Az önjutalmazós projectem, amivel a napok egyhangúságából próbálok kiemelni pillanatokat, leginkább gasztronómiai vonalon működik.
A financiális bőség hiánya ugyan rákényszerít, hogy az elérhető legbézikebb dolgokkal tartsam fent a metabolizmusomat. Ezen gondosan kiszámolt, szigorúan a minimumra szorítkozó hétköznapi menük, (amik általában rizsből, babból vagy egyéb olcsó hüvelyesekből főzhető egytálételekből tevődnek össze, és amiből többnyire két napra is elegendő menyiséget készítek.) spórolásfaktora – egyenlőre – lehetővé tesz egy-egy luxusnapot.
Az egyik a henyélés kényelmével és társasággal, a másik pedig némi kreativ energiával ajándékoz meg.
Vagyis.
Heti egy partonevés, Petivel.
Ez jobbára egy hülye kebab, bocadillo vagy olcsópizza, fogyasztásában merül ki, és aminek igazából nem az ízélmény a legnagyobb erénye, hanem, hogy nem nekem kell pepecselnem az elkészítésével valamint végre nem egyedül eszem.
Az utóbbi a fontosabb, hisz főzni végülis szeretek, csak előfordul, hogy nincs türelmem vagy kedvem hozzá, azonban a legfinomabb csemegék sem annyira ízletesek ha magányosan kell rágódnod rajtuk, és a hitvány kis hülyeségek is felértékelődnek, ha van kivel megosztanod az élményt.
A másik urizálás, amivel legalább kéthetente megpróbálom elhitetni magammal, hogy fontos vagyok legalább magam számára, az a hétvégi vagy vasárnapi menü, amikoris, háromnál több összetevős, inkább a kulináris élvezetre, mint a mennyiségre koncentráló tápanyagot készítek, sokszor valami kísérletit, és időnként megengedem magamnak, akár a két fogás, luxusát is.
A gyorséttermezés időpontjában nincsen rendszer, az bármely napon esedékes lehet, amikor Peti úgy dolgozik, hogy van időnk leülni együtt.
A főzésöröm kifejeződése, az viszont szinte mindig hétvégére esik, ilyenkor ugyanis jobb hogyha nem hagyom el a hajót, egyfelől a parti nyüzsi tolerálását a legritkább esetben támogatja a hangulatom, másfelől jobb őrizni a házat ha a “findés” hajóskapitányok elözönlik az öblöt.
Ha a vízen maradok, akkor több időm is marad a konyhatündérkedésre…
Az eheti kombo kifejezetten jól sikerült, ugyanis nemcsak a pénteki közöspizzázás jött össze, de utána is volt idő együtt lógni, mivel Christy, Las palmasban maradt így tudtam a finkán aludni.
A tanyán héderezésnek számtalan előnye van, sok időnk van dumálni, és az agyamat egyéb ingerek is érik mint, amik az óceánon rendszeresek.
Más hangok, fények, illatok, szagok, színek. Egy kis igazi szárazföldérzés.
Zöld növények árnyéka, madárfütty, kecskebuké, neszező rovarok, és este a fényszennyezés hiánya okán a csillagok miriádjaival telehintett égbolt látványa, aminek az öbölben csak a töredékét láthatom a kikötő reflektorai miatt.
Végül, de nem utolsósorban, pár valódi földben termett, friss cucc, igazi lédús, perzselően erős csilipaprika, csokorba tépkedhető zöldfűszerek, és pár konyhakerti finomság, amelyek külalakjukban lehet, hogy nem a saját idealizált műanyagváltozataikra hasonlítanak, cserébe beltartalmukban messze kenterbeverik a supermarket zöldséggyümölcsit, vagyis van ízük.Ennek a hétnek a túlélését ezúttal valami fúziós fantáziával próbáltam megünnepelni.
Az alapötletet a jófajta csilihez való hozzájutás adta. A csácsók ugyanis nem nagyon eszik a csípőset, és ha néhanapján találok is valami apró paprikákat a zöldségesnél – amiről ők váltig állítják, hogy “muypicante” – azok általában csalódást szoktak okozni.
Peti csilibokra viszont megbízhatóan magas kapszaicintartalmú gyümölcsöt terem…A felaprított, pusztító kis paprikákat Csikemellcsíkokkal, megpirítottam egy kis kókuszolajon. Egy kanál jól megcukrozott kókusztejet, némi reszelt gyömbérel rákaramellizáltam a husira, amit utána beleforgattam kókuszreszelékbe és óvatosan tovább sütöttem, amíg aranybarnára nem pirult.
Negyed kiló gombát, csipet zúzott koriandermaggal puhára főztem a megmaradt kókusztejben, amit rákanalaztam kevés illatos jázminrizsre és az egészet megszórtam friss bazsalikommal és csilis lime-al pörkölt kesudióval. Kicsit thai, kicsit karib, kicsit mittudomén, de legalább kellemesen csíp és lényegesen cizelláltabb ízvilág, mint mondjuk a krumplipaprikás.
Ezen alkalmak ünnepjellegét igyekszem erősíteni avval is, hogy a körülményekhez mérten megadom a módját a tálalásnak. Valahogy úgy próbálom előadni, mintha valaki másnak készíteném az étket, legalábbis az általános moslékfreccsentő menzásdada sztilónál kicsit jobban odafigyelek a táplálék vizuális megjelenésére. A cockpit koszlott, puritán egyszerűsége ugyan nem nagyon idézi a főúri pompát, meg a kis próbálkozásaim is messze vannak a finediningtól, de ilyenkor azért szépen megterítem az asztalt, kiválasztom a nem lecsömpült tányért, kipolírozgatom az egyetlen borospoharamat, és efféle feleslegesnek tűnő badarságokkal szórakozom.
Néha azonban az ilyen olcsó illúziók is fontosak, hogy kicsit embernek érezzem magam.
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
kókusz címkéhez tartozó bejegyzések
windy-windy
A legutóbbi szuper kudarccal végződő hajós kiruccanáson, amikor is a főnök kitalálta, hogy milyen jó is lesz az, ha az új merülőhely felfedezésére magunkkal visszük a customer-eket is, és a hatalmas szél által a hullámokról leszakadó fehér tarajokat az arcunkba csapó orkán közepette, csak ennyit mondott röhögve, a himbálózástól élénkzöld fejű, a sós víztől köpni nyelni sem tudó vendégeknek, hogy windy-windy. Majd utána, ötven perc hasonló kondíciókkal bíró, a két három méteres hullámok tetején való rázós hánykolódás után megérkeztünk a semmi közepére, ahol a beígért “wanderful ríf” helyett, csak a puszta fehér homokot találtuk a tengerfenéken. később kiderült, hogy rosszul írta fel az aznap reggel szerzett GPS (hepeesze) koordinátákat, aminek megérkezésére amúgy is uszkve másfél órácskát vártak a búvárok beöltözve.
Az ideérkezésünk óta nem igazán csillapodó szél most mintha mégiscsak alábbhagyott volna. Ez már önmagában is jó hír hiszen ki lehet nyitni az ablakot a függöny azonnali leszakadása nélkül, (és a nyílászáró még a legnagyobb felületen szellőző félállásában sem adja ki a jól megszokott hangot, ami olyan mintha egy meghibásodott hajókürt indítógombján elaludt volna a kapitány.) Valamint elsimultak a tenger harsányabb hullámai, ami okot adhat némi reménykedésre a búvárturizmus élénkülésének tekintetében. A levegőmozgás intenzitásának redukálódásával egy időben, a közeli mocsarakban igen nagy számban tenyésző szúnyog populációk is felbátorodnak és előbújnak a fák rejtekéből, hogy az hurrikán erejű szél által való, nyílt víz fölé sodródás legcsekélyebb veszélye nélkül, csapatostul költözzenek a hálószobánkba, az immáron szélesre tárt ablaknyíláson keresztül.
Mivel továbbra sem vagyunk nagyon elkényeztetve fizetővendégekkel, ezért a szinte korlátlanul rendelkezésre álló szabadidőmben nekiláttam megvalósítani pár fontosnak tűnő dolgot, ami erősen összefügg az ízeltlábúak kéretlen inváziójával.
Első körben a szétrobbant biciklibelsőm újrahasznosításával megkonstruáltam egy, Hajni biztonságérzete szempontjából kiemelten fontos ajtórés szigetelést, amit ha a TV shopban szeretnék árusítani bizonyára “SPIDER PREVENTER PRO 2000”-névre keresztelnék. A gumiszalag és egy vékony faléc zseniális kombinációjából előállított készség flottul működik, vagyis azóta nem volt szükség, semmiféle nyolclábúakkal szemben foganatosított idegenrendészeti eljárásra, a békés hálószobánk határain belül.
A másik feladat amit sürgősen el kellett végezni az az ágyunk fölé lógatott moszkitó baldachin gatyába rázása. Ugyanis ennek a rendkívül praktikus tárgynak a felszerelését elég ostoba módon végezték el a lelkes szakemberek, ami azt eredményezte, hogy az egész izé, telibe az arcunkba lógott, alvás közben folyton rátekeredett a lábunkra és így reggelre több zsírosra hízott szúnyogot találtunk a “védett zónán” belül, csapdába esve, mint ahányat ki tudtunk rekeszteni a hálóval.
Az egész probléma végleges orvoslásához csupán egy fél hektár kókuszpálma alsó leveleit kellett levagdosnom, hogy kiderüljön végre, hogy az agyamban megjelenő, esztétikusan íves konstrukció a pálmalevelek fő erének merevsége okán semmiképpen sem kivitelezhető, ugyanis nem viselik el a feszültséget amit egy ilyen rövid szakaszon mér rájuk a hajlítás. Szóval sokkal kevésbé dekoratív, de mégis praktikus és továbbra is organikus, pálmalevélszárból készült oszlopok meredeznek most az ágy sarkaiban, amire most már pompásan kifeszíthető a szúnyogháló és végre ellátja a várva várt “vérszívótávoltartó” funkciót, amire valójában kitalálták.
A nagy kukorica
Nos az új, ideiglenes élő és munkahelyünk megközelítőleg 25-ször kisebb mint az előző, valós méreteit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Margitszigetet és a hajógyárit keresztben egymáshoz rögzítenénk és oldalához hozzácsapnánk még kétszer a Lupát, a földdarabot nem lehet teljesen körbebiciklizni mert a déli régió egy részén teljesen áthatolhatatlan a dzsungel, ezért ott nem is nagyon van út, meg úgy amúgy a zöldön kívül semmise. A jelenleg birtokunkban lévő két rozoga kerékpárral, kényelmes tempóban is nagyjából egy óra alatt körüljárható az egész.
Formáját tekintve, leginkább egy vertikálisan kicsit összenyomott emberi, bal lapockának frontoldalára hasonlít amelynek a felkarcsont fejét befogadó ízületi vápája keleti irányba mutat.
A nyugati oldal egy halászkikötővel és egy üzemanyag betöltő dokkal rendelkezik, az utóbbihoz futnak be a kontinensről érkező kompok és a szigetet gázolajjal ellátó tankhajók, ez utóbbiakra igen nagy szükség van, mivel a szigetet egy nagyobbacska dízelüzemű generátortelep látja el az éltető villamossággal.(Az öreg, hangos aggregátorok megbízhatósága azért persze hagy némi kívánnivalót maga után, ezért, napi egy-két rövid, véletlenszerű áramszünettel meglepi a felhasználókat, az élelmesebbek ezért felszerelik magukat szünetmentes tápokkal és a feszültségingadozás kivédésére alkalmas berendezésekkel.)
A túlsó azaz a keleti part, sokkal erősebben kitett a hullámverésnek, ezért még az apró halászbárkák is a kontinens felőli oldalt preferálják, viszont a korallszirteken megtörő, bodros tarajú hullámok, a fehér homokkal és a szellős kókuszligetekkel, igazán képeslapos hangulatúvá teszik, a nem túl kreatívan, de azért találóan Long Bay-re keresztelt valóban hosszú öblöl környékét.
Az egész partvonal nyolc részre van felosztva, úgy mint: North End, Sally Peachy, South End, Long Bay, Bluff Point, South West Bay, Waula Point és Pasenic, ezeken kívül Utcatáblák vagy egyéb elnevezések egyáltalán nincsenek. Cserébe viszont a szárazföld nem mindenhol “száraz”, számos kis különálló mocsár szabdalja, amiknek mind saját beceneve van, ezekre a nicaraguai környezetvédelemért felelős szervezet, mutatós, barna fatáblákal hívja fel a figyelmet, és a transzparensek kihelyezésével együtt, gondosan, természetvédelmi területté is nyilvánítva azokat. (Persze valószínűleg nem nagyon akad ember, aki szívesen merészkedne ezekbe a sötét vizű, sűrű ingoványokba, hogy gonosz, sátáni kacaj kíséretében nekiálljon vadul környezetszennyezni, mindenesetre persze, első a biztonság.)
Az egész tulajdonképpen egy nagyra nőtt falura hasonlít, jóformán mindenki ismer mindenkit, ezért a közbiztonsággal nincsenek nagyon problémák, ez alól talán csak a kikötő közvetlen környezete képez kivételt, itt ugyanis mindenféle arcok megfordulnak, akik esetleg úgy gondolhatják, hogy a szigetre érkező gyanútlan turisták kirablásával szert tehetnek egy kis fizetéskiegészítésre.
A helyben lakók zöme a Central American fishing Corporationnak dolgozik, vagy csak úgy szabadúszó lobster halász.
(A tenger ugyanis errefelé, telis-tele van a nagyra növő, jó pénzért értékesíthető és ízletes panulirus argus-okkal avagy a karibi tüskés homárokkal) Akik nem ezt csinálják, azok földet művelnek, vagy valamiféle, kis, a saját házuk oldalában kialakított boltocskájuk, műhelyük vagy kifőzdéjük van, a tehetősebbek pedig az idegenforgalmi bizniszt erősítve kis bungalókat vagy általuk hotelnek nevezett apró szobákból álló blokkházakat birtokolnak. Mindennek ellenére, valamiért mégis úgy néz ki, mintha az emberek csak úgy dologtalanul lézengenének az utcákon, vagy a szegényes házikóik előtt üldögélve tennék a semmit.
Egy két puccosabb kőház kivételével, zömében bádoglemezekből és deszkákból toldozott-foldozott düledező viskókban élnek, de még a legnyomorultabbnak kinéző vityillók tetején is ott virítanak a helyi műsorszolgáltató piros logós parabolaantennái. Normális, maradandó építőanyagokból kizárólag istennek készítenek hajlékot, Ő mondjuk komoly tényezőnek számít a helyi ingatlanpiacon, hiszen majdnem minden pálmafára jut egy kis kápolna vagy templom, márpedig pálmából sincs túl nagy hiány. Rengeteg a kókusz és a banán, ezek csak úgy nőnek az út szélén, és ha az emberfiának kedve szottyan egy kis kókuszlére csak suhint egyet a machetével és máris kortyolhatja a frissítő nedűt. Az idősebb/érettebb darabok akár egy egyszerű földhözcsapással feltöhetők és kimajszolható belőlük a szép fehér, lágy kókuszhús.
TÚLOLDAL 