A utazás viszontagságai és a mulatság alatt elfogyasztott likőripari termékek utóhatásának kipihenésére nem volt elegendő az a pár órácska alvás.
Ezt pár lavór kávé elfogyasztásával próbáltam orvosolni, a tapasztalatok alapján inkább kevesebb, mint több sikerrel. Megköszöntem a szíves vendéglátást és nekiindultam a szakadó esőben elcsípni a magyarhonba tartó vonatomat. ( Apropó eső, ez is valami olyasmi, ami régóta hiányzott az életemből, a velem szembe sétáló járókelők, szemmel láthatóan nem is igazán értették mi vigyorogni való van ezen a lucskos szar időn.)
Az időérzékemet a fáradtság mellett az a “vizuális jetleg” is teljesen megcsinálta, ami a pozíciómnak, a földrajzi szélesség és hosszúság tekintetében beállt drasztikus változása miatt rámboruló korai sötétség idézett elő.
A pályaudvarra érve kicsit tanácstalan lettem, jócskán elszoktam már az ilyen zsúfolt urbánus helyek hangulatától, de hát végtére is, nem egy civilizációtól elszigetelt törzs sarjaként láttam meg a napvilágot, csak kicsit mélyebbre kellett túrni az elmémben, egészen a városi szocializációm gyökereiig. Többé-kevésbé sikerült az ásatás, így, a még egészségesnek mondható téblábolási határértéken belül megoldottam a jegyvásárlást, vágánytalálást és a szerelvényre való felcihelődést.
Kicsit elbóbiskoltam az első pár kilométeren és végülis igazán csak Hegyeshalomnál riadtam fel a zsandárok érkezésére. A szerv olyan lelkesen és bőven osztogatta az utasoknak a tulipiros karanténmatricát, mintha valami populista pártrendezvény propagandaajándékait terítenék.
A vagonban, ahol utaztam, senki nem maradt szabadlábon.
Paráztam némiképp, hisz sem érvényes koronamentességi tanúsítványt sem hivatalos magyarországi lakcímet nem tudtam volna felmutatni, szóval sanszos volt, hogy ezúttal bizony nem úszom meg szabadságvesztés elszenvedése nélkül.
Bár, azért lapult még a tarsolyomban egy cinkelt kártya, aminek hatékony aduként való kijátszási esélyeiről még magam sem voltam teljesen meggyőződve.
Még a délelőtti órákban kaptam ugyanis Beától egy e-mailt, ami egy bécsi címmel rendelkező apartman, fals karbantartási megbízását tartalmazta.
És mivel egy ilyen szép, rendpárti, munkaalapú társadalomban, a gazdaság gőzmozdonyának kazánját fűtőanyaggal tápláló proletár “igazi kincs” a rendszer számára, ezért az ingázó melósokról hatóságilag eldöntötték, hogy immunisak a fertőzésre, így elméletileg korlátozások nélkül járhatnak keresztül-kasul a szomszédos országok között, bármilyen színűre is mázolja őket a pandémia dühöngése.
A trükk sikerességébe vetett mérsékelt bizodalmam ellenére, az adott pillanatban összekaparható összes magabiztosságot latba vetettem és a tanúsítható legnagyobb határozottsággal hazudtam bele a biztos úr szemébe, hogy én bizony munkavégzési céllal tartózkodtam Ausztria területén, és még mielőtt megfordulhatott volna a fejében az akadékoskodás lehetősége, egyenest az arcába toltam a telefonom képernyőjén megjelenített hamis dokumentumot.
Legnagyobb meglepetésemre, rendőrünk szemrebbenés nélkül beszopta a blöfföt, bólintott elköszönt és tovább folytatta a szerencsétlen polgártársak jogfosztogatását…
Miután meggyőződhettem a járványügyi védekezés rendkívüli mértékben való komolyanvételéről, valahogy megnyugodtam, bármennyi időt töltök is távol a Kárpátok kies medencéjétől itt semmi lényegi dolog nem fog megváltozni.
Ahogy átzöttyentünk az országhatáron, a szerelvényen azon nyomban megszűnt a wifi szolgáltatás és az egyébként viszonylag sűrűn a plafonra akasztott információs képernyők is rendre elsötétültek. Innentől, ugyan nem álltunk meg sok helyen, de cserébe senkinek nem lehetett halványlila fingja se róla, hogy az éjszakában zakatoló lokomotív hol jár, milyen állomásra érkezik, vagy mit is hagyunk el éppen.
Egy dolog vált csak ez úton bizonyossá, az, hogy Magyarországon vagyunk!
A vonat ugyan pontosan indult, de a határátkelőnél foganatosított rendőri intézkedés időigényét láthatóan nem kalkulálták bele a menetrend szerinti érkezésbe.
Az ennek okán létrejött bő másfél órás késésen felindulva, több, a csatlakozásáról lemaradt utas, amolyan spontán szerveződő lincsbizottságot alakítva, akart elégtételt venni, az ügyben ugyan teljesen ártatlan, de szerencsétlenségére az egyetlen jelenlévő emberen, akit a magyar államvasutak arcaként lehetett azonosítani.
Asszem kalauzt még soha nem sajnáltam ennyire.
Banánmentes nemköztársaság rulez!
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
Hungary címkéhez tartozó bejegyzések
elszakad
Fura dolog ez a szigetelhagyás, mintha nem engedne ez a földdarab.
Otthonról eljönni egyáltalán nem volt ehhez hasonlítható, onnan menekültem.
Menekültem, mert megölt volna. Persze nem úgy, mint a böllér kése a húsáért tenyésztett állatot, vagy a mesterlövész golyója az óvatlan felderítőt.
Az ilyesmi gyors mint a villám, csupán egy pillanat és vége.
Ami otthon üldözött az alattomosabb és kegyetlenebb.
Belűről öl, lassan és türelmesen, mint a gyökeret rágó féreg, ami megfoszt az éltető nedvektől, megfojt aképpen, mint a gondozatlan konyhakertet felverő gyom, ahol a kertész szabadságra ment.
Lassan ható méreg.
Menekültem a hidegből, a mindent átjáró közönyből, a szürkeségből, ami az emberek arcát fedi, a bizalmatlanságból, a hiábavalóságból és az ezekre adott belső reakcióktól, ami a szervezetet a külső negatív nyomás cinkosává teszi és szinte egymás szövetségeseiként tapossák bele a tudatot a kilátástalanság húsdarálójába.
Magyarországot otthonomnak nevezem, de valójában nem hiszem, hogy lenne nekem olyan, vagy ha lenne is, akkor valószínűleg nem ott.
Ott születtem, ott él a családom egy része, annak a tengermentes, szegény, kis országnak a mindenhol máshol hasztalan, csodálatos nyelve az anyanyelvem és ezer szállal fűznek oda egy pompás gyermekkor és ifjú éveim tengernyi emlékei, barátok, sikerek, szerelmek, kudarcok. Az életem 80%-a.
Mégiscsak nehezebben hagyom hátra ezt a szigetet, mint az állítólagos “hazát”, hiszen Ide szinte kivétel nélkül kellemes emlékek kötnek.
Itt múlt el belőlem először az agyamat gúsba kötő állandó stressz szorítása.
Pedig itt nincsen senkim, ez akkor vált világossá amikor a Hajni elutazott. Nem fogok én itt senkinek sem hiányozni.
Nekem viszont, talán fog hiányozni ez a sziget, az óceán, a kikötők, hajók, partok, hegyek.
Persze ilyesmiknek lennie kell mindenhol ahová tartok, mert nem vagyok hajlandó többé olyan helyen letenni a plédet, ahol nem hullámzik tenger.
Most megint nyominak érzem magam, szentimentális nyavalygó nyavalyásnak, bolondnak mint aki élőt gyászol.
Csodás helyen éltem eddig és most még káprázatosabb, színes partrok felé veszem az irányt.
Ez a buta melankólia mégis valahogy az énem szereves része, hiába szikrázik minden körülöttem, ilyen vagyok, egyszer a magasban, másszor mélyen, mint a hullámok taraján hányódó hajók.
Marasztal a sziget.
Másrészt egyre erősebben érzem azt, hogy mennem kell, látni, érezni, utazni, valahová máshova, mert itt ennek a gyönyörű, mégis nyugdíjas szigetnek a szellemi tunyasága fogja felfalni az elmém maradványait.
Nyughatatlan fajta vagyok, nem tudok fészekrakó lenni, a különböző helyeken élés ideiglenessége mindig megakadályozta, hogy “berendezkedjek”, hogy otthonnak érezzek egy helyet, és ha valamiért, véletlenül kezdtem annak érezni, az inkább taszított ahelyett, hogy biztonságot sugárzott volna.
A nagy víz szeretetén kívül ezért is vonzanak a hajók, Ezért is lett ez az álmom a mielőbb elérendő célom, egy pár deszkából, fémlemezből, vagy műanyagból összerótt bárka, egy valódi otthon, amit nem kötnek gyökerek,betonba nyúló vezetékek, csövek, súlyos téglák a földhöz, nem rögzítenek megszokások. Szabadon viszi a szél ahová akarom, új partok, új vidékek és közben mégis valami ami az enyém, a miénk, a mi úszó hazánk…
TÚLOLDAL 