Az van, hogy nem megy teljesen zökkenőmentesen a kizárólag örömteli és jó dolgokra fókuszálási tervezet kivitelezése.
Legalábbis, a körülmények úgy tűnik, igyekeznek szinte minden elképzelhetőt megtenni a figyelmemnek a pozitívumokról való elterelésére.
No mivel lehet így télvíz idején egész hatékonyan visszakergetni az odvába, az onnan amúgy is csak megfelelő indítékkal előbújó hikikomorit?
Na mivel?
Lopj el tőle valamit, azon kevés ingóságai közül, amihez igazán ragaszkodik…
Lehetőség szerint essen a választásod, mind közül a legfontosabb tárgyára, amivel szinte össze van nőve és, ami nélkül eddig se ment nagyon sehova.
Tulajdonítsd el a kerékpárját!
Szökőévente megyek el valahova kulturálódni, amire egy kedves kolléga kiállításmegnyitója épp megfelelő alkalomnak ígérkezett.
Valamiért azt gondoltam, hogy a Rádayn, vagyis a IX. kerület tönkrekamerázott kulturális főutcáján, az egyszerű, duplalakattal való lezáráson túl, nem szükséges olyasfajta, egyéb óvintézkedések foganatosítása mint például GYODA-t és aknazárat telepíteni köré, nagyfeszültséget vezetni bele, vagy még talán attól is eltekinthetek, hogy éhes anakondát tixózzak a vázra, mint mondjuk a hős utca közelében kéne. (Ahol, ha szeretnéd, hogy a keresztülhaladás alatt legalább a ruháid a testeden maradjanak, akkor érdemes egy működő láncfűrészt, hosszú madzagon pörgetned magad körül, a keringési sík középtengelyhez viszonyított szögtartományát sűrűn és véletlenszerűen változtatva, valamint külön ügyelve azokra a rövid periódusokra, amikor pislognod kell, hogy akkor se szívják le belőle a benzint.)
Szóval elvitték, sokba volt, most meg már sokba nincs.
Valaha a harmincadik születésnapi önajándékom gyanánt került hozzám, az első olyan bringa, a sok szirszarkacat után, ami végre a testalkatomhoz passzoló méretű, biztonságos tárcsafékek lassítják, az út egyenetlenségei és a csuklóízületem közé puha lengéscsillapítót ékel, könnyű, egyszerű, szép, fekete, nem a kínai népköztársaság, széleskörben forgalmazott ipai hulladéka, és aminél nem is akartam jobbat.
Sokat kellene gondolkoznom, ha valaki megkérdezné, miként lehet – mondjuk a direkt végtagcsonkolást leszámítva – ennél jobban kibaszni velem.
Régóta nem volt már bennem ennyi fortyogó harag.
Illetve a düh aktív tűzhányója felszínre okád sok olyan veszélyes salakot amelyek látszólag önmagukban kevesek lettek volna a kitörés elindítására de egymásra rakódó rétegei mindenképpen katalizálták a robbanást.
Ezért, így utólag visszagondolva, lehet, hogy nem csupán a tolvajnak óriási szerencséje, hogy nem futott össze velem, mert amilyen idegállapotba kerültem ettől a szituációtól, elképzelhető, hogy egy sopronkőhidai, életfogytos vakációra is könnyen bevásároltam volna magam a vidám találkozással.
(Azon kevés alapján, tudnillik, ami a tettenérés után maradhatott volna a delikvensből, nagyon nehéz lenne bebizonyítani a bíróságon, hogy ezen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés mögött, nem lapult előre megfontolt szándék.
Olyan huzamos ideig ugyanis, jogilag biztosan nem lehet hirtelenjében felindulva lenni, mint, ami egy átlagos emberi szervezetnek, kerékpárlánc segítségével való, maradéktalan vérplazmává veréséhez szükséges.
Pedig, addig biztos ütöm, amíg ott vagyok és valószínű nem is tágítok a helyszínről, míg maradnak belőle olyan szilárdabb halmazállapotú darabok, amik túl nagynak bizonyulnak az aszfalt repedésein való elszivárgáshoz.)
A dühöt valószínűleg nem csupán a tolvajlás ténye, hanem annak folyományaképpen, elkerülhetetlen módon az életembe nyomódó következmények víziója is tovább táplálta.
Miszerint, a most pár hónapon keresztül biztosan jelenlévő, cudar hidegben, órákon keresztül talpalni a fagyos flaszteren, hogy egyáltalán odajuthassak valahova, nem nevezhető egy túlságosan szórakoztató elfoglaltságnak, olyannak meg főleg nem, amire kora reggel vágyni szokott az ember.
Csakúgy, mint a tömegtől, a nekik kitalált közlekedési megoldástól is szörnyen irtózom, és nagyon nyomós indok szükségeltetik hozzá, hogy igénybe vegyem, akkor is, szigorúan csak a személyes izolációs készletem pszeudobiztonságában (tükrös napszemüveg, aktívzajszűrős fullos fejhallgató.) vagyok hajlandó kitenni magam ennek a tortúrának, és ezen ritka esetekben is csak kellő összpontosítással tudok pánikroham nélkül, sok olyan ember közé zsúfolódni, akikkel nem, hogy nem igazán kívánok egy levegőt szívni, de még csak azonos légtérben tartózkodni sem…
Node, idáig tartott a nyígás, meg a felesleges puffogás, mert ugye a pozitívvilágnézeti autoterápiám jegyében, minden szituációnak meg kell keressem a fényesebbik oldalát, ami egyrészt elengedhetetlen a megőrülésem elodázásához valamint az összeomlásaim számának lehetőség szerinti mérsékléséhez is hozzájárul.
Másrészt meg, most pont ezt a feladatot találtam ki magamnak és igyekszem is konzekvensen tartani az irányt.
Ugye mindenféle szarnak vannak pozitív hozadékai, már szinte az első pillanattól, mint például a kényszerű rádöbbenések, amik, maguk után hozzák, az embert a tárgyakhoz fűző viszonyok felülvizsgálatának igényét.
Annak ellenére, hogy kifejezeten odafigyelek a puritán életmódomra, és igyekszem, az urbánus világban egzisztáláshoz szükségesnek mondott holmik számát is a lehető legalacsonyabban tartani, a kifosztásomra adott emocionális reakciók arról tanúskodnak, miszerint újra beleestem a valamihez való ragaszkodás hibájába.
Nomármost, bármi is legyen az, élő vagy holt, ember, állat, növény (vagy gomba) illetve legrosszabb esetben akár egy tárgy, ha balga módon hagyod, hogy érzelmi kötődések alakuljanak ki irányukban, akkor a dolgok természetéből fakadó múlandóság okán előbb vagy utóbb, borítékolhatóan veszteség érzésével kell szembesülnöd, ami pedig a ragaszkodás mértékével egyenes arányosságban lesz destruktív hatású, és olyan nehezen betölthető hiányokat alakíthat ki a belvilágban, amikre valójában senki emberfiának nincsen szüksége.
Sajnos ezt nem vettem észre időben, pedig voltak neki jelei, mégpedig elég szembeötlőek, elkezdtem ugyanis a bringát a saját képemre formálni, ha óvatosan is, de pimpelgetni és némi személyes arculattal felruházni, ami bizony melegágya az érzelmi pókhálófonalkák sűrűsödésének és egyenes út a csapdába, amivel csak magamnak árthatok.
Ennek kapcsán sikeresen kibaszarintottam a kukába egy sor olyan dolgot, amik hasonló sunyi módon, kicsi, alig érzékelhető emocionális tapadásokkal próbálkoztak beóvakodni az életembe.
Ha minden ilyen jellegű viszonyt idejében meg tudok szüntetni, vagy még kialakulása előtt csírájában elfojtani, akkor az úgynevezett “elengedés” kényszerű aktusára sem lesz többé szükség, és talán közelebb kerülhetek az érzelmek béklyóitól mentes létezés áhított állapotához. Ahol a veszteség csupán, csak anyagi természetű lehet.
Valamint, az ilyen és ehhez hasonló szükséghelyzetek sokszor mutatják meg, hogy az elkeseredettség lefolyóját viszonylag hatékonyan képes tisztítani az emberi jóság megmutatkozása.
Így, ennek a mostani aljasságnak kapcsán is nagyon kellemes impulzusok jöttek szembe velem.
Ez leginkább abban érhető tetten, hogy még annak ellenére is számos kedves ember talált meg jótékony kerékpárfelajánlásokkal, hogy valójában, nem is kértem senkitől támogatást, csak a tehetetlen dühöm szégyenletesen agresszív kifakadásával találkoztak az üzenőfalamon.
Ez az együttérzés és segítőkészség pedig felér egy meleg öleléssel, ami meg rám is fér, hisz egyébként csak az esőcseppek fagyos ujjai tapogatnak ezeken az ocsmány hamuszín napokon…
TÚLOLDAL 