Meglehetősen sokat foglalkoztam a biztonsági megállók unalmas percei során, a tökéletes karikabuborék eregetésének begyakorlásával.
Bizton állíthatom, hogy a kifejlesztett képesség legalább annyira haszontalan mint a füstkarikák fújása, de sokkal szórakoztatóbb, annak ellenére, hogy elsajátítása körülményesebb és sokkal több időt vesz igénybe.
Különböző epizódok a sikertelenségtől a megvalósulásig…
Na most végre megint van munkám. Egy tetováló stúdió recepciós pultját dobom fel egy kis dizájnnal. Végre európai bérezésért. Talán ez az első meló az életemben amikor nem megélhetési problémák miatt állok oda egy megrendelő elé és tudom, hogy akkor is elvállalom a dolgot ha az egészet lealkudja az induló ár harmadára és betesz még pár dolgot, amit ezért a pénzért ugye pluszban meg kéne csinálni – ugyan most a homokszobrok leállása miatt nem élünk túl nagy lábon – de ebben az esetben mégiscsak ő akar valamit tőlem és nem én akarok egy kis kajára pézt szerezni bármi áron, szóval gondoltam bemondom az összeget, aztán ha nem kell-hát nem kell. Mégis kellett. (Ez vagy azt jelenti, hogy jó vagyok, vagy azt, hogy még így is keveset mondtam.)
Szóval tetkóstúdió, persze kellenek a fő attribútumok, de nagyjából szabad kezet kaptam. Ahogy lenni szokott persze megnehezítem a saját helyzetemet, ahelyett, hogy gyorsan felfestenék valami etetős cuccot, nekiálltam a hét négyzetméternyi felületet egy mittudoménhányrétegű óriástencillel kitölteni. Valahogy rajtam maradt ez a metódus, ez egy sokszorosítógrafikai technika, aminek az összes nyűgjét elvileg azért vállalja az emberfia, hogy utána gyorsan sokszor megismételhesse az ábrát viszonylag alacsony energiamenyiség utólagos hozzáadásával. De ebben az esetben az egész hóbelevanc megy a kukába ahogy elkészült a festés. Nos hát ez van, szeretem a vagdosás egzaktságát, a szeletekben, rétegekben való gondolkodás logikáját és kész. Az ugyancsak egyedi, kis vegyes technikás hangulatrajzokon is elbíbelődök a sniccerrel, pedig azokból sem kellene többet gyártanom egynél (vagy talán egyet sem kéne, hisz az a kutyának sem kell)
Persze azzal még nem is lenne baj, hisz a kis képek stenciljei belül maradnak a bűvös A3-as méret határain és gyönyörűen elférnek a szekrénypolcból átminősített rajztáblám felületén. Nem úgy mint ezek ugye.
Megszokásból úgy gondoltam, hogy nem is lesz itt probléma a mérttel, hiszen csináltam már 10-szer ekkorát is. Az otthoni műterem óriás vágóasztala, jól beállított fények, és merev, íves kartonok éltek a fejemben, azonban, mindezek helyett most a (“szerencsére”dombornyomott raszteres felületű) járólapon fekve, szalaggal összeragasztott 50×65-ös dipákból szeletelek, teljesen elfoglalva az amúgy nagyméretű teraszt. Kivételes érzékem van hozzá, hogy a körülmények mostohaságának figyelmen kívül hagyásán túl, a mintát is úgy tervezzem meg, hogy nehogy megússzam olcsó, egyszerű, egyenes vonalakkal, inkább kis, folyamatosan változó méretű körök felhasználásával érem el a tónuskülönbséget. Jeah. A kemény hülyék újra akcióban, bár most már csak egyedül…
TÚLOLDAL 