karácsony címkéhez tartozó bejegyzések

fenyőünnep a varázskertben

Végül mégsem lett annyira pocsék karácsonyom, mint amilyennek a körülmények alapján ígérkezett.
Beával, Benjivel, Ádámmal és Dublinnal körbesétáltuk Ayaguarest, fürödve a hegyek közt megbúvó tavacskára áradó délutáni fényekben.

Másnap a hostelben, vacsiztunk, boroztunk és még egy kis esti tábortüzezéssel is sikerült felfüstölni magunkat. A camino kertje, az északon mostanában sűrűn hulló eső okán, teljesen mágikus, puha, zöld szőnyeget terített elém, amire a délvidék tetszhalott sivársága után már nagyon nagy szüksége volt a szememnek. Azt hiszem erről az élményről a fotók sokkal “beszédesebben” képesek mesélni, mint ahogy én a suta szavaimat egymásrahalmozom…

Címke , , , ,

karácsonyi robogás

 

Eljött az a pillanat is, hogy Hajni éppen nem egy búvárhajón ringatózik az Andamán tenger türkiz hullámain, és végre van egy szusszanásnyi ideje, hogy közös karácsonyi programot csinálhassunk.
Juhúúúúú!!!
Nemcsak az ország elég nagy, de az érdekes dolgok, lokális viszonylatban is jelentős távolságra helyezkednek el egymástól. Ezek áthidalására, a számomra – mint megszállott ciklistának –  a leginkább kézenfekvőnek tűnő megoldást szinte bárhol, a kerékpár jelentené, azonban itt sajnos, ezt sürgősen el kell felejteni, ha az ember nem akar záros határidőn belül, útszélére száradt, gutaütéses hullává avanzsálni, egy kis túlfűtött szauna hangulatú, napsütéses pedálozás után.
A kétkerekű közlekedésnek ugyanakkor, van az éghajlattal és a helyi szokásokkal kompatibilis változata, mégpedig, a robogózás, ami ugyan nem annyira környezetbarát, mint a biciklizés, cserébe sokkal gyorsabb és a fokozottabb tempónak köszönhetően a menetszél erősebb hűsítő hatása, a fullasztó klíma ellenére is kellemes utazást tesz lehetővé.
(A hozzáférhető robogó, itt egyáltalán nem az 50 köbcentis seggenbürrögőt jelenti, hanem meglepő módon, az egészen új, újszerű, vagy remekül karbantartott, minimum százhuszonötös vagy annál is nagyobb lökettérfogatú kis rakétákat, amik akár százhatvan kilométeres elméleti végsebességgel kecsegtethetnek.
Ezeket lépten nyomon bérbe is adják az embernek, mindenféle komolyabb irat vagy akár jogosítvány igénylése nélkül. Uszkve kétszázötven baht – hat-hét eurónak megfelelő összeg- fejében, már viheted is egy egész napra bármelyiket.)
A robogón nem is annyira a súlyos dehidratáció vagy a melegben való erőlködéstől megpattanó agyi erek jelentik a legszembetűnőbb veszélyforrást, sokkal inkább a megszokkottal pont átellenes oldalon való közlekedés, és a kresz szabályainak látszólagos hiánya, vagy legalábbis, azoknak, “az erősebb kutya baszik” praktikus törvényszerűségére való leredukálódódása.
Idővel – persze ha túléli – ezekhez is hamar hozzászokik az ember és máris nekiláthat a vidék alaposabb felderítésének.
Majdnem mindent imádok, ami a vízzel kapcsolatos, a vízesések mégis kiemelt, többpálcás helyet foglalnak el a vízbázisú érdeklődési köröm céllövöldéjében, egyszerűen mindig is lenyűgözött a magasból aláhulló folyadék látványa, hangja, ereje. (Megkockáztatom, hogy ez tudat alatt, eredőjét képezheti azon perverziómnak, hogy szeretek magas helyekről lepisálni)
Még a jelenlegi, elvileg száraznak mondott évszakban is sztenderdnek számító jelentős csapadékmenyiség, és a minket körülvevő domborzati viszonyok buja nászából kialakuló zuhatagok, igen jelentős számban képviseltetik magukat a környéken.
Így motorostúránk céljául ezeknek az illusztrisabb, de mégsem feltétlenül a nemzeti parkok területén található (tehát fizetős) darabjainak meglátogatását jelöltük ki.

20171225_161147

Atom Antal és Atom Antalné

Elsőre elberregtünk a “Sai Rung” vízeséshez, legalábbis elberregtünk volna, de valahol benéztük az amúgysem igazán túltáblázott kanyarok egyikét, és nemsokára egy mérsékelten virslikerékbarát, kavicsos lejtő alján találtuk magunkat, egy bambuszerdő kellős közepén.

DSCN6846

bambusztbambuló

20171225_142511

offroad monster

Mivel a mocin nem nagyon volt biztosítás, gazdagok meg nemigazán vagyunk, így kifejezetten ellenjavalltnak tűnt megreszkírozni a komolyabb karosszéria károsodás ígéretével járó offroad kalandokba bonyolódást. Arról nem is beszélve, hogy ha a moci törik, akkor az nagy valószínűséggel a mi szervezetünk szerkezeti integritását is negatívan befolyásolja, ami egyrészről fájdalmas, másrészről, ha bemegyek a dokihoz szétroncsolt végtagokkal, és egy kis Honda click törött díszléce mered ki a bordáim közül kikandikáló vériszamos tüdőmből, akkor azt kurva nehéz búvárbalesetnek beállítani, márpedig a biztosításunk csak a vízalatti, vagy ahhoz közvetlenül kapcsolódó gondok finanszírozását fedezi.
Vagyis, innen inkább gyalog folytattuk a kirándulás további részét, és némi erdőséta után kilyukadtunk egy nagyobbméretű irtásra telepített terebélyes gumifa ligetnél.

DSCN6907

(Hevea brasiliensis)

Ebből egyébként viszonylag sok található abban a zónában, amit eddig sikerült bejárni. Mondjuk, amióta a természetes gumiszármazékokat felváltotta a nálánál sokkal olcsóbban előállítható szintetikus polimer változat, a helyiek láthatóan nem igazán törik magukat, hogy a fák megcsapolásával, a nyúlós fehér nedűhöz jussanak.
Pár helyen azért még tettenérhető a kaucsukművelés.
A sűrű tejszerű nedveket, a fák kérgének kis területen való lehántásával és a megtisztított szijács beirdalásával csalogatják elő, a vágat végébe egy kis bambuszdarabot vernek, amin szép komótosan végigcsorog a felsértett háncs mögül kiserkenő természetes latex és a kis csőr alá kötözött kókusz (ittott már ebből is műanyagot használnak) tálkában lassan megszilárdul.

DSCN6853

gumibogyószörp

Ez a nyerslatex nagyon viccesen rugalmas, remekül pattan, de közben valahogy törékeny is, érintése átható, többsoron is lemoshatatlannak tűnő, szörnyű, egzotikus bűzt hagy maga után. Remek játék.
A gumiültetvény mellett kanyargó, kis, köves úton, meg is találtam az előbb emlegetett termék egyik lehetséges felhasználási formáját, vagyis egy valaki által elhagyott apró bambuszcsúzlit, amivel sikerült pompásan elökörködni, amíg némi baktatás után, meg is érkeztünk az első élményfürdőhöz.20171225_143540
A turisták számára is viszonylag könnyen megközelíthető alsó tavacska lenyűgözően szép volt és a hosszas gyaloglás utáni fürdőzés, lubickolás is frissítően hatott, így én nem bírtam ki, hogy el ne induljak a vízesés magasabb szintjei felé.

DSCN6867
Az ösvény, vagy legalábbis annak tűnő kiszáradt vízmosás, Hajni számára nem sokáig volt kellemes túraútvonal, (Pókiszony) szóval ő inkább visszafordult, de én hosszú várakozás után végre, kicsit egy valódi dzsungelben érezhettem magam, és ez elég motivációval szolgált, hogy olyan magasra másszak amennyire a körülmények engedik.
Körülmények alatt, a sűrű, néhol szúrós aljnövényzetet, a csúszós talajt és az utóbbinak ezen rossz tulajdonságával nehezen szembeszegülő “túraflipflopom” viszonylagos tájidegenségét értem.
A nehézségek ellenére egész addig sikerült jutni, ahonnan a szikla meredeksége elérte, a speciális felszerelés nélkül leküzdhetetlen fokozatot, ráadásul szépen rá is lehetett látni a vízesés alján lévő kis tavacskára. Ezt a képet Hajni készítette lentről.

20171225_152156

A képen egy majmot rejtettünk el, találd meg a majmot!

 

DSCN6897

ZEN

A kellemes fürdőzés után kirobogtunk a whitesand beach-re ahol a Thaiokat valószínűleg hidegen hagyó, de a túristák kedvéért felállított fenyőfa, mikulás, rénszarvasok és hóember adta meg a kellőképpen szürreális hátteret a pálmaligetben jegeskávézáshoz.

20171225_164559

karácsonyi hangulat

20171225_164546

szürreál

A partonhenyélés közepette figyeltem fel a hirtelen mozdulatokra, az erdő közelében már többször is láttam őket, azonban most első alakalommal sikerült lencsevégre kapni a helyi fákon randalírozó kis mókusfajzatokat. Ezt mondjuk nagyban megkönnyítette, hogy a helyi vendéglátósok nem feledkeztek meg a rágcsáló haverok megvendégeléséről sem, vagyis félbevágott kókuszokat kötöztek az egyik közeli fácskára, amire persze előszeretettel jártak rá az apró szőrmókok, Az édes adomány ropogtatásának mámorában, egészen megfeledkezve azon mentalitásukról, hogy nem igazán szeretnek nyíltan, a nagyközönség színe előtt mutatkozni.

DSCN6926

Felirat megadása

DSCN6934Még a felöltöztetett plasztikfenyő és hóemberrel súlyozott, aranyszarvasos mikulás installáció sem volt elegendő motiváció az agyamat elöntő karácsonyhangulat elharapózásához. (Mondjuk nem is nagyon tudom, mire lenne szükség ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Régi pogány napfordulóünnepbe oltott mesefiguravilágrajövetelnek egyébként is viszonylag ritkán szoktam örülni. Azt hiszem utoljára talán harminckét évvel ezelőtt éltem meg ilyesmit, igazi hóeséssel meg csillagszóróval, pedig már akkor is sejtettem, hogy valami turpisság lehet a hirtelen előkerülő ajándék és a maszületett megváltó rejtélyes kapcsolata körül. Azóta pedig leginkább csak az jut eszembe a karácsonyról, hogy egyszer majdnem agyonbaszott a zárlatos izzósor a meghitt családi fenyőünnepen, valamint az embertelen mennyiségű töltöttkáposztásbejglishalászlémérgezés.) A kiruccanás során felgyülemlett éhséget, – kis falunkba visszaérve – a mindenfelé tenyésző utcai élelemárusoktól számolatlanul vásárolt thai finomságokkal ütöttük el.20171224_192718

Ha más nem is, ez a momentum kicsit emlékeztetett a garatigzabálós, kajakómába forduló szentesték bágyadt püffedségére.

Címke , , , , , , ,

reunion

Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)

Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.

Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.

Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.

El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)

A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.

Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.

A vas.

buszunk

optikai tuning cicával

buszunk2

Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…

buszunk3

Fényvisszaverős pimp.

buszunk4

Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.

Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.

Itt tétovázunk.

tétováz

Itt meg már hasítunk…

hasítunk

Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.

A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.

Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…

Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!

Címke , , , , , , , , , , , ,

on the road again

Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.

Avokádócipelő Mayák

advocat

És egy merülésben megfáradt búvár Maya

IMG_5494

Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.

Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok

sellőbébi

A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.

Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.

örül

( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.

Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…

cuccos

Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.

Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé,  a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában.  A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp  a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.

A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.

A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.

A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem.  A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.

Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek.  Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3  Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.

A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.

Címke , , , , , , , , , , ,

mikulás wazze

Vannak népek akik az többieknél jobban vonzódnak a rikító, színes, neadjisten világító dolgokhoz. Nos a mexikóiak pont ilyenek, egyszerűen fogékonyak a giccsre. Ez a tulajdonságuk, ötvöződve a népesség alacsony iskolázottsági átlagával korelálló erőteljes vallásossággal, lenyűgöző dekorációs megoldásokat eredményez így karácsony táján. A Kínából olcsón beszerezhető fényfüzérek és egyéb díszvacakok valószínűsíthetően az egész planétán módosították a városi látképet az ünnepek alatt, de ez  itt a Karib térségben, különösen mulatságos formában kapcsolódik össze a helyi ízlésvilág által támogatott bizarr eklektikával. A vakolatlan, bádoggal fedett, törött ablakú blokkház, korlátot nélkülöző betonlemez erkélyén összezsúfolódó, saját belső világítással ellátott felfújható hóember(!) mikulás és az elmaradhatatlan pingvinek együtt sütkéreznek jézuskrisztussal és a szűzanyával, a villogási ritmusukat kaotikusan váltogató led girlandok stoboszkópszerű szivárványfényében, miközben az importfenyőn pompázó karácsonyfadíszek apró szpíkeréből magas dobozhangon sípol a “jingle bells”. Mindez a varázslat, majdnem minden második házon, vagy annak udvarán megismétlődik aprócska változtatásokkal A 30C°-fokot jócskán meghaladó párás melegben, staniol hópihék szegélyezik a feldíszített pálmákat és nem átallanak plüss rénszarvas agancsot  biggyeszteni, (az inkább széles, mint magas, mexikóiak által vezetett) kombájn méretű Dodge pickupok visszapillantó tükrére…

Címke , , , ,

arena

Furcsamód nem gondoltam, hogy azok a képességek, amik a lassan feledésbe merülő hivatásom kudarcokkal teli gyakorlása közepette rám ragadoztak egykor, valahogy még segítségemre lehetnek abban a sokak által preferált misszióban, amiben a színes papírok és fényes érmék egymásra halmozása a cél.

Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az egyszeri turista képes a fáradságos munkával keresett nyugati valutájából akármilyen kicsi részt is a playa-n homokozó emberekre pazarolni. Minden bizonnyal ez a kétely tartott vissza attól az elhatározástól, hogy a rég használt rozsdás kézügyességemről letörölgessem az évek porát és kicseréljem azt, az óceán partját borító kvarcmorzsalékra.

Pár napja építgetünk egy kis karácsonyi témájú homokplasztikát, amin történetesen egy dagadt szakállas pofa szörfözik, és ebbe meglepően sokan belelátják a messze északon élő Jolopukki kanári ikertestvérét.

Úgy tűnik a parasztvakító, butuska alamizsnaszobrászat lényegesen jövedelmezőbb műfaj, mint az otthoni, szemrebbenés nélkül nemfizető gazembereknek juttatott művészeti érték és szaktudás.

Bár amíg decemberben egy fürdőgatyában izzadok a parton, valamint a fövenyt a sétánytól elválasztó falra kitett szivarosdobozban csilingelnek a skandináv népek eurói, addig nem fogom magam olyasmikkel nyomasztani, mint az éppen európát leköröző, mindenkinél jobban teljesítő kárpátmedencében elhagyott, “csillogó szobrászkarrier”.

Feliz navidad!

Címke , , , , ,