holafaszbanvannakazigazinők címkéhez tartozó bejegyzések

Maradék

A kiábrándultságom mély hullámvölgyei és a világba vetett bizodalmam laposka tetőzései közt oszcilláló hektikus periódusok állásának pillanatnyi függvényében törlöm és instalálom újra a fránya társkereső applikációkat.
A nagy számok törvényszerűségeibe vetett töretlen hitem, újra és újra kivajúdja magából a csalfa reményt, hogy talán nem fogok magányosan megdögleni.
Beledobom magam, pazarlom rá a “drága” pénzt és a még értékesebb időt, majd a gyakorlat rendre nyelvet ölt a matematikai valószínűségek elméletben kecsegtetőnek tűnő ígéreteinek, és akkor dühből kiradírozom az egész hóbelebancot. Harsányan fogadkozva, hogy ilyen felesleges, szomorú marhaságra ugyan nem fogok egy percet se többet pazarolni az egyszeri és megismételhetetlen életemből…
Aztán kisvártatva, a racionális énem megkocogtatja a vállam és csak úgy a miheztartás végett megjegyzi, miszerint a lottónyeremények besöprésének esélyét jelentősen mérsékli, ha az ember már a szelvényvásárlásra való hajlandóságot is elutasítja… és akkor kezdődik az egész kurva műsor előlről.
(Sajnos egyszerűen nincs jobb ötletem arra, hogy az életkorommal akár csak valamilyen szinten is kompatibilitást mutató entitásokkal ismerkedhessek. Ez a korosztály ugyanis csak a virtuális piacon látható, az összes olyan hagyományosnak mondott platform, ahol az emberek egyébként találkoznak egymással, többnyire nélkülözi a jelenlétüket. Egyszerűen kikoptak, mondhatjuk persze úgy is, hogy kiöregedtek ezekről a közösségi helyekről, Bingózni meg nem nagyon járok.)
Ebben a keserves esztendőben tető alá hozott “randevúk” menyisége kezd közelíteni ahhoz a számhoz, ahány nővel az egész tizenegyéves egyetemi ámokfutásom során viszonyom volt. Mégsem sikerült a legapróbb mocorgást sem elindítania a belsőmben a sok közül egyiknek sem. Már ha azt a kényelmetlen bárszéken fészkelődést nem nevezzük annak, ami közben megérlelődik a menekülési kényszer, hogy az adott idő alatt a legsürgősebben akarjam magam mögött hagyni a helyet és a béna találkozásoknak még az emlékét is.
Szokták mondani, hogy “amikor működik a kémia”, vagyis első látásra kialakul valamiféle észérvekkel nehezen indokolható érdeklődés, valami, a teljesen nyilvánvaló, feromonok által katalizált, hormonvezérelt nemi vágy feléledésén túli kíváncsiság a másik iránt.
Na ilyet már emberemlékezet óta nem éreztem, de cserébe úgy látszik, már-már szuperképességnek tűnő adottságom van az igazi inhibítorok megtalálására.
Pedig nem gondolnám, hogy az érdeklődési köreim annyira hihetetlenül speciálisak lennének, hogy a velük való metszéspontok gyakoriságának feltétlenün a végtelen valószínűtlenség felé kellene konvergálniuk.
Magamat eleddig nem tartottam egy különösképpen izgalmas figurának, de ezek a beszélgetések ráébresztettek, hogy tényleg minden viszonylagos.
Ha ugyanis volna mód az unalmasságnak valamiféle skálázására, ezek a hölgyek egytől egyig sikerrel pályázhatnának a megtisztelő címre, hogy ők lehessenek ennek a tulajdonságnak a hivatalos SI mértékegysége.
Mondjuk, egy álmos késődélutánon végighallgatott “A szőlőgyökértetű térnyerése ellen alkalmazott permetszerek vegyi összetételének egységesítésére irányuló szabályozások jogtörténeti megítélésének változása, a szovjetúnióban megvalósult tervgazdálkodási periódusok mezőgazdasági eredményeinek tükrében” témájú előadás, egy kalandokban bővelkedő, pörgős, epik akciómozinak tűnhetne, ezen vénlányokkal töltött órákkal összevetve.
Pedig elég erős szűrőt alkalmazok, alapvetően kizárok minden olyan tényezőt, amivel első látásra is képtelen lennék azonosulni, virtuálisan azonnal mennek a levesbe a külsőségek fontosságát hangsúlyozó profilok, algoritmusok által vasalt arcúak, műkarombirtokosok, agresszív sminkhasználók, koktélruhákban pucsítók, öles napszemüvegek alól vicsorgók, és általában mindenki, aki a személyiségét, fókuszba rakott csöcsökkel, vagy fürdőruhás seggfeszesség promótálással kívánja hangsúlyozni. Szintén erős szelekciós nyomás nehezedik azon esetekre, mikor a “fashion”, “netflix”, “karaoke” “gym” és egyéb ezekhez foghatóan érdekfeszítő tevékenységek jelennek meg a hölgyek önként vállalt érdeklődési irányultságában.
Szóval mondhatjuk, hogy nem bízom a véletlenre a rostálást, de őszintén szólva bizony el sem merem képzelni, hogy ha ezt hozza a személyre optimalizáltan válogatott “minőség” akkor milyen kvalitásokkal bírhat az ocsú.
Az ilyen szortírozás ráadásul kurva időigényes tevékenység, a sokaságban kb. háromnegyed órányi kukázás alatt talál az ember egyetlen érdemes célpontot, aki úgy-ahogy belefér a – csalódások sorozata nyomán egyre feszesebbé szigorodó – kritériumaim által határolt zónába, amiből egy, maximum két százalék esély kínálkozik arra, hogy a delikvens netán pozitívan ragál az általam kínáltakra, és ezeknek a látszólagos metsződéseket mutató szimpátiáknak kb. az ötödéből lehet egyáltalán személyes találkozás. Vagyis drága órák-napok halmai füstölnek el feleslegesen, egy virtuális húspiac emberpultjai közti barangolással és a kétes értékű portékára való írásbeli alkudozással, míg egyáltalán eljut az ember, egy-egy zsákbamacska kibontás gyakorlati megvalósításának lehetőségéig, és azok aztán az igazi kiábrándulások, pedig a szaporodó kellemetlen tapasztalatok eleve egyre alacsonyabbra srófolják várakozási küszöböt.
Sajnálatos módon, az eddigi eredmények alapján felállított statisztikákból levonható tanulságok arra engednek következtetni, hogy bizony nem ezekben a tindertojásokban fogom meglelni azt a helyre kis kombájnt, amivel végre sikert is lehetne aratni.
Nyilván nem számítok, kizárólag a létezhető legjobb világokban megvalósulható, az ideálist is messze felülmúló, csodaszerű történésekre, hisz annál azért már régebb óta kell kalkulálnom a körülöttünk tomboló realitással, mint, hogy balga, tündérmeseszerű illúziók után ácsingózással szórakoztassam magam, de úgy tűnik, hogy akár, már egy jó sodrású, kellemes beszélgetést, ami legalább a társalgó felek közös megelégedésére számot tarthat, is csillámporos, fantasy szerű magasságokban kell kereseni.
Pedig már annyi mindenről lemondtam, ami fontosnak tűnt, nehogy a magasra rakott mércém okán csak a visszautasítások gyűjteményét gazdagítsam, lefaragtam a szobrászembert fűtő belső vágyak egyik legfontosabbjából, a formák és arányok sajátos összecsengésének szépsége iránti igényemből, lefűrészeltem a fiatalos életigenlő ábrándokból, az igéző mozdulatok kutatásából, beleköptem jóformán minden jelentős elvárásom szemébe, de az intellektust azt nem vagyok hajlandó elengedni, azt kurvára nem adom!
Vannak szintek, ami alá még az emocionális hiánybetegségek kínzó szimptómáinak nyomására sem kényszeríti be magát az ember, már ha nem akarja persze, szántszándékkal megkeseríteni az életét, vagy azt a kevéske önbecsülést is hamutálba nyomni, ami egyelőre még lehetővé teszi a tükörbenézés kényes aktusát.
Nem dobódom fel attól a gyermekded hozzáállástól, hogy valójában még mindig az életreszóló TÁRS találás nevetségesen naiv igényével kutatok olyan lények között, akiknek még a régóta éhkoppon tengődő libidóm is rendre hátat fordít. Hisz pár perc alatt olyan mértékben tudnak lehozni az életről, hogy nem, hogy az együtt megöregedés gondolatának árnyéka sem környékez meg többé, de ha a pajkos kis intimitás halovány ingere egyáltalán jelen is volt köztünk, akkor az összedől, leég és utána süllyed el az érdektelenség mocsarában, cserébe viszont, a kietlen sivatagokba visszavonult remeték aszketikus, önsanyargató magányát, hirtelen vidám, élvezetekkel teli életvezetési lehetőségként csillantják fel előttem. (csak hát ugye pont azt kellene valahogy elkerülni.)
Az a helyzet, hogy öreg, finnyás punk lett belőlem, vagyis olyan fajta, aki már inkább nem is iszik, ha csak útszélen talált kannásbor kínálkozik fogyasztásra…

Címke , , ,