TÚLOLDAL

Sikerült egy ostoba televíziós produkció jelmezkészítő projektjét túl szoros határidőre bevállalni, így a kivitelezési munkálatok lefolytatására nem maradt más megoldás, mint a régi jó “kemény hülyék” módszer. Vagyis az emberi teljesítőképesség határmezsgyéjén egyensúlyozva, a metabolizmus fenntartására éppenhogy elegendő alvásmenyiséggel, lenyomni a melót, mint egy túlfeszültséget kapott android, aztán ennek tetejébe még büszkének is lenni magunkra…
Ezután a feszülés után, bizony szükség volt a kukta fedelének meglazítására, hogy a felhalmozódott túlnyomás szét ne vesse a rendszert.
Erre, a kapolcsi művészetek völgye fesztivál meglátogatását fundáltuk ki, lehetséges megoldásként, ami számomra, a betervezett két nap helyett egész hetes programmá teljesítette ki magát. Emberemlékezet óta nem voltam fesztiválon, főleg nem úgy, hogy a hivatalos program 90%-ára be sem tehettem a lábamat, és evvel jottányit sem törődve kivállóan érezzem magam.
Ennek az abszurditására valójában nem is lenne érdemes szót fecsérelni, de a történethez mégis hozzá tartozik.
Rögtön, ahogy kalandos utunk végén megálltunk a falu határában kialakított füves parkolón, önkéntesek rontottak ránk, hogy rávegyenek egy kis véradásra, még mielőtt a keringési rendszerünkben cirkuláló nedveket fel nem higítjuk némi balatonmelléki etanollal.
Karitatív hangulatban lévén be is adtuk a derekunkat vénáinkat, főleg miután elárulták, hogy adakozásunk honoráriumaként még egy egész napi fesztiválbelépővel is megajándékoznak minket.
A meglepetés akkor ért, mikor pár deci testnedvvel könnyebben, az orvosi rendelőben kapott kupon karszallagra váltása ügyében a jegyárúsító bódéhoz léptem, ott ugyanis a kishölgy közölte velem, hogy védettségi igazolvány híján, még akkor sem lenne módom a rendezvény látogatására ha éppenséggel fizetnék érte.
Ez olyan hatást gyakorolt rám, mintha egy totyakos, nagyszájú összeesküvéselmélet erőből taknyántenyerelte volna a koponyám falához láncolt, összebilincselt kezű rációt, akinek szégyenszemre végig kell néznie, ahogy az elégtétel leghalványabb esélye nélkül, teli pofával röhögve incselkednek vele.
Ugyan tisztában voltam a dologgal, hogy a szegény bilétaárús lánynak nem kompetenciája a felülről érkező bölcs rendelkezések felülbírálása, csupán a betartatásuk portáshatalma adatott meg neki. Mégsem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg a véleményét arról a harsány logikai bukfencről, miszerint, a vöröskereszt és magyar állami egészségügy kvalifikált dolgozói közös egyetértésben, simán alkalmasnak találják az ereimben keringő vörös lét, hogy azon rászoruló embertársaimnak, akik hiányát szenvedik ennek a drága matériának, azoknak ezt segítségül, egyenesen a testébe injektálják, de én magam, mint a véremnek az önjáró, eleven tárolója, már nem hallgathatok meg pár szabadtéri koncertet, egy csomó, a vírusra két-három-négy oltással felkészített ember társaságában, – akikkel amúgy is együtt iszom a programok közti szünetben a falucska kocsmáiban – mert az ugyebár kurva veszélyes lenne és mérhetetlen nagy , népegészségügyi sőt egyenesen nemzetbiztonsági koczkázattal kecsegtetne.
Természetesen nem kaptam értelmes feleletet a kérdésemre, így hamar pénzzé tettem a számomra felhasználhatatlan ingyenjegyet és belevetettem magam a mulatság kerítésen kívüli forgatagába.

A korlátozások részleges feloldása óta többször voltam már kocsmákban és szórakozóhelyeken, de valahogy vagy nem sikerült még az átállás a düledező elefántcsonttorony magányából a hagyományos városi létezés, kellemesebb, társasági vágányára, vagy csak az urbánus környezeti hatásoknak köszönhetően éreztem magam nem megfelelően, de a mindenirányból csapkodó hangos beszédfoszlányok, a konstans zaj, pohárcsörömpölés, szar zene és az intim szférának a ruszlisvödrökben savanyodó halacskák közti távolsághoz hasonlatos mértékűre zsugorodása, folyton a hisztérikus menekülési kényszer magjaiból sarjadó csírákat tápoldatozta az agyamban és ettől az éppen csak ébredező, de egyre inkább szárba szökkenő feszültségtől, nem voltam képes igazán komfortosan érezni magam.
Itt viszont ez a dolog elszállt a széllel, beleoldódott a kis patak iszapos vizébe, a hörgőcskék közül felszakadó dohányfüstös széndioxiddal együtt belélegezték a környező dombokon meredező fásszárúak lombjai. Lassan kisimultak a vasalatlan neuronjaim göröngyei és magába olvasztott ez a jelenség, nem is tudom, miként kellene ezt megfogalmazni, de abban biztos vagyok, hogy már tizenéve vártam valami ilyesmire.
A fesztiválok önfeledt “hajléktalansága”, a testedre száradó porral való nemtörődöm jóviszony, a szalmabálákon heverés természetközeli léhasága, a felszabadultan szórakozó emberek mosolyából lefetyelhető derű, a savanykás, hideg fröccsök üdítő izzása, a Balatonfelvidék lankáinak zöld ölelésébe szőkén belesikító búzamezők, no meg persze a szebbik nem színes, buja vibrálása mindenütt.
Kalival és Atesszel három napon keresztül zsongtunk ennek bűvkörében, amit igyekeztünk sűrűn sorjázó laza fröccsök és tüzes pálinkák delíriumával tovább fűteni.
csütörtök délutánra azonban magamra maradtam és a macskajaj könnyed papírsárkány állapotában csak ténferegtem a három falucska színes helyszínei közt és kósza beholderként meresztettem a szemem a világra.

A fiatalság, mint olyan, önmagában szép, de persze ez az alapállapot könnyűszerrel fokozható, némi speciális anatómiai rátermettséggel, aminek teljesítése szemmel láthatóan nem esett nehezére a fesztiválon megjelent leányok jelentős hányadának.

Ez alacsony menyiségben még úgy ahogy befogadható, de amikor egymást érik a hat-nyolc főből összeverődött, könnyüléptű, üde kis tündérhordák, akkor attól kicsit megbarnul bennem a szürkeállomány.

Mégis olyan jó ezt nézni!
Még így is, hogy szinte a bőrömön érzem, hogy egyre kevesebb közöm van mindehhez és a másodpercmutató monoton menetelésével együtt ütemesen távolodom, ahogy egy sínen vont kamera hátrál ki egy jelenetből és a látószög szélesedésével egyre kissebb pontokká válnak az előbb még részletesen megismerhető kavalkád résztvevői.
A szépre mindig jó rácsodálkozni, itt valahogy mégis keveredik egy kis excrementum a figyelés gyermeki gyönyörébe és durva animális felhangok nyomakodnak az ártatlan observer üzemmód neutrális egyensúlyállapotába.
A részvétel lehetőségének folyamatosan gyorsuló eróziója ugyanis gyilkos kis méregcseppekkel töri meg a szemlélődő ember tiszta örömét. Az érdek nélkül tetszés illúzióját bepárásítják a hormonok, a feleslegesség nehéz láncait haragosan cibáló ego verejtékéből pedig keserű irigység oldódik az őszinte csodálatba.
A bor hat, afelől semmi kétség, a gátlásaimra locsolva szépen lassan az éterbe szublimálja azokat, és a bámész töprengőből bátor önsorsrontót formál.

A lányok fitymálóan kuncognak a közeledésemen.
Öt másodperc múlva már nem is emlékeznek a közjátékra, nekem viszont minden szó odaszárad a dobhártyámra és csörömpölve viszhangozza a lassú elmúlás bizonyítékait.
Ettől persze vérszemet kapok és tovább folytatom…
Így, makacs kitartásomnak köszönhetően nemsokára, visszautasítások egész regimentjével vagyok gazdagabb, amiknek metsző vokális lenyomatai, mint a fülemen keresztül az agyamba vájt éles szikék töviskoszorúja meredezik ki a megcsonkított önbecsülés korpuszából.
Az egyébként mindent elnyelő, ketyegő krokodil a hirtelen felzabálás helyett ezúttal csak a vállamra helyezi karmos pikkelyes mellső lábát és foghegyről lesajnál.

-Tik-takk tata, ezt beszoptad!
Tikk-takk, fogd már fel végre, egyre több dologgal nem leszel már többé közös halmaz, úgy mentél ki a divatból, hogy be sem jöttél soha!
Tik-takk! Na szevasz! Tudod, hamarosan találkozunk…
Mindezt persze csak én látom, sőt mintha engem sem vennének már észre többé, keresztül néznek rajtam, mint a poros meleg levegőn és még a filmszerűen megelevenedő gondolataimban az irreverzibilitás felém robogó úthengerét vezető Kronosz is csak szánakozó pillantással konstatálja meddő vergődésemet.
Gondolom evvel a problémával minden egyes embernek farkasszemet kell nézni, akinek ennyi évnyi tapasztalatot már sikerült felhalmoznia ezen a palanétán és társtalanul kénytelen tengetni a hétköznapjait, de látszatra ez a legtöbbjüknek mégis sokkalta könnyebben megy, mint nekem, vagy legalábbis nagyon eredményesen titkolják…
Engem totál kikészít, hogy átlátszóvá váltam az időtől, és mostmár a kutyák sem hugyoznak oldalba, nem, hogy olyanok észrevehessenek egyáltalán, akikkel én is szívesen szóba elegyednék… Ha az egyszeri és megismételhetetlen életem korhadásának gondolata bevackolja magát a fejembe, akkor általában rohadt nehéz ebből a dögletes letargiából kikecmeregnem, de szerencsére, a látszólag értelmetlen dolgokban való elmélyülés képessége, kézreálló katapultkarként a közelemben szokott lenni, és még ha be is szorul néha, a végleges földbefúródás előtt általában meg tudom menteni vele magam.
Külön előny, hogy most nem egy büdös város, nyomasztó labirintusának szürkéjében fürdöm, hanem az ország egyik legszebb környékén pszeudofesztiválozom.
A figyelem fókuszát ezért inkább átállítottam a természeti környezet kevésbé antropomorf spektákulumaira, ahol az elrévedés tárgylemezét nem képes bemocskolni a magukban megrohadó vágyaim salakja.
A Balaton felvidék egy igazi ékszerdoboz, minden szinten káprázatos, akár a dombtetőről vizsgálod a horizont sfumatoba vesző hullámzását, akár az erdő mélyén rejtőző tüneményekre kamillázol.
Keresztül kasul bebarangoltam a környéket, (Külön örömmel töltött el, mikor az eldugott kis ösvényeken nagy ritkán az utamat keresztező emberek, hangosan üdvözöltek, akár egy rég nem látott ismerőst, elszoktam már az emberség ilyen jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívül fontos és szívetmelengető megnyilvánulásaitól.
A város egy csapda, ott úgy létezik egymás mellett a sok humanoid, mint a supermarketek polcán vákuumfóliázott húsipari termékek.
Izolált kis nejlonbuborékok fogságában tartósítva, várják a szavatossági idő lejártát.)
Ki kell használni, meg kell ragadni, minden kínálkozó pillanatot, amit nem a beton fogságában töltök…

Hála a kiskölyöknek, aki, az ugyan kicsit kétes frissességű húspáncélba burkolt, de azért még aránylag mozgékony csontrobot vezérlőkupolájának szélvédőjén tekint kifelé, néha drogok nélkül is képes vagyok megszüntetni a körülöttem zajló valóságot, vagy legalábbis a saját elképzelésem szerint bánni vele. Ilyenkor, a jóformán csak a gyerekek romlatlan – vagy kevésbé romlott – világából értelmezhető tevékenységek művelése kerekedik felül, és ennek az őszinte örömét senki nem veheti el tőlem.
Síkvidéki Szisziphuszként hatalmas szalmabála dobnak vállat feszítve erőlködni, fényesre izzadva felküzdeni a lankákon, majd a hátára kapaszkodva visszafelé szaladni rajt, míg az a lejtő aljáig gurul veled. A szúrós szárak és apró rovarok hadával nem törődve bukfencek sora után elheverni a Van Gogh sárgáinál is súlyosabb árnyalatokban izzó tarlón.
Lajhárt játszani egy öreg tölgy koronájának magasában, majd órákig csodálkozni, a véletlenül a körmöd leszakította kéregdarab alatt feltáruló mikrometropoliszban lüktető élet nyüzsgésén és egyenként nevet adni a forgatag résztvevőinek.
Különféle levelekből, botokból és fűszálakból egész flottát álmodni, a csendesen csörgedező, kis Eger víz patakra, és a mellig érő csalán csípéseire rá sem hederítve követni a bárkák útját, a mély iszapba gázolva segítségére sietni a “folyam” kataraktáin lebucskázva léket kapott vezérhajónak és mint egy izgalmas mérkőzés hangulatától feltüzelt sportkommentátor, hangosan kiáltozni a segélykérő rádióadás jajszavait…
A harsányan ismételt MAYDAY jelzés és a hozzá kapcsolódó kitalált azonosítójelek hallatán felmerülhet egyesekben, hogy tényleg valami baj van a toronyban…
Külső szemlélő számára minden bizonnyal a hibbantság tagadhatatlan szimptómáit vonultatom fel ilyen esetekben, de vastagon leszarom akármit is gondolnak, hisz ilyenkor tudok felhőtlenül “lelkesnek” lenni és nem csak kitenni a kirakatba, de valóban eggyé válni a bennem működő homo ludenssel. Hiába mondják a boldogságról, hogy ábránd csupán és igazából nem is létezik, de engem mégis megkörnyékez valami – a leírtak alapján – ehhez hasonlítható érzés gyanúja ilyenkor.
Annyira könnyű elfelejteni az élet hamis, komorra pingált díszletei közt bolyongva, hogy játék az egyetlen dolog, ami felszabadít és az egyedüli, aminek igazán értelme van.
Anélkül elszokik az ember teremtéstől, és akkor baszhatja az egészet, hisz semmi jó nem sülhet ki az egzisztálásából.

Szokásomhoz híven az alvás problematikájával keveset törődtem, így sátrat nem is vittem magammal csak a régi jó harcostársamat, egy könnyű függőágyat.
Ráadásul az utóbbi idők szárazföldi, négyfal közé szegelt kényelme, megérlelte bennem azt a könnyed léhaságot, ami sikeresen gyomlálta ki az elmúlt évek napirendjéből az időjárási változások akkurátus számontartásának hajós rutinját. A szülőváros utcáinak jól ismert térhálójába való újfent belesüppedés pedig feleslegessé tette az égtájakhoz való viszonyra öszpontosítás szükségességét.
A fesztiválhangulat borgőzös “lesz ami lesz”-sége okán, pedig még az előrelátó, nappali órákban való hálóhelykeresés is feledésbe merült.
Éjszaka, részegen a fák közt, meg ki foglalkozik már avval, hogy merre is lehet Kelet.
Ezt igen könnyű reggelre virradóan megbánni, mikor fényesen izzó csillagunk heve már nyolc óra körülre szottyosra dinsztel a saját verejtékedben…
Vagy mikor egy hajnali vihar amolyan frissítés képpen a húsodat is leáztatja a másnapos csontjaidról.
Akármilyen kellemetlennek is hatnak az adott pillanatban ezek, a némi odafigyelés hozzáadásával könnyedén elkerülhető kis balesetek, mégis tapinthatóvá teszik a létezést, s lehet a tudatalattim szándékosan iktatja ki az elővigyázatosságot, hogy a természet csodás erőinek érintése visszacsempészhessen némi robbanóscukorka szerű csillagport a tudatomba, amitől megint úgy kezdem érezni, hogy valóban élek is, és nem csak úgy beültem erre a felejthető “B” mozira.
Az alkoholfogyasztás talmi mámoráért keményen megfizetsz, az ártatlan agysejtjeid miriádjaira emelt vegyi fegyverek hekatombája nem maradhat büntetlenül, s míg a huszonéves szervezet csak legyint a sok halálra, és járulékos veszteségként könyveli el a népirtás eredményét, addig az öregedő test jobban átérzi a mészárlás súlyát, és huzamosabb ideig gondolkodik valami mértékletességi szerződés aláírásán, ami némiképp korlátozza a civil neuronok ellen bevethető tömegpusztító fegyverek alkalmazását.
A napon szárított macskajaj és az álomszerű kialvatlanság, sivatagba tévedt élőhalottként vonszol valami folyadékforrás feltételezett irányába, és már azt ingert is megváltásként éled meg mikor a sarkon befordulva megpillantod egy nyomóskút hámló festékpikkelyekkel borított, kopott-kék sziluettjét.
Leülveva a sárba, egész testsúlyoddal a hideg áradást elindító kallantyúra függsz, hogy egyenest a homlokod verethesd az erős sugárral és csak hagyod az arcodon végigfolyó ereknek, hogy feltöltsék a szájüreged az artézivíz gyermekkori nyarakat idéző vasas ízével.
A perzselő forróságban, még akkor is pillanatok kérdése megszáradni, ha elővigyázatosan csak a legszükségesebb esetben merészkedsz ki a fák árnyékának oltalmából.
Megtaláltam a helyet, ami a leginkább alkalmas a rehabilitációra.
Egy a malomszigetre néző kellemes kis udvar személyében, aminek meghittségét, egy, a közepén pörgő, békebeli, lovacskás körhinta forgása tette egészen meseszerűen szürreálissá.
Kellemes jazz szól a fára madzagozott kis hangkeltő eszközből, aminek dallamai remekül egybecsengenek a rinlispielen és körülötte örvendező gyerekek csivitelésével.
Nem utolsósorban ezt az egészet méretes babzsákokban fetrengve és ízletes hilltop borokból spriccelt sportfröccsöt kortyolva lehet élvezni.
Meghallgatok egy két matinéelőadást, amin nem érzik szükségét, hogy műanyaglapokkal tanúsítsam, hogy mit, vagy mit nem hordok a véremben.
Kiélvezem, hogy belenézhetek az alkotók szemébe és nem csak, mint kivert kutya a kerítésen vagy falon kívülről hallgathatom a mondandójukat…
Aztán újra a nyakamba veszem az ösvényeket, lepkéket kergetek, ehető növények után kutatok, este pedig a lángok fénye által megbabonázva hallgatom a tűz köré gyűlő muzsikusok örömzenélését…