Az utóbbi időszak egyik legabszurdabb történésén vagyok túl.
A tél már önmagában is kihívások elé állítja az embert, különösen az ilyen egészen melegvérű fajtákat, akik, nem csupán a hideggel, mint olyannal állnak hadilábon, de az alacsony hőmérséklet túlélése érdekében viselni készerült ruhadarabok sokaságával sem ápolnak kifejezetten jó viszonyt.
Épp csak egy rapid bevásárlásra ugrottam le a közeli supermarketbe, hogy az estebéd elkészítéséhez nélkülözhetetlen apróságokat megszerezzem.
Mivel seggrepesztő hideg van, ehhez az akcióhoz – mintegy a melóhoz való puskahozás elmulasztásán való lamentálás megelőzéseképpen – inkább az édesöcsémtől “örökölt” duplapluszkurvaszupermeleg, tollasbélésű szövetkabátot választottam, minthogy a trikópólóinggarbópulcsimégegypulcsidzseki rétegek egymásrahalmozásának eredményeként kialakuló szövetkonglomerátummal törjek egy közepesen túlsúlyos Michelin figura babérjaira…
Tempósan léptem át, az utamból hangtalan elsurranó automatakapuk légzsilipjén, de a belső tér azonnal visszarántotta a lendületemet, egyrészt a külvilág és a bevásárlóhangár határán tenyésző hőmérsékleti különbségbe, mint valami puha, mályvacukorfalba való beleütközés torpantott meg. (Amitől egyébként szinte azonnal jól levert a víz.) Másrészt, az arcnélkülieknek, a fedetlenül hagyott fizimiskámnak, – szombat óta újra népegészségügyi kataklizmát jósoló – pőreségére azonnal lecsapó, gyilkos tekinteteinek kereszttüze kényszerített megállásra.
Kicsit leblokkoltam, de szerencsémre, a hirtelen felém induló, és lépdelés közben, rém informatívan a beburkolt arcára mutogató rendvédelmi alkalmazott mozdulatai nyomán, eszembe ötlött, hogy akár lapulhat egy szebb napokat is látott műtősmaszk a táskám valamelyik bugyrában.
Akármilyen sebesen is gondoltam orvosolni a problémát, a fejemben megjelenő vadnyugati pisztolyhős villámmozdulata, a valóságban sajnos kicsit tohonyábbra sikerült a vártnál.
A maszkszkeptikusok, oltakozáselutasítók és úgy amúgy, a kormány rendkívül hatékony járványkezelését kétségbe vonó entitások ellen indított hivatalos boszorkányüldözés nyomán, a burkolatlan pofázmányom katalizálta lincshangulat kikerülése érdekében, olyan sebtiben akasztottam le a vállamról a lehetséges maszktartalommal kecsegtető futártáskát, hogy az közben beleakadt a fülesembe. Ennek köszönhetően Les Claypool megnyugtató dörömbölése a szépen doromboló basszushúrokon, egy fejhalgatóösszeszedésnyi időre átadta helyét, az immáron Jézusszülinapvárási díszbe öltöztetett piactér, bosszantó csilingelésének.
Ez a váratlan momentum rendesen kizökkentett az ismerős hangok által kényes egyensúlyban tartott belvilágom összeszedettségéből, így még hosszabbra nyúlt, a fölém tornyosuló szekus gorilla árnyékában guggolva elkövetett, táskabendőben kotorászás.
Kisvártatva, az egyik eldugott zsebben, végül valóban ráleltem egy ilyen kékes árnyalatú papírdarabra, ami az év elején hatályos szankciók tavaszi feloldása óta “sterilizálódhatott” ott, pár göcsörtös cigarettafilter, összegyűrt zsebkendő, óvszer, töltőtollpatron és ceruzaelem társaságában.
A leginkább egyszeri, és akkor is csak pár órás használatra gyártott, de ennek ellenére mégis nagyjából fél évig hordott egészségügyi segédeszköz anyagát, kellőképpen kibolyhosította már a hosszantartó viselet. Ez a vattacukorszerű állag nem csak arra jó, hogy belégzés közben egész a homloküregedig tudjanak integetni a kis szálacskák, de ezúttal sajnos kiváló lehetőséget szolgáltatott a zsebet lezáró tépőzár fogacskáiba való belegabalyodásra is, amik – talán az elnevezésük renoméjának megóvása érdekében – nem mulasztottak el helyre kis lukat szakítani a koszostürkiz felületbe.
A szőrösoldalú folytonossági hiányt sután takargatva láttam neki a kényszerű folyamatnak, hogy füleimet a zeneélvezet helyett inkább a járvány elleni védekezés szolgálatába állítsam.
Ismét meg kellett fosszam magam egy remek basszusszólótól, amíg az eddig a fejemet melegítő sapka helyetcserélt a maszkpántokkal…
Amint a lukas, maszatos, kósza dohányszálakkal ékes, egésznyáron táskamélyenérlelt rongydarab végre elfedte az arcomon tátongó, “halált okádó” üregeket, azon nyomban helyre állt a REND.
A ködlámpává és reflektorrá erősített tekintetek szikrázását, tulajdonosaik újra visszakapcsolták tompított fokozatba, a biztonságiőr dolgavégeztével, elégedetten tért meg a posztjára, és a bevásárlókosarak műanyagkerekei megint vidám csikorgásba kezdtek körülöttem.
Ez a pár perces közjáték bőven elegendő volt arra, hogy ne csak a kifényesedett homlokom nedvességállománya álljon össze gördülő izzadtságcseppekké, de a kabát alatt érlelt alsóöltözetem szárazsága is áldozatul essen, az odabent izzó forróságtól kertilocsoló üzemmódba váltott vetejtékmirigyeim túlműködésének.
A kis tragikomédia most kezdődött csak igazán, mikor megpróbáltam megszabadulni a bevásárlótérben uralkodó hőmérséklettel totál inkompatibilis kabáttól.
Le a kalappal a természet előtt, ami a madarak kültakaróját ilyen könnyűvé és remek szigetelővé fejlesztette, és persze az ember leleményesség előtt, amivel a megnyúvasztott madárkák élettelen testéből kihúzgált tollak által, még a saját csupasz, kis csenevész testét is eredménnyel versenyeztetheti meg tél tábornok haragjával.
Amilyen hatékonyan tudunk más állatok organikus borítását elrabolva életbenmaradni a hidegben, olyan nagy hangsúlyt vagyunk képesek fektetni irreálisan ostoba dolgokra is, mint például kabátcipzárak felületét eltakaró szövetcsíkok megkonstruálásába, amelyek ugyan tényleg sikerrel fedik el az egymásba fűződő műanyagfogak sorát, ezáltal, akár zavartalanul egységes, sportosan elegáns megjelenést is kölcsönözve a ruhadarabnak, de sajnos, ha a tervezők figyelmen kívül hagyják bizonyos mechanizmusok működési sajátosságait, akkor a felhasználókat akár mélyebb slamasztikába is taszíthatják, mintha azoknak, csak a fedetlenül éktelenkedő cipzárak esztétikai problematikájának való kitettséggel kéne szembenézniük.
Történetesen arra gondolok, mikor a fogakat ideiglenesen együvé olvasztó fémszán alá, egyszerűen becsípődik az egész miskulancia elkendőzésére rendszetesített anyagdarab.
Ez azért jó, mert ilyenkor a fent említett mozgóalkatrész egycsapásra átváltozik mozdíthatatlan alkatrésszé, evvel alapjaiban gátolva meg a holmi, nem csak rendeltetésszerű, de bárminemű használatát.
Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az ominózus szövetcsíkokat ezen a kabáton nem csupán a külső oldalon, de a fonákján is fontosnak tartották elhelyezni, így téve teljessé a kelepcét.
Egyszóval, meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés csapdába esni egy kabátban.
A cipzár lefelé, vagyis a kívánt irányba egyáltalán nem volt hajlandó megmozdulni, a meddő rángatásával csak további felesleges hőmenyiséget halmoztam fel az öltözéken belül.
A kísérleti felfelé mozgatással, (Hátha jobb lesz, ugye.) pedig csak annyit tudtam elérni, hogy egy rántással fojtónyakörvvé transzformáljam a galléromat és az immáron hosszabbbtávon berágódott kelme mellé, a szakállam is tisztességgel becsípődjön, valamint sikerrel hiúsítottam meg az egyetlen maradék menekülőút igénybevehetőségét, vagyis a kabátnak a fejemen való áthúzásával megoldható szabadulást.
A bejárat mellé halmozott kosarak előtt gimnasztikázva szinte az egész áruház figyelmét élvezhettem. De az előadóművészi kvalitásaim hiánya, a faramuci helyzetnek köszönhető instant rivaldafénnyel karöltve csak fokozta a már amúgy is jelentős verejtéktermelésemet, aminek patakjai a szemembe folydogálva nehezítették a rendre felcsúszó maszkommal súlyozott tisztánlátást, a trikóm pedig már akkor sem lehetett volna vizesebb, ha történetesen nem egy supermarket pénztára előtt szerencsétlenkedek, hanem mondjuk búvártúrát vezetek valahol Indonéziában egy kedves kis tengeröböl korallzátonyai mentén.
Az eredménytelen kapálódzás közepette szegény kiszolgált maszk pántja is megunta a további együttműködést, és az elszakadásával sikeresen rántotta bele az orrnyergembe, a sok hajtogatástól a belsejében eltört drótmerevítőt, így az egyik kezemet, amit a probléma gyökerének megragadására használhattam volna, be kellett áldozzam az előírás szerinti maszkviselés szimulálására és az orromból szivárgó vér szimultán csillapítására.
További, viszonylag rövid félkezes kínlódás után belátni kényszerültem, hogy nem vagyok egy született Houdini, és még a tehetetlenségből csírázó düh végső elharapózása, illetve a saját levemben való élve megdínsztelődés előtt, jó volna valami épkézláb megoldást találni a helyzetre.
Nem nagyon láttam okosabb lehetőséget, mint, hogy a torkomra szorult kabátgallér nyomán a fejemben felhalmozódó és halántékomra húsos földigilszta méretű ereket domborító testnedv vöröséből és a légszomj kékes tónusából összeadódóan bíborlilára színeződött arcomat kiviszem kicsit a hidegre, ahol legalább attól a kurva maszktól megszabadulhatok és a zimankó uralta környezet segítségével a testem konfitálódását is leállíthatom…
Kb. még egy küzdelmes háromnegyed órámba került, mire furcsábbnál furcsább de teljességgel hiábavaló gyakorlatok bemutatása után, végül a bicskám bevetése révén, ki tudtam kecmeregni a kabátbörtönből.
Csatakosan, gőzölögve, és egy gondozatlan nagymacskaketrec bukéja által körüllengve, mint aki császárral szülte meg saját magát, de valahogy a pórusain keresztül folyt el a magzatvize, úgy
caplattam vissza a parkoló eldugott részéből, a főkapuhoz, amit idő közben már bezártak a szorgos alkalmazottak.
Még szerencse, hogy ilyen igazi történésekkel teli ingerdús életem van.
megszégyenültem, megsebesültem, megszaggattam a szakállamat és puhára főttem, valamint elbasztam egy bő órát az egyszeri és megismételhetetlen életemből, mindennek tetejébe még éhen is maradtam és kabátot is varrhatok.
Hallatlan miféle kalandokban lehet része az embernek, egy egyszerű bevásárlásra készülődés alkalmával; ha ezt az öreg Indiános Jónás tudta volna, bizonyára nem a trópusokra megy ereklyét hajkurászni, hanem csak egyszerűen leugrik ide a kelenföldi teszkóba cipzáros bőrjakóban.
Mindenesetre a fegyvereikkel ide-oda masírozó honvédek és az elefántszobrokat virágfüzérrel díszítgető, narancsmezes szerzetesek vibráló kontrasztja, piros abszurd fokozatra állította szürreálmétert.
A háromszintes tető alatt található az ubosot, vagyis a szent helyek legszentebbike, a szuperszent imaterem, ahol a legnagyobb legbuddhább buddha szobra áll.
Itt szentelik fel az új szerzeteseket, és az imák is bizonyára jobban meghallgattatnak itt, mert a sok arany girlandtól tutira jobb a szakrális térerő, és a három fedél remekül árnyékolja a zavaró spirituális rezgéseket, amik esetleg interferálnának a koronacsakra kiáramlásával, így sokkal tisztábban fogható a jel az asztrálsíkról…
A többi épület, közösségi összejövetelek helyszínéül szolgál, vagy alacsonyabb rendfokozatú szentségek lakják, a kert gyepszőnyegét pedig, úgy néz ki, hangulatos kis repülőgép vadászatokra tartják fenn…
Ők a kedvenceim, hogy sárkányok vagy nagák, esetleg krumpliorrú hüllőfajzatok, akik sokfogú tarajoskígyókat hánynak ki éppen ,azt sajnos nem tudom pontosan megítélni, mindenesetre a jó Honda bukósisak megvéd a rettentő pofákból kimeredő agyarak fenyegetésétől.
Gyorsan be is gyömöszöltem az arcomba, a külső burkolat édeskés tészta, több rétegben egymásra sütve, majd ha egy kicsit beljebb rágod magad a gölödinbe, akkor kiderül, hogy valóban hotdognak szánták, hiszen egy kicsi, furcsa ízű, élénk rózsaszínes árnyalatú hús származék trónol a közepében.
TÚLOLDAL 