Az utóbbi napok időjárása némi kényszerpihenőre kárhoztatott minket, volt 40 csomós széllel kísért thunderstorm, eső, égzengés meg minden egyéb, ami kell egy jó kis apokaliptikus hangulathoz. Az orkánszerű fuvallatok itthon is keményen átrendezték a teraszt, de ez bizony kismiska ahhoz képest ami az óceánon zajlott.
Sajnos a flottánk is megsínylette az elemek tombolását, Bár még így is jobb állapotban vannak, mint az öbölben horgonyzó hajók zöme. A nagyobbik kilyukadt az oldalára dőlt és elsüllyedt, ugyan most már a partra vontatták, de mindkét külmotort elöntötte a víz, úgyhogy a befürdött hajtóműalkatrészek jelenleg a raktár poros csendjében, atomjaikra szedve ázdogálnak a gázolajban. A másik bárkánk pedig felborult és a hullámverésben rondán megzúzódott, valamint minden olyan alkalmatosság leszakadozott róla, ami a búvárhajó elnevezésre eddig úgy-ahogy érdemessé tette.
Szóval most a fundik (Nem, nem iszlám fundamentalisták, hanem itt így nevezik a szakembereket. Először számomra is vicces volt, amikor megláttam egy műhelyre nagybetűkkel kiírva, hogy FUNDI BOMBA, bár később rá kellett jöjjek, hogy ez nemes egyszerűséggel, vízvezetékszerelőt jelent.) gőzerővel -mondjuk olyan pole-pole afrikai gőzre kell itt gondolni – dolgoznak a rendbehozásukon.
Ilyen és ehhez hasonló állapotú cuccokkal van tele az egész Kizimkazi kikötő, tehát mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat a kicsit kevésbé póruljárt járműveinkkel
Az ítéletidő nagyjából elvonulni látszott, kisütött a nap is és neki kellett állni, hogy a vízalábukásmentes időszakban feltorlódott, uszkve egy szűk hete várakozó kiéhezett búvárhadat vízbemerítsük.
Saját hajó híján, a mai látszólag kicsit nyugodtabb napon, idegen dereglyét kellett bérelnünk, és a telihold generálta springtide óriási lapályán begyalogolni a zátonyon kívül himbálózó tengeri járműig. Ez azonban a céges hajóval és a halászok által használt lapos aljú bárkákkal ellentétben egy mélyebb merülésű cucc, ami ilyen alacsony vízállásnál már nem tud visszatérni a sekélyesbe.
Így a fedélzetre kerülés egy kicsit veszélyesebb volt, mint gondoltuk, ugyanis a zátony azon pontjain, ahol ilyen szélsőségesen alacsony apálykor a víz érintkezik a szárazfölddel, trükkös kis tarajos sziklák bújnak meg a habok alatt, amit bokagyilkos, mély, éles szélű és kiszámíthatatlan formájú lukak tarkítanak, ez meg van spékelve annak a víznek az erőteljes mozgásával, amit a holdunk gravitációja a zátonyon innen meghagyott, de a fizika kérlelhetetlen törvényeinek hívására, mégis csatlakozni kíván a már kívül csobogó kék társasághoz.
Ez a sodrás, boka fölötti vízmélységnél, még egyenletes talajon is könnyen kimozdíthatja az embert az egyensúlyából, de a tengerisünös lukacsos korallszirten, garantált a nyolc napon túl gyógyuló, instant trauma. Az efféle akadályok komoly kihívást jelentenek egy jó erőben lévő fiatalnak is, de mivel az egyik vendégünk egy túlsúlyos 72 éves német volt, a másik kettő pedig, egy kicsit fogalmatlannak látszó francia páros, ezért más féle megoldást kellett válasszunk, csak nem igazán tudtuk, hogy mi is lenne az.
Kapitányunk ugyan próbált hozzánk közelebb manőverezni a hajóval, de ennek ellenére a köztünk lévő távolság még mindig leküzdhetetlennek bizonyult és a megtörő hullámtarajok látszólag még a bárka felborulásának veszélyével is tetézték az amúgy sem túl rózsás kilátásokat.
Kezdett kicsit kínossá válni a helyzet, hogy ott toporgunk tíz méterre a bukdácsoló bércsónaktól, kezdünk puhára dinsztelődni az afrikai nap kíméletlen sugaraitól a vastag neoprén overallban, és az egész cipekedős hercehurca végén még meg is kell várjuk a dagályt…
Úgy nézett ki szégyenben maradunk, de végül segítségünkre sietett a szerencse, egy kései delfinlesre igyekvő hajóka formájában. A szűk csatorna erős sodrásában kifelé tartó csónakot, épp az utolsó pillanatban sikerült elcsípnünk és az ár ellenében annyi időre visszatartani, hogy a vendégek beugrálhassanak.
A hirtelen jött “kompszolgálat” megmentette végül a pengeélen táncoló renoménkat így zavarunkban próbáltuk egy kis viccelődéssel elütni a szituáció élét, miszerint az afrikai vadvízi kalandok benne foglaltatnak az árban és, hogy reméljük mindenkinek van mindent lefedő balesetbiztosítása, mert még csak most következik a neheze.
(Ez egyébként majdnem igaznak is bizonyult)
Miután szerencsésen elértük a merülőhelyet, addigra a szél és az imbolygás üvöltveokádós tengeribeteggé változtatta az öreg, német búvártanulónkat és a két, friss vizsgás francia sem tűnt úgy, mintha a legjobb formájukban lennének. A bérelt hajó sajnálatos módon nem igazán volt alkalmas arra, amire mi szerettük volna használni, nem nagyon volt egyenes padlózata, így palackok és búvárfelszerelések a “V” alakú hajófenékben csattogva-döndülve gördültek ide-oda, és csupán csak valami csodával határos vakszerencse folytán kímélődtek meg a közéjük csúszó bokák és lábujjak a péppézúzódástól. Ezen kívül a mindkét oldalon végigfutó “biztonsági korlát”, sikeresen akadályozta meg, hogy a motor melletti szűk sáv és az orr, fell-le rángatózó, emelkedő és vízre csattanó területe kivételével bárhol becsobbanhassunk a tajtékos habok közé. A meredek szögű, egyenetlen és sikamlós, palackokkal teleszórt padlón, kész tortúra volt a súlyos felszereléssel végigbukdácsolni, ezt a folytonos hánykolódás és a vendégek súlykülönbségéből adódó törékeny balansz sem tette sokkal egyszerűbbé.
A fáradtságos vízbejutást követően kiderült, hogy a látótávolság ekvivalens egy dézsa frissen fejt tejben tapasztalhatóval, cserébe viszont a nagy árapálykülönbség különösen erős sodrással ajándékozott meg minket. Mindezek nem éppen a legideálisabbnak mondható feltételek egy tanfolyamos és két zöldfülű aligbúvár számára, de ha már balesetmentesen bejutnak a vízbe akkor már elboldogulunk velük, három ember még így sem komoly szakmai kihívás, hisz vezettünk már hatfős kínai öngyilkoskülönítményt is hitványabb viszonyok között, és ahhoz képest bizony az ilyesmi kellemes szünidei matinének tűnik.
A nagyobb gond inkább az, hogy pont nem a búvárkodás hanem az odáig vezető út az ami marhára balesetveszélyes meg kínosan amatőr így, és ezekhez a vendégeket ( és persze minket is) demoralizáló hiányosságokhoz, bizony nekünk kell tartani az arcunkat, és ez elég kellemetlen tud lenni néha. Nyilván az időjárás viszontagságaiért nem érzem magam felelősnek, és a kedves turisztnak is illene tudnia, hogy hová jött nyaralni, vagyis az elvárásait nem feltétlenül egy Svájcban vagy Németországban megszokott szolgáltatáshoz kell igazítania, (Amit persze érthetően nehezen viselnek, mert a fényes hotelek luxusából kimozdulva nyilván óriási kontraszt mutatkozik a allinclusive seggkinyalás és a földre terített műanyagponyván csomagtartóból átöltözés, meg mezítláb tengerisünös sziklásban sétálgatás afrokomfortja között) de annak ellenére, hogy mindent megteszünk a kellemetlenségek minimalizálása érdekében, mégis adódnak ilyen ciki szituációk…
Végül a merülés, a pocsék körülmények dacára egész problémamentesen lezajlott.
Engem sokkal jobban letaglózott egy másik meglepi.
A vendégeknek értelemszerűen nem tűnt fel, hiszen nem ismerték a helyet, de én nem győztem szörnyülködni azon a pusztításon, amit a vihar a zátonnyal művelt, a mélyben tapasztalható károkozás mértéke még a mérsékelt látótávolság ellenére is szembetűnő volt, mintha egy egész halászflotta látogatott volna ide, egy jó kis közös, dinamittalpecázós dzsemborira. A gyönyörű, de nagyon törékeny lettuce leaf korallok, zöme, amiből itt egész hegyre való tenyészik, összezúzott cserepekben hever az aljzaton vagy a megmaradt kollégák hegyén hátán, egy porcelánbolt összeszedettebb látványt nyújthat egy részeg elefántcsorda taekwondo bemutatója után…
Súlyos koralltömbök fordultak ki a helyükről lavinaként összemorzsolva mindent, ami alájuk került, óriás darabok fekszenek törötten, a fonákjukat az ég felé mutatva, és méretes szeletek hevernek a tengeri fű között, mintha óriások dobálták volna szét a reefet, csúnyán elemeire szedve…
Az épen maradt részeket is vastagon fedi az intenzív vízmozgás által rájuk hordott, finom szemű, iszapszerű homok, ami elég gyorsan képes megfojtani a még élő korallpolipokat is.
Egyszóval a látkép kiábrándító volt, de az eddig a mészlabirintus rejtekében megbúvó, de így a rombolás nyomán “felszínre” került mindenfélék svédasztala, rengeteg halat vonzott a környékre, ami legalább, az egyébként kevésbé élvezhető merülést mégiscsak valamennyire értékelhetővé tette, és megóvott minket a teljes kudarc élményétől. A lényeg, hogy a vendégek végül mégis elégedetten távoztak.
Hát így mennek itt a dolgok Afrikában, mentjük ami menthető.
TÚLOLDAL 