köszi címkéhez tartozó bejegyzések

Radio Arguineguin

Az egyik emeleti erkélyről két teintélyes méretű zászló hullámzik alá, a kicsit kalimafoltos homlokzaton. A szigetcsoport, fehér kék sárga trikolorja (fordítva, vagy csak rendezői nézőpont szerint instalálva) és a spanyol korona izzó vörösessárgája. (Ez utóbbira, gondolom a gyengébb képességű vagy színtévesztő honfitársak kedvéért, filctollal is felírták hogy ESPAÑA)
A wannabe patrióta dekoráció egy határozottan cuki üzenetcsomagot fog közre.
Az egymáshoz rögzítve, madzagon kilógatott parafatáblákra tűzve, színes papírszívecskék -kicsit talán eltúlzott – özönében köszönetnyilvánítás olvasható. Külön kiemelve minden foglalkozás hőseit, akik a vírussal dacolva a külvilágból kénytelenek elvégezni a feladatukat, önzetlenül támogatva evvel az otthonukban kuksolókat.

Ez idáig nagyon aranyos és kedves, bár inkább amolyan szándékafontos jellegű gesztusnak látszik, ugyanis a tagadhatatlanul belerakott erőfeszítés ellenére, mindez az utcafrontról csak azok számára olvasható, akiknek hozzám hasonlóan legalább egy 2000 mm-es fókusztávú teleobjektív van a szemei előtt.
Persze a sztorinak itt még nincs vége, ugyanis a dolog nem áll meg a vizuális köszinél.
Az alkotó, más, a nyugalom megzavarására alkalmasabb módon is ki szeretné fejezni a háláját.

A show pontban 18:59-kor kezdődik. Először Autó és kamiondudák hallatszanak a távolból. A fedett tetőterasz árnyékából megjelenik egy őszhajú férfi és ütemes integetésbe kezd. Az öblöt körbevevő házak furcsa akusztikája miatt, nehéz eldönteni, hogy a szórványos taps igazi-e, vagy az is felvételről szól, mint a kürtök.
Egyes kanáriók valamiért nem csak, hogy lelkesednek a különböző pirotechnikai eszközökért, de buták is annyira, hogy a leginkább vizuális ingerek előidézésére tervezett tüzijátékokat fényes nappal hozzák működésbe. Evvel, egy csupán halvány füstpamacsot hagyó, láthatatlan tompa csattanásba fojtva, az eredeti terv szerint, szikrázó színes fénygömbpalástba halványuló csóvákat, precízen megtalálva az egyetlen módszert, ami egy ilyen egyszerhasználatos káprázatot teljesen megfoszthat az igazi értelmétől…
Mindegy is, a lényeg, hogy a bevezető tülkölés alatt itt ott felreppenő rakéták tanúskodnak valamiféle válaszreakcióról a körüllakók részéről, és ezeket biztos nem lehet felvételről bejátszani. Ezt már szinte csak magamnak teszem hozzá, mert napról napra romlik a valósággal való viszonyom. És az, hogy már hetek óta nem tudom egyértelműen behatárolni, hogy tényleg hús-vér emberek fejezik-e ki a lelkesedésüket, vagy a hangfalakból árad a taps, és csak a hullámtörő tízméteres betonfala és a házak oldala ping-pongozik az összecsattanó tenyerek hanghullámaival, esetleg egyszerűen odaképzelem az egészet, az meglehetősen bizonytalaná tesz a beszámíthatóságom mértékével kapcsolatban. De a kitartóan ismétlődő előadást végighallgatva, afelől minden kétséget kizáróan, megbizonyosodhatok, hogy az elme megbomlásának jeleivel nem vagyok egyedül a környéken.
Az ablakok rejtekében sejtett publikum felé intézett kézlengetés, a sejtelmes bevezetést követő spanyol nóta utolsó taktusaiig tart, aztán a halászfalu ördögi lemezlovasához méltó antrét követően, zenebohócunk bamba vigyázállásba dermed, és így is marad a produkció végéig.
A továbbiakban, egy minden áldott nap, hangról-hangra ugyanúgy ismétlődő válogatás csendül fel, a háztartási használatra kicsit talán túlgondolt teljesítményű, de még így is derekasan túlvezérelt hangládák recsegve üvöltő mélyéről.
A helyben uralkodó zenei ízlésről formált szterotípiákat valamelyest meghazudtoló összeállításban, (Nem kizárólag “regeton”.) Minden olyan hallgató megtalálhatja a gusztusának megfelelőt, aki nem vesz tudomást a nyolcvanas évek óta eltelt időről, megdobogtatják a szívét a latinos ritmusok és a radikálisabb irányzatok sosem érdekelték.
Azért persze többségben vannak az érzelmes spanyol slágerek és természetesen, a helyi viszonyok közt szinte elmaradhatatlan “despacito” is felkerült a koraesti Arguineguin greatest hits-re.
A műsor precízen hatvan percig tart és pontban nyolckor, amikor lejár a “lemez” és már csak a membránok tekercseiben kallódó delej búgása hallatszik, a hangverseny szervezője is megelevenedik szoborszerű mozdulatlanságából és egy utolsó hangos csattanással áramtalanítja a rendszert, fekete nejlonzsákot gumipókoz a boomboxokra, majd kisvártatva eltűnik az árnyékban és minden szépen visszasüpped a karanténba zárt falvak világvégeszagú csendjébe.

Azért jó hallani, hogy vannak még odakint emberek…

Címke , , , ,