insomnia címkéhez tartozó bejegyzések

Durva

Egyedül fekszem az üres kis lakásomban, és jóformán csak feszem, mint az óceán hullámai által a fövenyre dobott bálnatetem. ( Persze elméletileg nem teljesen egyedül, hisz itt vannak a szép növénykéim is, és ők, a gondoskodásnak hála, szerencsére nem osztoznak a vízszintességemben, meg ugye van temérdek mikróba körülöttem, rajtam, és az epidermis huzata alatt is. Ők meg annyira parányiak, hogy nem nagyon derül ki róluk milyen pozícióban leledzenek, de felőlem akár vigyázban is állhatnának, ha lenne nekik min, az sem változtatna sokat a helyzetemen.)
A tüdőm légcserfelyamatainak suttogó neszétől kongó lakás levegőjét megülő forróság, olyan, akár, egy, a purgatórium felé vánszorgó teherlift kabinjában.
Hajnali három múlt negyvenhét perccel.
Harminchat Celsiusfokot mutat a hőmérő és a hálószoba légterét körbeölelő temérdek beton nem tűnik úgy, hogy akár egy fikarcnyit is ráunt volna a világos órák alatt begyűjtött napenergia szorgos visszasugárzására.
Kicsit olyan a klíma, mint amikor Tanzániában a váratlanul lecsapó áramszünetektől megtorpantak éjszakánként a ventillátorok, és kegyes legyezésük híján, fékezés nélkül parkolt ránk az egyenlítői Afrika izzó úthengere. (Bár, igazat megvallva jelenleg sokkal szívesebben izzadnék ott, abban az akkori percegős, szúnyoghálóbaldahinos ágyban, a világ túlfelén, akár még az éltető légkeverés híján is, hisz abban a térben és időben csak a gyötrő meleg okozott problémát, kicsit talán még szerettek is, valamint az élet további folyása sem tűnt ennyire zavarosnak.)

Jóformán csak fekszem…
Aludni bizony jó volna, de az nem megy, és sajnos nem csak a hőség miatt…
Csörömpölve, monoton körbe-körbe menetelő gondolataim, mintha csak a tudatalatti rengetegének homályából éhesen leskelő rémálmok rajtaütése ellen állított strázsákként vigyáznának, de valójában nehéz eldöntenem melyikük társasága rosszabb.
A meddővé tett éjszakák és hajnalok fetrengése közben, sokszor már nem bírja tovább a szervezet és végre mímel valamiféle alvásszerűt – hisz, ezen igencsak szükséges tevékenység, ilyen huzamos idejű megvonása, már rég kiérdemeltette volna a “néhai” előnevet – de abban sincs túl sok köszönet.
Vagy a magára hagyott tudat képzetkalászait nyomtatólovakként taposó vívódás vagy az éber figyelem kontrollja híján elszabaduló démonaim verejtékfürdős színjátékai.
Mindközül, még a napközben, néha le-lebukó fejem pillanatnyi “kamionosalvásai” tűnnek a legpihentetőbbnek.
A nyálkaként nyúló éberség, iszonyú duzzanatokká püffeszti az amúgy is karakteres szemgolyóimat.
Aszpikos tekintetem alól, izzadt herékként csüngenek a könnyek által kimart ráncos szemhéjaim, és az üregükben megtelepszik a csúnyán helybenhagyott boxolók monoklijainak, kevésbé egészséges padlizsánszín árnyalata.
Szépen lassan eltorzulok, mint ahogy az izolált barlangi lények megjelenését mintázza át lomhán a sötétség.
A külalakom egyre nyúzottabbá változása és a porhüvely fokozottabb amortizációja, a jéghegy csúcsa csupán és úgy tűnik, hogy csak a kisebbik galiba.

Az alvásproblémáim ráérősen ugyan, de biztos kézzel kezdik ki az idegrendszeremnek azon szűk parcelláit is, amivel éppenséggel eddig nem nagyon volt gond.
A tartós kialvatlanság ingerlékennyé és türelmetlenné változtat, ami pont az ellenkezője az alapbeállításomnak, pedig a nehezen megingatható béketűrés, a személyiségem kevés igazolható erényének egyikeként volt számontartva, aminek szilárd alapjait most egyre serényebben hordják szét a pihenés nélküli éjszakák.

A belvilágban és az avval határos szűk környezetemben fokozódó feszültségre a rohamosan furcsuló közhangulat is rásrófol kicsit, és ez az egész gyúlékony egyveleg nekitámasztva az instabil jelenemnek, tisztességesen megrakja a parasparheltet, aminek tetején, a fejem szorosra zárt kuktáját feszegeti az egyre növekvő nyomás.
Hogy ezen presszió túlfokozódása ne torkolljék katasztrofális eseményekbe, eddig ott volt hűséges biztonsági szelepként, a stabilnak hitt lábakon álló higgadtságom, de az utóbbi idők történései arra engednek következtetni, hogy a feszültségelnyelési képességeim, hatékonyság tekintetében igencsak felhígultak, és ilyen körülmények közt, pillanatok alatt színültig telnek és könnyen túl is csordulnak a béketűrésem pufferei.
Ez nagyon megrémiszt, hisz az agresszív indulataim feletti kontrollt szinte genetikus mélységűnek gondoltam.
Az eddig természetesnek hitt szelídség felfeslett varrása mentén kibuggyanó, hirtelen lobbanó érzéseim, nem csupán a saját egészségemre károsak, de a környezetemre is veszélyesek lehetnek.
Illetve, hát veszélyesek is.
Az emberekkel való kapcsolattartásom dandárját a maroknyi barátommal való érintkezés teszi ki, így értelemszerűen nem szeretném a frissen szerzett hiányosságom káros következményeit direktben rájuk ventilálni.
Ezért, amíg minden kétséget kizáróan nem bizonyosodom meg arról, hogy újra maradéktalanul uralkodom magamon, és a nehezebben kezelhető indulataim, rövid láncra kötve, fegyelmezetten ülnek a lábamnál, addig tanácsosabb a társasági jelenlétemet a szükséges minimum közelébe szorítanom, hogy a legkevesebb esélye legyen annak, hogy indokolatlanul ártsak azoknak, akiknek a legkevésbé sem szeretnék.
Egyszerre rettegek magamtól és féltem a másokat attól, amivé formálódom!

Ilyen cselekedetekre eddig csak akkor vetemedtem, ha bántani akartak, nem tudtam elfutni, és sarokba szorítva a tettlegesség maradt az utolsó lehetőség, hogy mentsem ami menthető…
Alig ismerek magamra!

Félek attól is, hogy ha ilyen ütemben erodálom a szeméyiségem nem túl népes számú értékes alkotóelemeit, akkor a silány, szegényes maradékból egyre inkább a lehetetlennel határos kihívás lesz, valami, legalább halványan szerethető dolgot összetákolnom magamból.
És kurvára félek a félelmeim okán az emberektől való fokozódó eltávolodástól is, ami méginkább magamba zár és ami nyomán elhalkulok lassan, akár az élvefőzött rákok vértje alól szökő levegő sivítása.

Címke , , ,