kajafotó címkéhez tartozó bejegyzések

Karantén karate

Hiába is fogyasztok a zörgős dobozokból előrázogatható kis kapszulák formájában mesterégesen előállított D vitamint, az így bediktált kolekalciferol bizonyára kielégít odabent bizonyos organikus vegyipari igényeket, de sajnos visszafelé nem működik, vagyis a szintézisét normális esetben lehetővé tevő UVsugárzás élettani hatását nem igazán pótolja. A természetes fény hiányától pedig úgy érzem elvékonyodik a bőröm és lassan olyanná válok, mint a rudakra drótozott nyulak, akiknek a kis mancsuk alatt eszközölt apró bevágások után egy elegáns mozdulattal lerántották a kabátját, és pőrébbekké váltak ezáltal, mint amennyire bármely élő szervezet mezítelen lehet.
Egyszerűen riasztóan néz ki ez az állapot és rávilágít arra az oltári félreértésre, amikor a magát fehérnek tituláló ember másokat nevez színesbőrűeknek…
Hiszen pont az alulpigmentált áttetszőség rajzolja ki a legélesebben az ember kültakarója alatt működő folyamatok bizarr árnyalatkomplexumát. A vénák lomha kékjeinek a húson való átderengésétől a csontra feszülő szalagok sárgás szikárságán át, az apróbb karcolások lüktető gyulladásos rózsaszínjeiből szétfutó, borvirágszerű vörös kapillárisaiig. A fakó szőrszálak beágyazódásai, minha valami kihűlt színű ipari szilikonhártya felületén törekednének keresztül, ami alatt felsejlik az egész szerkezet már-már obszcén kitárulkozása. Akár a burkolatuktól megfosztott robotok, megnyúzott békák túlságos intimitása, dolgok amikről nem akarsz tudni, akármennyire is hozzád tartoznak. A melanin hiánya, szinte pimaszul őszinte, mégis az igazságnak csak egy olyan rétegét dörgöli az orrod alá, ami kijózanító ugyan, de csupán a leleplezett bűvésztrükkök után maradó ürességgel tud megajándékozni, hiányzik belőle a gépészeti rendszer felfejthető rendjéből fakadó érdekesség, ami a valós transzparencia nélkül rejtve marad, csupán burkolt, nyirkos utalások történnek rá, mintha csak a szigetelés rozsdafoltos csoffadt, penészedő ragacsát látnád az alatta futó kábellabirintus zsenialitásának megértésére való lehetőség nélkül, viszont a látvány esélyt sem hagy arra, hogy elvonatkoztass a kirakatba állított sebezhetőségtől. A nyúlós, kocsonyás biológiai tákolmánnytól, aminél valami kicsit magasztosabb vagy legalábbis esztétikusabb kép jelenik meg az ember fejében, mikor úgy általánosságban magára gondol…

Minnél többet van egy lény magában annál többet gondolkozik rajta, hogy hol is lehet a saját helye a világban és minnél gyérebbek a létezése keltette rezdülések és ezekre a világ irányából érkező visszhangok, annál nehezebb ezeknek a koordinátáknak a pontos meghatározása.
A karantén bezártságának egyhangúsága ráadásul sokféle pótcselekvésre készteti az embert, azon kívül is, hogy a testére költözött döglöttbeluga árnyalaton csodálkozzék, például olyan összefüggések felfedezésére, amire a normál, mozgási szabadsággal rendelkező élethelyzetekben eszébe sem jutna időt pazarolni, az ezekre való rádöbbenés azonban mégis furcsa kételyeket támaszthat, vagy legalábbis kérdések feltevésére késztethet.

Itt vannak például azok a vizuális megnyilvánulások, amiket az agyam, az állítólag “ügyes” kis kezeim mozdulatain keresztül felszínre hoz, abból a bonyolult, tapasztalati, érzelmi és gondolati főzelékből, ami a neuronjaim kuszasága között veti tajtékos hullámait. Ezeket, az általában egyszerű eszközökkel megfogalmazott, de a valóságban azért sok értelmezési dimenziót hordozó képeket jobbára terápiás jelleggel készítem magam számára, de mégis előszetetettel teszem közszemlére, egyrészt, hogy ezekkel az apró kavicsokkal is megpróbáljak magamtól távolodó hullámgyűrű szerű impulzusokat kelteni a saját kommunikációs állóvizem pocsolyájának felszínén, másrészt meg, annyi de annyi dolog készült már a fiók sötétjének, hogy jobb ezeket kicsit megszellőztetni, lehetőséget biztosítani e halvány kis produktumoknak, hogy esetleg rajtam kívülálló entitásoknak is kedve teljjék benne.
Szerencsére nem a gyönyörködtetés vagy a sokatmondás igényével készültek, ezért, mint olyanok, nyilvánvalóan kevés ember érdeklődésére tarthatnak számot, valamint bármely mértékű dekódolásukhoz szinte elengedhetetlen, hogy a befogadójuknak valamiféle legalább perifériás rálátása legyen a gondolkodásomra, ami ugyancsak nagyságrendekkel csökkenti azon egyének számát akik egyáltalán időt szánnak ezekre, az amúgy nem túl magas esztétikai minőséget képviselő megnyilvánulásokra.

Kétségtelen, hogy a közösségi médiát használók egyszerűsített visszajelzései nem egyenértékűek mondjuk egy megbízható, mindenre kiterjedő figyelmű közvéleménykutatás eredményeivel és nem feltétlenül érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni, de valmiféle tanulság mégiscsak átszivárog belőle.

Példának okáért a kékszínű platformon 867 formális ismerősi kapcsolattal rendelkezem, (Nyilván ennek töredékével van valódi ismeretségi viszonyom és még ennek a számnak is elenyésző hányada, aki a nevemen kívül talán több dologra is emlékszik belőlem.) Ez tehát az az elméleti maximum, ahányukhoz a megosztásaimat képes vagyok az ő további közreműködésük nélkül eljuttatni.
Ezen a felületen például néha megosztok fényképeket, mint ahogy sokan mások, néha még olyan dolgokról is teszek közzé ezt-azt, amiről magam is csak azt gondolom, hogy teljesen értelmetlen töltelék feleslegességek és csupán a digitális fehérzaj mértékét növelik az emberiség által halmozott adatrengeteg átláthatatlan óceánjában. Ilyenek például az anyagcserém fenntartása érdekében összeállított melegkonyhai végtermékek, amiket nagy unalmamban megörökítek és feldobok a hálóra. (Ennek lehet valami olyan belső mozgatója miszerint kurvára rühellek egyedül táplálkozni és ezáltal talán valami közvetett pszeudotársaságot generálok az elemózsiafogyasztáshoz; de ebben a diagnózisban azért nem vagyok teljesen biztos.) Ezen két típusú vizuális kijelentésre érkező feedbackek menyiségi különbsége ötlött véletlenül a szemembe egy keresésnél, és mivel az összes értesítésem ki van kapcsolva, ezért eddig nem nagyon került a figyelmem homlokterébe a reakciók eloszlása.
Ezen felismerésen felbuzdulva visszapergettem kicsit az “időt”, hogy ezek a mintázatok egyedinek tekinthetők vagy található bennük valamiféle rendszer vagy ismétlődés.
Tehát arra jutottam, hogy vannak a tulajdonképpeni eszenciámat jelentő művészeti kivetülések, és vannak élelmiszereket megjelenítő hétköznapi tucatdokumentációk, valamint mémek vagy vicces videók amelyek használhatóak az előbbiektől független megosztások statisztikai kontrollcsoportjaként.
A kirajzolódó kép arról a zavarbaejtő tendenciáról tesz tanubizonyságot, miszerint a hagymaleves, vagy sültgomba pontosan ötvenegyszer annyira mozgatja meg az általam ismert emberek közösségének kíváncsiságát, mint a rajzaim.
Ha az egymásután felrakott tíz rajzra érkezett zéró összegű visszajelzést vetem össze egy darab leves kiváltotta reakciók számával, a tizes szorzónak köszönhetően a helyzet méginkább kiábrándító köntösbe öltözik.
Ebből az információból persze viszonylag sokféle konklúzió fejthető ki.
-Lehet, hogy az emberek sokkal fogékonyabbak azokra a dolgokra, amik szorosabb összefüggésbe hozhatók a Maslow piramis alapzatának régiójában tenyésző szükségletekkel.
-Lehetséges, hogy csúnyán pályát tévesztettem és az eredménytelennek tűnő rajzos iskolák és a művészeti felsőoktatás erőltetése helyett mégiscsak inkább valami OKJ-s konyhaikisegítő képzésben kellett volna résztvegyek.
-Lehet, akár az is, hogy egyszerűen csak rossz társaságba keveredtem és teljesen másmilyen emberekkel kellett volna ismerkednem életem folyamán.
-Vagy tulajdonképpen az is könnyen előfordulhat, hogy például a magányom csupán annak köszönhető, hogy egy kevés eszközzel és minimális menyiségű össszetevőből bárki számára könnyedén előállítható ételféleség lényegesen izgalmasabb dolognak mutatkozik, mint mondjuk én, az összes képességemmel egyetemben.
-Az is megeshet persze, hogy ez az egész lófaszról se mond el lófaszt sem, csak az érzésvilágom romjain épp ukrán gugolóst járó depresszió, vasalt bakancsának nyomán pincemélyre taposódott önbecsülésem ilyen baromságokkal szórakoztat, amikor nem figyelek a mosolyomra eléggé.

Címke , , , , , ,