TÚLOLDAL

Amenyiben az anyatermészet hív ki párbajra, jobb ha tisztában vagy vele, hogy messze a legkiválóbb eredmény, amire számíthatsz, a döntetlen.
Győzelmet csak saját magad felett arathatsz, a megfelelő helytállással…
Hiába is szakad belőlem rendre az átokszitok, ha néha fel kell vennem a kesztyűt, mégis van valami egészen felemelő az ilyen pillanatokban.
Mikor meglegyint az a hatalmas erő, ami talán csak egy lenge álmos sóhaj az elemek részéről, mégis a silány-parány humanoid fizikum, és szellemi képesség összes latbavethető energiája csak annyi neki, mint mondjuk egy csomag lejárt szavatosságú háztartásikeksz, egy külszínifejtő exkavátor, hegyeket zabáló acélfogainak.
Ilyen kihívóval szemben veszteni is dicsőség, hát még nem alulmaradni.

A tegnap este keményen feladta a leckét…

Az egyébként is méretes hullámok, erős, de ide-oda rángatózó irányú viharos széllel párosultak. Mint azt később megtudtam, egy kis vízalatti centrumú földrengés is képviseltette magát pár mérföldre az öböltől. Nemtudom, hogy ez közrejátszott-e abban a rettentő erejű vízmozgásban, ami elszakította a horgonyomat a hajóval összekötő krómacél láncot, mindenesetre a két, tíz miliméter átmérőjű inoxacélt úgy tépte félbe, mint dühös óvodás az ázott nápolyit.

Innen kezdődött az igazi show…

A hangos reccsenésre azonnal a fedélzeten termettem, de már nem nagyon tudtam mit csinálni.
Az északkeltről süvítő szél megpörgetett, kiszolgáltatva a starboardot a pont ellenkezőleg, délnyugat felől, rendre masírozó hullámtarajak hadoszlopainak, amik rögtön ostrom alá is vették a hajó oldalát. Nagyok voltak, erősek, és viszonylag rövidek, voltam már Albával háborgó vízen, de ezúttal néhányszor majdnem lefostam a lábszáramat. Tényleg azt hittem felborulunk a picsába, a hajó belsejéből hallható csörömpölés jelezte, hogy a konyhapulton hagyott tárgyak lepotyogva ripityára törnek és minden ide oda gurgulázik.
A katamaránoknak nem illik ennyire megdőlniük.
Az erős szél durván nekifeszített a csapkodó haboknak.
A beverő hullámok vízhozama, meghaladta a leengedőszelepek áteresztőképességét így a kockpit időszakosan, egy kis, a hullámok dobálása okán, ugyancsak hullámzó tóvá alakult, amin kedélyesen hánykolódtak ide-oda a vizes és benzines kannák, a kiborult szemetesből a szél által kicincált sörösdobozok és egyéb szervetlen hulladékok, valamint a legutóbbi javítás alkalmával egy vödörben otthagyott szerszámok.
Kétséges volt, hogy a többi horgony ki fog e tartani a negyven csomó fölötti tartománnyal kacérkodó szélben, ilyen durva vízmozgás közepette.
A vastag viharfelhők, a sarlónyi hold gyenge fényét is elrejtették, a szakadó eső függönye pedig a kikötő lámpáinak pislogását homályosította el.
Később az egész partszakaszt sötétbe borította az áramszünet, igazi “pitch black” szitut generálva a hajó körül. A deckvilágítás pár wattos ledei pont annyira voltak elegendőek, hogy érezzem a hajótest határait, de Albatros körül annyira mély volt a sötétség, hogy az egész hangulat teljesen földöntúlivá változott. Mintha a puszta űrben rángatózna a hajó, csak a csillagok irányt mutató gombostűfejei nélkül.
A viszonyítási pontok eltűnése szédítően hat az emberre, fogalmad sincs, hogy a hajón kívül mi merre van, hová tartasz, milyen vektorok mentén csapnak rád a természet erői.
Egész pszichedelikus élmény, amiben sajnos a szituáció magas stresszfaktora miatt, nem igazán volt esélyem túl sokat gyönyörködni.
A halászfalu fényei ugyan kisvártatva visszatértek egy idő után, amivel pont arra a pillanatra világítottak rá, hogy a valamikor mellettem veszteglő hajó, ( A kibaszott “Delfin team”, ami az utóbbi időben nem egyszer tört borsot az orrom alá, és mostmár megbántam, hogy megmentettem párszor a kövekre sodródástól.) hullámoktól magasba dobott orra, épp gőzkalapácsként zuhan vissza a vízfelszínre, pár centiméterre Albatros oldalától.
szerencsére a kisebb horgonyok felkötelezve várták a vízbevetést a láncaknában, úgyhogy nem kellett sokat szarakodni, mire a kezem ügyébe kaparinthattam őket, amilyen messzire tudtam kihajítottam egyet, és igyekeztem valahogy elhúzni Albatrost a csapkodó hajóorr közeléből, ahogy kicsit távolabb kerültem a veszélytől, már repült is a másik horgony…
A kisméretű könnyűhorgonyok, lánc nélkül nagyjából lószart sem érnek ilyen körülmények között, úgyhogy ezt a kétvasmacskás, szimultán kihajít-behúz-kihajít programot nagyjából két órán keresztül ismételgettem, éppen a penge élén táncoló sikerességgel, mire a szél volt kegyes kicsit változtatni az irányán és eltávolított a zuhogó csapások közeléből.
A vihar elvonult, a felszakadozó felhőpaplan mögött itt-ott felderengett a csillagok pislogása, az eső furcsa permetezéssé lanyhult, amiről nehéz volt eldönteni, hogy valódi csapadék-e, vagy csak a hullámatajakról a szél által leszaggatott sós hab. A levegő süvítése is csendesedett kicsit, csak az Atlantico vad domborulatai maradtak, vagyis az éjszaka hagyott egy szusszanásnyi időt, hogy kifújhassam magam.
Beindítottam a motort és próbáltam biztonságos távolságba kerülni minden olyan szilárd objektumtól, ami veszélyt jelenthet. A kishorgonyokkal sikerült a portside-on, elöl hátul rendesen kipányvázni a hajót. Tudtam, hogy a hullámokra merőlegesen ez a pozíció nem sokáig tartható, de egy kávéfőzésnyi időre és a konyhában összetört dolgok feltakarítására elegendőnek bizonyult. A beam hullámok nyomatták annyira a taktust, hogy a kiborulást elkerülendő, a kotyogót végig tartanom kellett a gáz fölött, de legalább lett kávém.
A fronthorgony láncából visszahúztam kicsit, remélve, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy szélirányváltáskor ne tudjak a másik hajó közelébe érni, ezzel azonban önként növeltem a húzási szöget vagyis mérsékeltem a vasmacska tartóképességét. Ez a kompromisszum éppenhogycsak kifizetődőnek bizonyult.
A koffein hatására valamelyest felélénkültem, amire szükségem is volt, ugyanis a szél indított egy második rohamot is, ezúttal északnyugatról, ami a adott helyzetben kapható legpocsékabb leosztásnak bizonyult. A hullámok és a befordult szél együttes erjének ellenében a kicsi horgonyok nem tudták megtartani Albatrost és egyre közelebb sodortak az elhagyott szomszédhajó verdeső orrához, időközben az ő hátsó rögzítése is megcsúszhatott, mert ezúttal már a tatomat veszélyeztette.
Nem nagyon volt érkezésem a szélmérő skálájának leolvasására, de az állókötélzet nem nagyon szokott harminc csomó alatt felsírni.
Fél kézzel a csákjával próbáltam eltartani a hajót, miközben a másik kezemmel motorról igyekeztem lepattintani a kábelvezérlés csatlakozóit, ugyanis rájöttem, hogy így esélyem sincs visszajutni a kockpitbe, tehát manuálisan kell valahogy gázt adnom.
Végállásba ütöttem a gázkart, a motor felbőgött, de az óriás hullámok rendre kiemelték a propellert a vízből így a tolóerejét csak szakaszosan tudta leadni, ami sajnos kevésnek bizonyult, és a vidám “delfincsapat” orrán lifegő póthorgony teljes erővel találta telibe az erőlködő külmotort…
A burkolatot ugyan ripityára törte, de a motorrögzítő, az ilyen esetben elvárható leszakadás helyett, inkább kitartott, így nem veszítettem el a meghajtást, sajnos az ütés ereje valamit elronthatott a burkolat alatt is, mivel a normális esetben a vízalá küldött kipufogógáz, most a motor oldalán pöfögött kielé, gyorsan elvitorlázó, de folyton újratermelődő, fullasztó füstfelhőbe burkolva a tatot.
A teljes fordulatszámon pörgő sérült motor sikítása elnyomta ugyan a szél üvöltését de sajnos a hajóra nehezedő légnyomás jottányit sem csökkent.
Sikerült kötelet dobni a másik bárka kötélbikájára és annyira melléhúzni, Albatrost, hogy a hajóorr végzetes csapásait elkerülhessem, és inkább nyikorogva együtt rángatózzanak, mint, hogy szétzúzzák egymást. A motor kézi irányítása, a kötélhúzás és a puffereknek sebtiben a két hajó közé erőltetésének együttes gyakorlásával, sajnos elértem az amúgy sem túl erős multitasking képességeim zenitjére, így a mellettem vergődő hajó felém tartó korlátjának kikerülésére már nem nagyon futotta figyelemből.
Kár, mert az úgy hókonbaszott, hogy azonnal belefordultam a vízbe… Szerencsére csak egy pillanatra ájulhattam el, és a szétizzadt testemet érő hidegsokk adott annyi lélekjelenlétet, hogy az átdobott kötél csuklómra hurkolt végét nem engedtem el, így legalább, magamtól is képes voltam kezelni a man overboard szituációt.  Randán meghúztam a vállamat, de sikerült visszakecmeregni a hajóra, hajszállon múlott, hogy a hajócsavar sem szeletelte fel a testemet.
A motort leállítottam, mert már nem tudott segíteni, és a fejemből szivárgó vér vasas íze a szénmonoxid intenzívebb belélegzése nélkül is pont elegendő volt ahhoz, hogy átérezzem a helyzet parádés hangulatát.
További kötelekkel rögzítettem egymáshoz a két hajót, és kivártam, míg a szél új fordulatot vesz.
A délre perdülő széllel eltávolodtam, és a főhorgony és a másik kisegítő nehézhorgony léptetésével sikerült mostmár valóban biztonságos távolságba kerülni az átkozott szomszédtól. A továbbra is karakteres swellek csattogása ellenére, próbáltam megnyugodni kicsit, hogy felmérjem a veszteségeket és rendes elsősegélyben részesíthessem magam.
Komoly folytonossági hiány nem keletkezett a fejemen, csak egy érett vajreteknyi, sajgó domborulat nőtt rajta, meg felrepedt kicsit a bőr, a tenyerembe némiképp beleégett a kötél a vállam kicsit hikomat, és volt pár horzsolás, vágás meg kékzöldfolt. Sajnos a tat sundeckjéből is ki lett harapva egy tekintélyes darab, meg ugye biztosan vesztettem egy motorburkolatot és talán egy motort, (A mélyebb inspekcióhoz rendesen széjjel kéne kapni, arra meg nem igazán kínálkozott kényelmes lehetőség, meg nagyon kedvem sem volt hozzá.) a konyhában eltört három tányér, két bögre meg a szép kis borospoharam. Amenyiben a motor javítható, akkor ez így összességében nem is olyan nagy ár, szóval mondhatni olcsón megúsztam eddig.
Maradt a dülöngélős nightwatch, meg egy kazal dohány elpöfékelése a még mindig habosra vert idegrendszer és a pörgős drum&basst tempót dörömbölő szívem lecsillapítására.

Az átküzdött és a továbbiakban is éberen töltött éjszaka után, a pirkadat fényei szinte megváltásként érkeztek. Nem mintha a körülmények sokat javultak volna általa, de a percepció vizuális tartományának visszatérése, valamiért megadja a biztonság azon illúzióját, hogy nem vagy egyedül…
Ez természetesen nem igaz, mert ettől még nem fog neked senki sem segíteni, de a fotonok jelenlétével legalább láthatóvá válik, hogy valójában mi a fene is zajlik körülötted.
A hajnal keleti szele a nyílt víz felé fordította a hajót, amit az immáron láncokkal megtámogatott két kisebb dingihorgony kidobásával, úgy-ahogy fixálni tudtam a hajómentes régióban, és reménykedtem benne, hogy ez az irány tartható legalább addig, amíg visszaszerzem az elszakadt láncvéget, legalább nem oldalról kaptam az áldást, így csökkent némiképp a támadási felület.
Az egész környék úgy nézett ki, mint egy kanális, amiben a “ki tud habosabbat okádni” guiness rekord megdöntésére kiírt versenyt bonyolították. Mindenütt szemét, tövestül kiszakadt tengerifűcsomók, pálmaágak, fadarabok, tollak, haltetemek, olajhab, meg egyéb mocsok kavargott.
A ramaty időjárás rendesen bepréselt ide egy rakás szart a nyílt vízről, de persze a szárazföld irányából is lehetett számítani a kéretlen “ajándékokra”.
Még az erőteljes fuvallatok is csak nehezen tudták kisöpörni, a ritka esőzések miatt, a víznyelőkben felhalmozódott, most feláztatott és az öbölbe mosódott undokságok szagát, a szemetes esővíz ideiglenes áradata, mély árkot vájt a strand homokfövenyébe a csatorna kivezetőnyílásánál, itt ott széthagyva a parton, orrfacsaró, bűzös hordalékát.
Kieveztem a dingivel arra a pozícióra, ahol az elveszett vasmacskát sejtettem, és elkezdtem a kutatást. ( A sejtés egyébként többé-kevésbé pontos kifejezés, ugyanis az öbölben, az úszásra és egyéb rekreációs tevékenység folytatására kijelölt területet jelző bólyasor, amihez képest nagyjából memorizáltam az elvesztett stern anchor koordinátáit, az jelenleg öt-hat különálló szakaszra szakadva heverészett a köveken és a part külömböző pontjain.)
Sajnos a műveletben, az időközben a horizont fölé kapaszkodott csillagunk fénye sem igazán volt segítségemre.
A benga hullámok ugyanis nem csak az öböl vizét változtatták egy nagy kiterjedésű, büdös iszappakolássá, amiben ötven centis mélység alatt éjszakai sötétség uralkodik, de ezt a felkavart üledéket gondosan végig is terítették a nehéz lánc fölött, így szabályosan ásnom kellett a tengerfenéken. A maszkot igazából csak megszokásból viseltem, hisz  pontosan annyit láttam vele, mintha csukott szemmel akarnék körülnézni egy néger seggében, napfogyatkozáskor.
Ugyan apályban kezdtem a keresést, de az idő előrehaladtával, az újhold által generált springtide visszaszivárgó vize, lassan de biztosan rádobott egy versenymedencényi mélységet az öböl átlagára, Így a keresést öt helyett, hét-hétésfél méteren kellett folytassam.
A vakon matatás közben akaratlanul is elveszíted az orientációdat, főleg úgy, hogy a csak mérsékelten csillapodott hullámverés, a lebukás pontjától rendre arrébb taszigál, úgy négy-öt méterrel…
A mélységváltozás azért is vicces, mert a vizuális ingerek nélkül nem mindig tudod, hogy hol végződik a víz és hol kezdődik a talaj, ezért ha nem magad elé tartott karokkal uszonyozol akkor, könnyedén lestukkolhatod az öbölfeneket.
Fáztam, kellemetlenül éreztem magam a zavaros, büdös vízben, kibaszott reménytelennek tűnt az egész
– Ez már nem lesz meg, vagy esetleg majd csak akkor, ha újra leülepszik kicsit a háborgó öböl…
– Nincs is itt, elpárolgott, feloldódott, elvitte a cica, megették a pomogácsok, stb.
Többször azon voltam, hogy feladom.
Persze erre nem volt lehetőség, a feladás nem opció, egyrészt ugye nem old meg semmit, másrészt pedig a szükség viszonylag nagy úr ahhoz, hogy ilyen gyenge kifogásokkal ignorálni lehessen a jelenlétét.
Ráadásul tudtam, hogy képes vagyok rá, meg fogom találni.
Ugyan sokszor kellett felpofoznom magam, és mint valami gagyi amerikai film skizofrén őrmesterének, erélyesen magamra parancsolnom, hogy:
-Márpedig visszatakarodsz a sötétbe és akkor is megtalálod azt a szaros láncot ha galuskává ázol!!!
-Leszarom, hogy beteg az agyad és vízbefúlt emberek zsigereiben kotorászássá halucinálja az algás üledék átforgatását és minden neked sodródó uszadék, halott gyerekek érintésének emlékvillámait szikráztatja a koponyádban… Lári-fári, pofa be és úszás!!!
-Nem! Nem érdekel, hogy fáradt vagy meg vacogsz, merülőforralót meg kispárnát ne hozzak? Nagyerünkavízalá!!!
-Rísz itt, mint egy fürdőskurva, picsogással nem lehet hajót rögzíteni, nagylevegő-beafej!!!

Öt kibaszott órán keresztül túrtam az öböl fenekét, mire végre kezembe akadt az elveszett acélkígyó.
Elsőre, nagy örömömben vígan úsztam vele felfelé, de félúton persze rá kellett jönnöm, hogy eufória ide vagy oda, tizenöt méter, tizes lánc súlyával bizony nem nagyon fogom elérni a felszínt. Így el kellett, hogy engedjem…
Mivel a tarajos hullámok csapkodása közepette képtelenség a pozíciódat pontosan megőrizni, így jó húsz perc is beletelt, mire megint rátaláltam. Annyival könnyebb dolgom volt, hogy mivel már egyszer kiemeltem a homokból, így mostmár kaparni nem kellett csak tapogatózni, és ezúttal már egy pufferre kötött kötéllel a derekamon buktam le a vízalá. A következő siker alkalmával rá kellett ébredjek, hogy a kötél végére – a gyors csatlakoztatás érdekében – okosan odakötött karabiner szára, bizony nem fér át a láncszemek között…
Szerencsére vakon is kiválóan tudok bonyolult csomókat kötni, így a harmadik találásra, végre sikerült megjelölnöm a láncot.
Kimerülten, remegve, kocogó fogsorral és vizihullaszerűre ázott végtagokkal másztam vissza a kishajóba, de legalább a nehezén már túl voltam.
A szél közben tovább erősödött és továbbra is abból az irányból fújt amerre nekem mennem kellett volna.
Menni persze lehet, ha tudsz olyat, de az ütődött motort nem akartam erőltetni, amíg nem sikerül  minden hibáját diagnosztizálnom.( Lehet be kell fejeznem a dolgok lelkiismeretes megjavítását, úgy tűnik ez valami furcsa “átok”, ha valamit megcsinálok jól, akkor rövidesen jön valami esemény, ami kíméletlen precízséggel, akkurátusan lesúlyt arra az újávarázsolt cuccra, tönkrebassza és gondolom röhög a markában…)
Ebben az esetben a hagyományos kétkezi módszer marad, vagyis a kötél és annak húzása.
A távolban lebegő puffer és a hajó közt lévő uszkve hetven méter áthidalásához, ugyan össze kellett kössek pár kötelet, de mivel a szél annyira erős volt, hogy alig tudtam odaevezni a dingivel, várnom kellett, míg a pöffök között akad egy olyan csendesebb periódus, amikor esélyem lehet ezt a pár tonnát közelebb mozgatni az áhított pozícióhoz…
Nagyjából alkonyat tájékán sikerült visszaállítani az eredeti állapotokat, addigra szél is húsz csomó alá gyengült és a vízmozgás irányvektora is áttolódott délnyugatra, vagyis így már érvényesült a kikötő böszke betonmólójának hullámárnyéka és nem direktbe kaptam a pofámba a hegyvölgyet.
Szegény dingit is megviselte a vihar, de azon kívül hogy újra kellett pumpálni nem esett nagyobb baja.
Sietve eveztem a partra, hogy a maró éhség miatt háborgó gyomor rianásainak hangját leszigeteljem valami gyors szénhidrát alapú tömítéssel, aztán meg befejezzem a David beígért tetoválását.
A sebtiben az arcomba gyömöszölt döner miatt, a keringésem, nagyjából az emésztőrendszerem köré csoportosította a testemben fellelhető vér szinte egészét, így alig maradt valami az agyam oxigénellátásának biztosítására, mindez, a véráramba kevert jutalomsör alkoholtartalmának bódító hatásával fűszerezve és a hosszas ébrenlét, és kimerültség folyományaként rám törő fejbólintós kamionosalvás rohamaival megspékelve, gyorsan meggyőzött arról, hogy nekem ma már egyáltalán nem kell másik embereken hegyes dolgokkal maradandó nyomot hagyni. Így a szinezést el kellett halasztani, de legalább Albatros megint a helyén van, én meg még életben…

Azt hiszem nem szeretnék jelen lenni, amikor a “mothernature” igazán hisztis kedvében van, elég nekem az ilyen “alapjárat” is a megtapasztaláshoz.