Sokszor riadtam fel fuldoklós álomból verejtéklucskosan, sőt az éber belefeledkezéseim során is számtalanszor jut eszembe ez az érzés, ami talán nem is csoda, hisz volt idő, amikor napra-nap feszegettem a határait a tüdőm tárolókapacitásának, mélyen, a két világ határmezsgyéjétől messze, és nem egyszer volt, hogy csupán egy hajszálon múlt, hogy nem vesztem oda.
Bár, érdekesmódon az utóbbi idők megfulladós álmaitól már nem is izzadok le, átalakultak némiképp és inkább kellemes megnyugvás marad csak belőlük a rettenet helyett és megkockáztatom, hogy ezek lassacskán átszivárogtak a nightmere kategóriából a vágyálmok halmazába…
Csak úszni, úszni egyre lejjebb, minden elkeseredett tempóval mélyebbre, sokkal tovább, mint ahonnan még érdemes visszafordulni.
Kiélvezni utoljára az övön nehézkedő ólmok súlyának húzásával gyorsított, az ütemesen hajladozó gerincoszlop, a megfelelő időben feszülő és ernyedő izmok állhatatos munkája és a test művi meghosszabbításaként szelíden görbülő uszony csapásai által fokozott sebesség örömét és beleadni minden rendelkezésre álló erőt a tengeri emlősök kecses hullámzását idéző mozdulatokba.
Addig-addig mikorra már arra sem jut elég levegőd, hogy a dobhártyádat csikaró nyomás kiegyenlítésére elég legyen.
Elevickélni az oxigéntartalékok rekeszizomrángató végéig, és egy ájulásba hajló hátrabukással felpillantani az elérhetetlen távolságban csillogó felszín irányába. Egy utolsó, a víz felületi redői által szilánkokra tört fény rezgő alakzatainak pászmáiban táncoló, higanycsillogású buborékot köpni felfelé, ami után visszavonhatatalanul lezárul a szemed és minden fájdalom szépen elcsendesül, akár a fövenyre futó hullámok morajlása.
Nyomorult kis porhüvelyed pedig beleolvad lassan az életet tápláló elem, irdatlan átlátszókék testének nedves ölelésébe, az egyetlen valóságos helyre, ahol valaha is sikerült otthonra lelned…
TÚLOLDAL 