Megérkezett a “tengeren túlról”, mármint a fővárosból rendelt élelmiszer rakományunk, igazi gomba, olívabogyó, sajt, póréhagyma, zöld spárga és spenótlevelek. Egy ilyen helyen az ember megtanul rettentően örülni az olyan különlegességeknek, amiért Európában elég csak beugrani a sarki kisboltba…
Most pár napig végre megint nem fogunk tortillába csavart, rántott rizst ebédelni 😀
A második napot, nagyjából, az előző délután és este elfogyasztott szeszmenyiség miatti másnapos agonizálás töltötte ki.
Túl sok ismeretünk nem lévén a helyről, leginkább a szálláson elérhető akadozó internetelérést segítségül hívva próbáltuk kideríteni, mit is érdemes csinálni/nézni az ország fővárosában. Ebből kiderült, hogy túl sok látnivalóval nem kecsegtet a település. Mivel negyvenhárom évvel ezelőtt a szeizmikusan meglehetősen aktív környék, egyik intenzívebb rengése volt szíves megsemmisíteni alig száz éve fővárossá emelt helység egészét, amit egyébként ennek előtte sem nagyon kíméltek a földrengések, valamint a huszadik század teljes hosszán keresztül húzódó permanens, véres polgárháborúk sora és a felváltva hatalomra kerülő maffiavezérek irányította politikai tömörülések köreiben virágzó szuperkorrupció sem kedvezett annyira a fellendülésnek. Az ország ipari termelésének több mint 50%-át Managua adja, tehát az egészet nagyjából egy túlméretezett ipartelepként kell elképzelni, a fejlődő országokban ehhez leginkább hozzátartozó rettentő nyomorral, és a társadalmi rétegződés szintjei között tátongó óriás méretű szakadékokkal.
A szálláshelyünk nagyjából a városközpontban helyezkedik el, ennek ellenére, ha nem lenne az irdatlan meleg és nem látnék az utcán kormos, alumíniumfazékban főzőcskéző embereket és a távolban magasodó vulkánkúpokat, akkor azt is képzelhetném, hogy valahol Csepel külvárosában sétálgatok. Tehát a legszebbnek mondott környék sem tekinthető túlságosan megnyerőnek, itt van a közelben a helység egyik legmagasabb épülete, egy modernnek tűnő rusnya üvegpalota, ami valami banknak az irodaháza és mellette található a “pláza”. (Ez utóbbi sem építészeti struktúrájában, sem megjelenésében, sem funkciójában nem nagyon különbözik az Európai testvéreitől, talán a benne kapható élelmiszerek változatosságában mutatkozik némi különbség. Jó tudni, hogy van egy biztos pont ami bármerre is jársz a világon mindig ugyanolyan lesz) A házak errefelé még betonból épülnek és egész sokat látni, ami akár a három emeletnyi magasságot is eléri, de a centrumtól távolodva ezek egyre közelebb kerülnek a földhöz, mind vertikális kiterjedésben mind az építőanyagok felhasználása terén.
Managua épül szépül
Emellett természetesen az ország nagy része tele van az aktuális elnök, a helyi, magát ugyancsak forradalmárnak nevező nagykutya Daniel Ortega fotóival. Aki a kevésbé liberális és csak így-úgy demokráciák hangzatos szlogenjei között pózol széles vigyorral, rózsaszín alapon. Az üzenet kicsit ismerősen is hangzik, hisz a “Vamos Adelante” majdnem olyan szépen cseng mint a magyarországjobbanteljesít, hiszen itt sem derül ki merre van az előre, ugyanúgy, mint ahogy nálunk nem tudhatjuk, hogy miben és minél…
Mindenesetre jézuskrisztusban, áldásban, családban meg állampolgári teljesítményben itt sem szenved senki hiányt
A közlekedés teljesen kaotikus, mindenki megy amerre lát, a kressznek látszólag nyoma sincs, az elsőbbséget pedig nagyjából “az erősebb kutya baszik” szabály alapján határozzák meg, amit elég gyorsan sikerült észrevenni (kis-híján az életünk árán) az az, hogy az irányjelzőt és a gyalogátkelőt azt még hírből sem ismerik, cserébe viszont a dudát akkor is nyomják ha a használatát az égvilágon semmi nem indokolja.
Egyetlen egy dolog tetszik a városban, a marha nagy, sárga, kacskaringós acélfák, amik éjszaka még világítanak is.
Találtam egy szép, felemelő falfirkát is. (Legközelebb viszek nekik üresfejűt is, nehogy kimaradjanak a jóból!)
A rendelkezésünkre álló szabadidő nagy részét táplálkozással töltjük. Igazi rendes kajákat eszünk, meg persze rendetleneket is, csak másféle legyen végre, mint amit a szigeten lehet kapni. Meg ha már az ember szörnyen másnapos, és hónapok óta tortillába tekert rántott rizst eszik, akkor szörnyen megkívánja a hivatalos műkaját, szóval éltünk a nagyváros kínálta junkfood fogyasztási lehetőséggel is, tripla sültszalonnás burger a mekdonáccban, meg félméteres, füstölt tarjás szendvics a szábvéjben, finom kólával. Annyit zabálunk, hogy nem fogunk beleférni a karibtengerbe ha visszaérünk a bázisra, mindenesetre ha nem is látunk semmi érdekeset Nicaraguából, már ezekért a lakomákért megérte ide jönni.
Európa messze van, kurva messze, valamint azt hiszem, minden hely szinte leküzdhetetlen távolságban van, ahol a gasztronómiai kultúra túlmutat a babosrizsen.
Most, hogy biztonsággal el merek távolodni a mellékhelyiségtől, és már mást is fogyaszthatnék, mint pirítóst vagy ízetlen főtt krumplit, rá kell jöjjek, hogy a feltételes mód sajnos nem múlik el a bélfertőzés lanyhulásával.
A búvárok akiknek hemzsegniük kellene errefelé elmaradoznak, ez nem csak azt vonja maga után, hogy szinte semmi pénzt nem keresünk, hanem az unalom elharapózását is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha bánni fogom a szabadidőm felszaporodását. Hosszú idő óta nem kísértett meg az unalom, persze szívesen alátámasztanám fotódokumentációval a szigeten uralkodó óriás nihilt, de a 110 Voltos feszültség sajnos nem hajtja meg az aksitöltőmet, így a fényképezőgépem csupán levélnehezéknek jó a mindent elfújó széllel szemben. Szóval a fotózgatás ami egyébként adná magát egy ilyen paradicsomi helyen, mint elfoglaltság, kilőve. Olvasni nagyon jó volna a pálmafák alatt, de az egyetlen könyvet, amit közösen birtoklunk mohón kiolvastam a gyengélkedésem alatt, a verseskötetemet pedig már fejből tudom. Olvasnék most már bármilyen nyelven, a tanulás úgyis rám férne, de ahogy a helyiek művelődési szokásait már felvázoltam, az általunk hozott egyetlen Spirón és a bázis búvártankönyvein kívül a szigeten maximum bibliát lehetne találni. Ó a csodálatos XXI. század. Országomat és lovamat, meg szinte bármit odaadnék most egy villanykönyvért.
Régebben volt olyan is, hogy unalmamban ettem, illetve nekiálltam valamit főzni, kreálni valamit, valahogy egy kicsit máshogy, kísérletezni az ízekkel vagy valami. Hát itt is lehet “alkimistáskodni” persze, de a kapható hozzávalók egymással való összes kombinációjának a száma, (hogyha a bizarrságuk miatt csak elméletben megvalósítandó lehetőségeket is beleszámítom) nem igazán szökik inspiráló magasságokba.
Lehet, hogy a szaporafosás okán foganatosított kényszerdiétám is hozzájárul ehhez az érzéshez de (elméletben akármennyire is megvetem a fogyasztói társadalom kínálta dőzsölő pazarlást) napok óta hipermarketek végeláthatatlan sajt és húspultjai között bolyongok, hangos piacok fűszeres standjainak, halmokba rakott, színes és illatos portékáiba fúrom a kezeimet és egyéb kulináris vágyálmaimat vetítik a szemhéjam belső oldalára a verejtékes éjszakák.
Kész, ez van legyőzettem, akármennyire is szégyellem bevallani ez a helyzet, bebizonyosodott, hogy túlságosan Európai vagyok, és ezen nem képes változtatni a karib térség szikrázó képeslapvalósága sem. Kanárián ugyan fogcsikorgatva, de valahogy elviseltem a kulturális vákuum miatt bomlásnak indult agyam leépülését, ott azért mindig megküzdöttem valahogy az unalommal, a közérzetem pedig megfelelő szinten tartható volt a mesés vörösborok, ízletes gyümölcsök és úgy amúgy a szabadon választható táplálkozás lehetőségével. de ezt így, itt, korgó gyomorral, egy búvár shop-ba zárva sajnos nem fogom sokáig épp ésszel bírni…
TÚLOLDAL 