Hát eljött ez a nap is, az utolsó vízen töltött percek…
Az Atlantico mondjuk, szokásához híven, ezúttal is tett róla, hogy emlékezetes legyen ez az alkalom.
Mindent kihordtam már a hajóról, csak az átadás előtti takarítás szemete maradt még itt.
Elméletileg az utolsó turnussal a partra jutva, én már nem is jöttem volna vissza többet a fedélzetre, de az időjárás ezt a tervet átformálta kissé.
Az orrban a lábamat lógázva füstölögtem a búcsúcigarettámon, megpaskoltam az öreglány kicsit megsárgult, foszladozó festékréteggel borított testét és a nagy fekete hulladékos zsákot a dingibe hajítva nekiláttam az elvileg utolsó arguineguini vízi útnak.
Nehezen tudok ellenállni a hülye kis emocionális késztetéseimnek, úgyhogy többször körbeeveztem a bárkát, mégegyszer jól az agyamba vésve a már milliószor látott sziluettet, ami az elmúlt időben körbeölelt és valószínűleg nem látom soha többé.
Alig tíz méterre távolodtam Albatrostól, mikor a hajó megemelkedett és, mint valami megbokrosodott musztáng felágaskodott, vagy három métert hátralendülve recsegve a felszín fölé rántotta az algalepte horgonyláncokat, hogy aztán a hullámvölgybe merülve szinte csak az árboc teteje látsszon ki belőle. A lendületesen alánk kúszó domborulat, tovasuhanva, velőtrázó robajjal kenődött szét az öblöt szegélyező sziklafalon, derekasan leöblítve a tetején kanyargó sétány egészét.
Az itt töltött hosszú idő alatt, csak két hasonló esetre emlékszem, amikor a körülmények látni engedték az elárasztott paseo, fehérre festett korlátbabái közül visszazubogó kis vízeséseket.
A távolban már látszott, hogy ez a hirtelen és meglehetősen váratlanul érkezett változás a lötyögés irányvektorában, nem csak egy egyszeri meglepetés, hisz a hullámhegy tetejére kerülve kiválóan látszott, ahogyan a közel két méter magas ikertestvérkéi az öböl sekélyedésével egyenes arányban magasabbra nyújtózva, és nagyjából 19-21 másodperces holt periódussal megszaggatva, katonás rendben masíroznak felém Nyugatról.
Szép, kövér, benga hullámok nagy svunggal, a jókpra amplitúdó pedig pont elegendő erőt kölcsönöz nekik a galibaokozáshoz.
A levegő szinte meg sem mozdult, a nap már kicsit bágyadtan, a horizonthoz közelítve, tüzes narancsfénnyel öntötte nyakon a kis halászfalu színes partmenti házait. A hajó biztonságosan le volt ugyan horgonyozva, de a partraevezés a teliholdas springtide-nál, mikor a szörfzóna már az öböl közepén elkezdődik és a felágaskodó hullámtarajak visszazuhanásából képződő hab az egész playát beborítja, nem tartozik a legegyszerűbben kivitelezhető feladatok közé. A kikötő bejáratának magasságába már teljwsen esélytelennek látszott visszaevickélni, így, sok más választásom nem lévén a déli oldalra húzódva próbáltam a hullámszériák szüneteiben a kevésbé zajos területet megtalálni.
Sajnos sokkal kevesebb, mint több sikerrel.
Amikor megpillantod, hogy a púposkodó vízoszlop egyre világosodó türkizén mindinkább átdereng az alkonyat rőtt fénye, akkor már tudhatod, hogy nem menekülsz (ha szörfdeszkával lennél akkor egy gyors duckdive még megmentjetné a helyzezet) és a hullám pont rajtad fog elhasalni.
Hangos csattanással feküdt rám az atlanti óceán, az egyik evezőt kiverve a kezemből keresztbefordított észak felé.
Gyorsan felpattantam a kis partraszállóhajó oldalára és a következő nedves pöröly lesújtása előtt éppen csak annyi időm maradt, hogy a zsebemben lubickoló telefonomból sebtiben kitépjem az aksit és belekúrjam az elárasztott dingi közepén himbálózó szemeteszsákba.
Ebből az áldásból még kaptam vagy hármat, mire a víz elsodort a falig, és a pulzáló habtenger végül ott hagyott a fövenyre vetett evezős “fürdőkádban” ülve.
A frissen mosott hosszúnadrágomban és régóta nem hordott ingemben csöpörészve még percekig rázott a röhögés, hisz nem is én lennék, ha sikerült volna problémamentesen lebonyolítani ezt a kilépőt. Felmászva a lépcsők tetejére kiborítottam a belülrekedt Atlanticot a dingiből és a csoffadt zsákban lévő nedves hulladékok közt kotorászva próbáltam meglelni a telefonom szétszórt darabjait.
Elképzelésem sem volt, hogy mihez kezdek, ha a készülékbe nem tudok életet lehelni, akkor ugyanis nem lesz egyszerű felkutatni a hajóm új tulajdonosjelöltjeit.
Csodával határos módon, a már több mint egy másfél éve – és akkor is használtan – vásárolt, bezúzott kijelzőjű, öreg, olcsó butatelefon, valahogyan megúszta az úszást.
Némi törölgetés, és a halásztestvériség hűtőházának forró legegőt okádó szellőzőjéből áradó fuvallatok, szárító hatására újra életjeleket mutatott és csak a hangszórója ment gallyra, de ezt, a teljes működésképtelenséghez képest aprónak tűnő gondot meg, egy fülhallgató csatlakoztatásával kiválóan tudtam orvosolni.
Nemsokára megérkeztek a vásárlók és mikor a busz bendőjéből kirakodták a cókmókjaikat akkor szembesültem a problémával, miszerint nekik meg a rengeteg cuccuknak valamilyenformán be kell majd jutniuk a hajóra. Az öreg kedves házaspár önerőből biztosan nem tudta volna megoldani a helyzetet, így a papírügyek lebonyolítása után felajánlottam, hogy segítek nekik menedzselni a költözést. Időközben besötétedett…
Tudtam, hogy egy korántsem egyszerű feladatot vállaltam magamra, de nem tudtam volna végignézni, ahogy már az első turnus során veteséget szenvednek.
A projecthez előszöris, kézben át kellett trógerkedni a kis partraszállóhajót a playáról a kikötőbe, ahonnan még kínálkozott némi esély szárazon fedélzetre juttatni a rengeteg pakkot.
A direkt nyugatról támadó hullámok a kikötőben is jól összekuszálták a hajókat, de rájöttem, hogy ha a móló mentén kicsit kintebb evezve én is nyugatról sodortatom magam a domborulatokkal Albatros felé, akkor el tudom kerülni a sekélyebb részeket, ahol a hullámok már átfordulnak magukon.
Nyolc szép kört tettem meg, mire az összes motyójuk bekerült, eltartott ugyan vagy két óráig, de szerencsére a költözés összes komponense, végül hiánytalanul és szárazon érkezett meg a célhoz.
A dolog végeztével, mivel már nem volt többé hajlékom, Petivel tartottam a finkára és egy jó nagy üveg karácsonyi sörspecialitással és egy hatalmas dióverő spanglival ünnepeltük a hajós történet végül mégiscsak szerencsés lezárulását.
Újra a szilárd, mozdulatlannak tetsző szárazföldön, a hunyorgó csillagok alatt, ahogy az evezős kalandtól bedurrant karjaimnak volt ideje lelazulni kicsit, az elmúlt hosszú hónapok összes stressze elpárolgott belőlem, könnyűnek éreztem magam akár egy falevél…
Ez minden bizonnyal már a gyógyulás első jelének tekinthető, két éve nem voltam ennyire felszabadult. A neheze persze majd még csak ez után következik, hisz most már semmim sincs, csak két “Albányi” deficitem és egy jókora kudarc súlya, de legalább újra a nullán vagyok, nem tartozom az égvilágon senkinek, (maximum hálával) és szinte bármit kezdhetek a frissen visszanyert mozgási szabadságommal…
TÚLOLDAL 