia. Illetve, tulajdonképpen én basztam el őt, vagy legalábbis a tiptop metálezüstszín Minijét. (Úgy tűnik az efféle árnyalatú autómobilokkal nincs igazán szerencsém, a februári gázolást is egy ilyen szépen csillogó verdával követték el rajtam.)
Szinte csodával határos módon, ezúttal a hajam szála sem görbült.
(Na jó, egy két apróbb, horzsolás, meg pár később kiütköző kékzöld, de ez egy látványos autós balesetnél nagyjából egyenértékű a nem is történt semmivel.)
Ezúttal is teljesen szabályosan közlekedő egyénként vettem részt a forgalomban, ( Már ha elfogadjuk, hogy a KRESZ által egyenlőre hivatalosan még be nem sorolt villamos meghajtású közlekedési eszközökkel a kerékpársávban való haladás a leginkább szabályszerű.) mikor a kishölgy, valami furcsa ötlettől vezérelve, egy hirtelen kormánymozdulattal shréhen ráállt a biciklik számára fenttartott málnásvér színű aszfaltfelületre.
Ezt a remekül kitalált mozdulatot, pont abban a momentumban és helyen sikerült abszolválnia, amikor, és ahol pillanatnyilag én is tartózkodtam.
Pechemre, az éppen ott tartózkodásom, a környezetemhez viszonyított 36 kilométer per órás sebességű, egyenes irányú mozgási energiával volt súlyosbítva és egy kerekeken guruló fadarabon álltam.
Ennek az enyhén rogyasztott térdű kisterpeszállásnak a stabilitását sikerült bravúros légi akrobatikává változtatni, mikor az előrehaladásom irányvektorának kitartó folytonosságát precízen keresztülmetszette a hirtelen ott termő gépjármű.
Az utca népének, olcsóbb hollywoodi filmek akciójeleneteit idéző látványban lehetett része, mikor a verda fényes oldala megtorpanásra kényszerítette a suhanásomat, a testemet továbbra is mozásban tartó lendület pedig, az autó tetején és a motorházon szolídan átívelő dinamikába, majd pár, a kerékpársáv vörös szőnyegén bemutatott suta talajgyakorlatba fordította a pillanatokkal ezelőtt még viszonylag statikusnak mondható pozíciómat.
Ha a földön hencseredésből feltápászkodva nem egy kétségbeesett, és a sokktól szélesre merevedett pupillájú tekintettel néztem volna farkasszemet, akár szent meggyőződésem is lehetett volna, hogy a volán mögött valami titkos rosszakaróm, vagy esküdt ellenségem foglal helyet, aki ilyen profán módon akart engem átsegíteni az örök gördeszkamezőkre.
A látszólag totál értelmetlen és teljesen szabálytalan manővert ugyanis egész könnyű lett volna összekeverni avval, amikor valakit szánt szándékkal akarnak eltenni láb alól.
A szinte automatikusan lefuttatott szerkezeti integritás ellenőrzéssel egy időben, – aminek során örömmel konstatáltam, hogy semmiféle látható sérülést nem szenvedtem – az ereim csőhaálózatába ürült adrenalindózis által némiképp felerősítve, olyan lüktető harag parázslott fel bennem, hogy ha mesterségesen nem állom útját a folyásának, akkor könnyedén előfordulhatott volna, hogy a szerencsés kimenetelű balasetnek mégis véres vége lesz.
Egy pillanatig láttam magam előtt a jelenetet, ahogy, egy amolyan GTA-s mozdulattal kipenderítem a gyilkos szukát a vezetőülésből és addig csapkodom a kocsiajtót a szépen melírozott tarkójára, míg meg nem unom hallgatni, az élénkpiros masszává pürésített ostoba fejének iszamos splattyogását.
A sebtiben magamra kényszerített önfegyelem azonban annyira eredményesen folytotta vissza a felbugyborgó dührohamot, hogy nem csak én lepődtem meg rajta, de látszólag a hölgy is igencsak meg volt illetődve, amint indulatos üvöltözés helyett, egy türelmes kisegítőosztályos tanárbácsi hangján, lassan formált és szépen artikulált szavakkal világítottam rá, az emberek egymás iránt tanúsított figyelmében dúló sajnálatos eróziónak szomorú tendenciája felett érzett aggodalmamra. Az aszfaltfelületen látható burkolati festéssel, sárga csíkokkal övezett, piros mezőben rikító, stilizált kerékpár ábrával jelölt útszakasznak a forgalomban betöltött szerepére, valamit a gépkocsik mindkét oldalán elhelyezett foncsoros üvegfelületek értő használatának, a közlekedés biztonságát rendkívül előnyösen befolyásoló voltára…
A táskám oldalára kötött piros villogó rommá tört ugyan a betonrabucskázás következtében, de a hangulatszabályzásban igen fontos szerepet betöltő drága fejhallgatóm szerencsésen megúszta a a bukfencezés közbeni összemorzsolódást, mivel még a talajfogás előtt lerepült a kobakomról, az egyszerű földön pattogás pedig úgy tűnik nem tett kárt az érzékeny elektronikában.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre, a csuklómon fityegő távirányító apró érintésére, a deszkám is sértetlenül gurult elő a kocsi alól, így egyrészről tényleg nem volt rá szükség, hogy elvegyem a sofőrina nyavalyás kis életét, másrészt pedig, még időben oda tudtam érni a barátom kiállításmegnyitójára…
Őszintén remélem, hogy evvel egy életre kikaramboloztam magam. Nem érdekel, hogy három a magyar igazság meg a többi hülye népmesei prímszám, ugyanis évi kettő, az nekem legalábbis, lényegesen többnek tűnik a soknál, úgyhogy jó volna kipipálni ezt a dolgot a hátralévő pár esztendőre…
TÚLOLDAL 